Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
üasárnap Á llva n em lehet koldulni. Kipróbáltam. Ehhez or- cátlanság szükségeltetik, márpedig az átlagos koldus, mint amilyen én vagyok, nem szemtelen. Száznyolcvan centi magasságból lehetetlen eléggé alázatosan pislogni, az ember kénytelen behízelgő hangon ku- nyerálni, minek következtében más kategóriába kerül - a kére- getők közt. Mi, klasszikus koldusok, a legszívesebben ülünk munka közben. Ehhez azonban támaszték kell, a legjobb, ha a hátunkat a falnak támasztjuk, ugyanis néhány órai mozdulatlan ücsörgés után az embernek megfájdul a dereka. A fekvés méltatlan - elvégre nem heve- részni megy az ember az utcára, hanem hogy a gazdasági helyzetén javítson, s fizetség fejében megfelelő látványt kell nyújtania a járókelőknek. Ha az ember a földet nézi, csak a leg- együttérzőbbek reagálnak, de ha felemeli a tekintetét, és a járókelők szeme közé néz - a cini- kusabbak meggyorsítják lépteiket, a lágyszívűek a zsebükbe nyúlnak. Vigyázat a kutyákra és kisgyerekekre! A kutyák összetévesztik a földön ülőt egy sarokkal, a gyerekek pedig szemétkosárral. Koldulni mész! - jelentette ki a főszerkesztőm ellentmondást nem túron. Nem, nem együttérzést várok önöktől, hanem elnézést. Nem kaptam felmondást. Mindössze egy órára küldtek az utcára. Persze kissé illetlen dolog kivenni az emberek zsebéből a pénzt, s ehhez szociális érzéseiket használni fel. De másképpen hogyan tapasztaljam még, milyen érzés koldusnak lenni? Úgy vélem, senkinek sem árt, ha megtudja, mi vár rá abban az esetben, ha a rekvalifikáció éppen erre a mesterségre juttatja. A bevezető tanulság és a következő sorok mindazon tapasztalatok összessége, amelyeket augusztus 9-én délután 4 és 5 óra között szereztem. 16.00. Letelepedtem Prága egyik utcájában, a Parízská uli- ceban, a Szent Miklós templom mögötti sarkon. Szégyellem magam. Iszonyatosan. Mégis elhelyezkedem a galambpiszok között és előveszem a kopott kal- pagot meg egy táblát - Nincs pénzem - NO MONEY - Köszönöm - felirattal. Az első megvető vagy együttérző pillantások elviselhetetlenek. Felteszem a legendás fekete szemüveget, és belemerülök a jótékony félvakságba. 16.05. Egy pár láb körvonalai bontakoznak ki előttem. A tulajdonosa megáll a kalapom mellett. Csörren az első érme. Lekapom a vakszemüveget - gyors léptekkel távolodik az első jótét lélek, hamisítatlan olasz vagy spanyol nő. Nyomban utána - punkfrizurás idegen hajol a kalap fölé. Az adomány őszibarackkal gazdagodott. 16.10. „Miért folyamodik ilyesmihez ilyen fiatal ember?“ „Mert nincs pénze. Egyébként nekem sincs.“ 16.15. Olyan hatévesforma fiúcska közeledik a mamájával a munkahelyem felé. „És csak úgy adnak neki pénzt? Semmiért? Anyu, én koldus leszek!“ 16.20. Minden bizonnyal szerves része vagyok a helyi miliőnek. Még a szemközti, cseh üveget árusító bolt sarkán ődön- gő valutások is tudomásul vesznek. Degeszre tömött pénztárcával felvértezve indulnak felém. „Nézd, koldus.“ „Mit gondolsz, elég neki egy kettes?“ 16.25. Az elárusítónő a szomszédos könyvesboltból: „Ennek aztán jól megy a sora!“ A kalapban már negyven korona van. 16.30. Kapatos nyugdíjas megy el mellettem. „Ne adjanak neki semmit! Biztosan valami bolsi disznó. Mit gondolnak, miért ül itt?“ 16.35. „Nem ismerjük mi egymást valahonnan?“ Ismerjük, együtt jártunk iskolába. Lesütöm a tekintetem és fohászkodom: Csak eszébe ne jusson. 16.40. Mintegy három méternyire tőlem megáll egy rendőrautó. Igázoltatást várok, de a rendőrök úgy tesznek, mintha nem látnának. Néhány tízkoronás bankjegy köt ki a kalapban. Sietve kiveszem, hogy a túlságosan látható siker ne rontsa a boltot. A vagyonmérleget hetven koronára becsülöm. 16.45. „Mit csinálsz itt?" Mit sem sejtő ismerősöm megrémül. „Kidobtak!