Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-28 / 39. szám
V aló igaz, hogy az ember csak akkor képes szép, kerek mondatokban gondolkodni, ha ezt a műveletet tudatosan irányítja. Váratlan helyzetekben az ösztönös, a képszerű gondolkodás felülkerekedik a tudaton. Egyetlen impulzus, egy szó, vagy fogalom a legfurcsább képsorokat és képzettársításokat indíthatja el az emberben, így történhetett meg, hogy amikor az Új Szó felkért, mondjam el véleményemet a nyelvtanulásról és osszam meg az olvasókkal tapasztalataimat is, megfogalmazott gondolatok helyett a következő képek sorjáztak el lelki szemem előtt: egy bűnügyi regény, egy hegyi legelő tehenekkel, néhány felbontott és ügyetlenül visszaragasztott levélboríték és egy avar költő évekkel ezelőtt olvasott könyve. Mindegyik a maga módján szerepet játszott az életemben és abban a szándékomban, hogy nyelvet, nyelveket tanuljak. Az iskola azonban az ötvenes és hatvanas években, amikor én diák voltam, még csak kísérletezett a nyelvtanítással. Kevés volt a szakképzett pedagógus, így történhetett meg, hogy hol olyanok tanítottak, akik nem tudtak szlovákul (ők csak a nyelvtant magyarázták), hol pedig olyanok, akik magyarul nem tudtak, s a konver- zációhoz szükséges nyelvtani alapot nem tudták érthetővé tenni számunkra. Az érettségire bemagolt versekkel, szóról szóra megtanult irodalmi életrajzokkal és nyelvtani szabályokkal mentem neki, de ennek a tudásnak annyi gyakorlati haszna sem volt, hogy egy pohár vizet tudtam volna kérni szlovák nyelven. Ha akkor azt mondja valaki, hogy egy évtizedig fordítóként kell majd megkeresni a kenyeremet, bizonyára furcsa ötletnek tartottam volna. Pedig így lett. Előbb azonban tettem még egyet s mást annak érdekében, hogy megtanuljam a szlovák nyelvet. Tudtam, hogy a szókincs gyarapítása olvasással a legkönnyebb. De ahhoz, hogy kedvem legyen minden ismeretlen szót kikeresni a szótárból és megfejtsek, megjegyezzek minden szokatlan nyelvi fordulatot, valami igazán lebilincselő olvasmányra volt szükségem. Például egy bűnügyi regényre, amelyben minden szó fontos a cselekmény megértéséhez. Szerzőre, címre Kis falu a betonkolosszus tövében Szitás Gabriella riportja a 4. oldalon MIKOLA ANIKÓ SZIKLA A HÁTAM MÖGÖTT Gondolatok a nyelvtanulásról már nem emlékszem, de biztos, hogy a történet érdekfeszítő, a szöveg tömör, a szlovák fordítás kitűnő volt, így élvezettel olvastam, illetve szó- tároztam végig a könyvet. Soká tartott, de mire a végére értem, legalább ezerrel lett gazdagabb a szókincsem és közben-közben odafigyeltem a helyesírásra, a szókapcsolatokra és a nyelvi fordulatokra is. Később, amikor már nem kellett annyit szótározni, élvezni tudtam az olvasást. Nem volt többé szükségem olyan mankókra, mint a bűnügyi regény. Kitárult előttem a szloVarga Erzsébet OfueaXtt Anyácska édes te vagy az Otthon te vagy a friss-meleg kenyér Anyácska édes te vagy a Gyökér te vagy a Gyökér mely összeköt néppel s hazával engemet (nem lehet az otthontalan kit - hogyha szól - megértenek) Anyácska édes te vagy a Forrás a tiszta-szép az éltető a te vized el nem apad a te erőd örök erő Anyácska édes te vagy a Mező s minden virágod tiszta szó Anyácska Édes Anyanyelv te vagy a Kés a Tűz a Só vák és cseh irodalmi olvasmányélmények világa. Hasonló módszerrel gyarapítgattam - túl lévén a kötelező nyelvtani tudnivalókon — szókincsemet a spanyolban, később még más nyelvekben is, ezek azonban gyakorlás híján már kihullottak emlékezetemből. Ez volt tehát a nyelvtanulás tudatos szakasza, amit már felnőtt fejjel éltem át. Volt azonban egy korábbi, egy tudattalan is. Erre emlékszem vissza a legszívesebben, mert az ország egyik legszebb tájához, a Nagy-Fátrához kötődik. A nyári szünidő néhány hetét minden évben ott töltöttük a Medve-völgyben, távol a világtól, sok-sok kilométerre minden lakott településtől és az ismert turista-utaktól, ahol csupán Sykora bácsi, az útkaparó parányi, fenyőgerendákból épített'háza, szeretetreméltó háznépe és két sárga tehénkéje jelentette a civilizációt. Köröskörül, amerre a szem ellátott, csak fenyvesek, hegyi legelők, köveket görgető szilaj patakok, meg persze erdei vadak voltak, amelyek nem bántották az embert, mert az ember sem zavarta nyugalmukat. Mindenki tudta, hol a helye és mi a dolga a természetnek ebben az érintetlen zugában. Sykora bácsiékkal és gyerekeikkel szinte testvéri közösségben éltünk, bár a kommunikáció eleinte nehezen ment. Mindkét részről sok türelemre és jó humorérzékre volt szükség. Ez a fajta nyelvtanulás azonban mégiscsak könnyű és élvezetes volt. Minden újabb szó egy-egy látható dologhoz kötődik. Sykoráék háza előtt nagyobb patakocska folydogált. Ahol térdig ért a víz, ott már olyan erős volt a sodrás, hogy alig álltunk meg a lábunkon. Itt tanultam meg duzzasztó gátat és tutajt építeni, ruhát szapulni, s játszva, dolgozva, megtanultam az általam ismert tárgyakhoz tartozó szlovák szavakat is. Délutánonként, amikor kihajtottuk a két sárga tehenet a ház fölötti dombra, a kakukkfűillatú tikkasztó melegben a fák, a virágok és füvek neveit tanulgattam. De nemcsak azt. Az útkaparó megosztotta velem a természetben élő ember ősi tudását, a füvek gyógyító hatásának ismeretét is. Megtanultam az állatgondozás sok-sok tudnivalóját - természetesen a hozzátartozó szavakkal (Folytatás a 2. oldalon) Hej Balaton, Balaton... Ozorai Katalin jegyzete a 6. oldalon é