“ - mondom félhangon, és magamban kérlelem, értse meg, és álljon már tovább. Barátom azonban jószívű. „Borzasztó. Akarod, hogy segítsek?“ Bevallom szélhámoskodásomat, és megkérem, menjen innen. Pang az üzlet. 16.50. „Nem, kutyuskám, tényleg nincs semmim. Csak pénzem. Összesen 87 koronám. Ne, hagyj békén. Hát akkor én már megyek.“ Utóirat. Édes élet a koldusélet gondolhatják most. Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy eloszlassam a tévhitet. Mint minden vállalkozásnak, így a koldulásnak is meghatározó gazdasági tényezője a konkurencia. Ha tízen ültünk volna a templom mögött, nekem az összekoldult pénznek csak a töredéke jutott volna. Azonkívül a sok kinyújtott kéz méltatlankodást vált ki. Egyszóval a koldulás az utolsó - ráadásul kellemetlen megoldás. Hagyjuk hát meg azoknak, akiknek valóban szükségük van rá. Dusán M. Spécii (SVÉT V OBRAZECH) ÖSZTÖNÖZHETI-E AZ ISKOLA AZ ALKOTÓTEVÉKENYSÉGET? A társadalom és a gazdasági fejlődés számára az alkotótevékenység az, ami a tésztának az élesztő - a kelesztés nem mindig atraktív dolog, de a végeredmény rendszerint kellemes. A nagymértékben technologizált társadalom, amely különböző szolgáltatásokat nyújt, megköveteli az alkotókészséget. Számos pszichológus szerint az alkotótevékenység a lelki egészség alapja. Ezért minden érdekelt félnek a gazdasági szakemberek s a pszichológusok véleménye szerint is - nagyon fontos fokozottabb figyelmet fordítani a nagyobb alkotótevékenységre való nevelésre. Szó szerint napirenden vannak a különböző szemináriumok, tanfolyamok a dolgozók alkotóképességeinek hasznosításáról. A gyárak; üzemek gyakran külső tanácsadókat alkalmaznak, akik képesek áttörni a gondolkodás hagyományos határait. Legyen az alkotókészség bármennyire fontos, az új elképzelések alkotása önmagában nem elegendő. A vállalkozásokban és a társadalomban az új gondolatoknak megfelelő környezetre van szükségük. Ezért nem kevésbé fontos feladat hárul azokra, akik képesek az új gondolatokat érvényesíteni az akadálvok ellenére is. A FELADAT TÚLÉRTÉKELÉSE A menedzserrendszer már évek óta kínálja az alkotókészség edzésének tanfolyamait. Nem lenne egyszerű megoldás átvenni ezt a mintát az iskoláknak is? A tanárok és a tanulók megismerhetnék, mit is jelent valójában a „brainstorming“, vagy hányféle felhasználási lehetőséget kínál akár egy közönséges tégla. Sajnos, ez az egész azért nem ilyen egyszerű. A hasonló tanfolyamok hosszú távú felhasználását sokan kétségbe vonják - pl. Teresa Amabile szociálpszichológus azt állítja, hogy az egyéni alkotókészséget eddig túlbecsülték, míg a feltételeket és a kedvezően ható környezeti tényezők szerepét kellő mértékben nem tanulmányozták. A másik oldalon az alkotóképesség támogatásának követelése az iskolákban további kérdéseket vet fel. Az alkotókészség melyik fajtáját fejlesszék és támogassák az iskolák? Ezt a követelményt nem elégítik ki a rajz- és kézimunkaórák? Behatolhat az alkotókészség olyan szakterületekre is, mint a matematika és a természettudományok? Vagy az oktatás és nevelés végső célkitűzése a tanulókból teljes mértékben alkotó egyéniségeket nevelni? Bár nem léteznek az alkotókészség meghatározásának objektív kritériumai, de a pszichológusok nagy többsége azt a nézetet vallja, hogy az alkotó folyamat szorosan összefügg a szituációk és feladatok megoldásával. Az embereket különböző helyzetekben az alkotó gondolkodás és -tevékenység különböző foka jellemzi - senki sem csak alkotóképes, vagy csak alkotásképtelen. Az általánosan elterjedt nézettől eltérően önmagában a tehetség, a nevelés, a megismerési képesség és bizonyos személyiségjegyek nem elegendők a magasfokú alkotóképességhez. Az életrajzi adatok a szorgalom, a kitartás és a professzionális ismeretek fontosságát igazolják. A legmagasabb fokú alkotó teljesítmények fő feltétele a szolid formális nevelés’ s a jól kifejlődött intellektuális képességek. Mind a köznapi, mind a tudományos problémák megoldásánál nincs ellentétben a logikus és az alkotó gondolkodás. Leginkább az alkotóművészek, a táncművészek és a zenészek rendelkeznek átlagon felüli intelligenciával, ha nem is feltétlenül géniuszok. Az alkotókészség természetesen nem korlátozódik csupán a zene területére - ellenkezőleg, a zenei nevelést vagy a rajz oktatását lehet végezni teljesen „nem alkotó“ módon, nehézkesen, a régi módszerek szerint. Az a feltevés, hogy a zenélés vagy a rajzolás már önmagában alkotótevékenység, illuzórikus. Úgy tűnik, hogy a svájci iskolák mégiscsak tesznek valamit azért, hogy szolid feltételeket teremtsenek az alkotó társadalom számára. Kétségtelenül igyekeznek megteremteni a megismerés szolid és széles körű alapjait, emellett megkövetelik a szorgalmat és a kitartást. Milyen kitartásról van azonban szó? Az iskola által megkövetelt szorgalom gyakorlatilag mindig kívülről motivált, s a tanuló elsősorbn azért igyekszik, hogy jól értékeljék, jónak minősítsék a tevékenységét. Ezzel ellentétben az alkotótevékenység a „normális“ tevékenységtől abban különbözik, hogy azt a külső értékelések vagy jutalmazások korlátozzák. Az alkotótevékenységet a babérkoszorúk utáni vágyakozás, s az a hit élteti, hogy a semmiből mégiscsak lehet létrehozni valamit. Ezt elsősorban a japánok ismerték fel. Az ő innovációs lelkesedésük tipikus és félelmetes. Ez abból is nyilvánvaló, hogy Japánban az üzemek innovációs mozgalmában (alacsony jutalmazásért) az alkalmazottak 54 (!) százaléka, míg az USA-ban csupán 14 százaléka vesz részt. Japánban tehát nem néhány kiválasztott előjogáról, hanem szinte minden alkalmazott kötelességéről van szó. Az alkotótevékenység időigényes. Erre rájött már több vállalat (IBM), amelyek a legtehetségesebb kutatóik számára anyagi és eszmei szabad teret biztosítanak. Eljárásuk helyességét a Nobel-díjak gazdag termése is bizonyítja... Az alkotótevékenység sok időt igényel. Nemhiába a gyerekek nagyre- sze sok szabadidőt szeretne, „semmittevésre“. A szülőknek óvakodniuk kellene attól, hogy gyerekeik idejét teljesen „betáblázzák“ teniszezéssel vagy zongoraórákkal. Az, ami a mai iskolákból hiányzik, a „problémák keresése". Az új feladatokat megfogalmazni nehezebb, mint a megadottakat megoldani, mivel a megoldás gyakran már a feladat kitűzésével adva van. A gyerekek már programozottan kész feladatokat oldanak meg, de hiányzik belőlük a kitekintés „azokra a dolgokra, amelyek nem eayeznek“. FONTOS PÉLDÁK Fontos, hogy a gyerekek korán megtanuljanak számot vetni a kudarcokkal, mivel a hibák és a kudarcok tipikusak minden alkotótevékenységre. Az iskolában viszont a hibákat negatívumként értékelik, olyasvalamiként, amitől minden áron óvakodni kell. Épp ezért a tehetséges gyerekekkel csak ritkán fordul elő, hogy kudarcot vallanak az iskolában, s ez gyengíti a rizikó, a kockázat elleni felkészültségüket. Az iskolában természetesen nem létezhet az alkotótevékenység a tanító segítsége nélkül. A jó tanár beoltja a gyerekekbe a lelkesedést és a kudarcok elleni felvértezettséget. Erre viszont csak akkor lehet képes, ha állandó kapcsolatot tart az iskolán kívüli szakterületekkel is. Ezért a tanárok rendszeres szabadsága, amelynek ideje alatt mentesülnének a nevelőmunka gondjaitól, jó elképzelés, amelyből az iskola is profitálhatna. A felnőttek alkotótevékenységének példája, azoké, akik el vannak ragadtatva saját tevékenységüktől, nagyon fontos a gyerekek számára. A vállalkozóknak, feltalálóknak, művészeknek, s mindazoknak, akik „tűzbe mennének“ valamiért, gyakran kellene látogatniuk az iskolákat, beszámolni a munkájukról, hogy a gyerekek legkülönbözőbb képességei kikristályosodhassanak s alkotótevékenységgé válhassanak. (A NEUE ZÜRCHER ZEITUNG nyomán K.T.) Mint az élesztő 1990. IX. 21.
