Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-21 / 38. szám

A vallások korszerűsítéséről

Hogyan képzeljük el a világmindenségbe helyezett Istent? Ezzel a címmel jelentette meg az angliai The Guardian a „Lelkészek az atomfegyverek ellen“ elnevezésű szervezet titkárának, John MacDonald Smith lelki- pásztornak az elmélkedését. Ebből idézünk héhány gondolatot.

Ámbár az első világháború után a győztes hatalmak egyik célkitűzése az európai nemzetek önrendelkezési jogának biztosítása volt, az újonnan keletkezett államok határait és a vesztes államok új határait a békekonferencián nem úgy rajzolták a térképre, hogy minden nemzet a maga portáján éljen. A népszavazás, vagy más olyan forma, amelyből az illető lakosság közvetlen véleménye vált volna megismerhetővé, csupán kivételes volt. Európa egyes területein, különösképpen a Balkánon, a lakosság etnikai tekintetben olyan sokszínű mozaikot alkot, hogy a gyakorlatban lehetetlen volt nemzetállam létrehozása. Ezért ott több- nemzetiségű államok keletkeztek kisebb, más nyelvű csoportokkal. Ezek sorába tartozik Csehszlovákia is, melynek vezető nemzete, a cseh, mindenképpen nemzetállam létrehozására törekedett. Az alkotmányban ezért a fiktív „csehszlovák nemzet“ fogalmát rögzítette, hogy az számában felülmúlja a német, magyar, lengyel és ruszin kisebbséget. Csehszlovákia nem volt a monarchia egyetlen kisebbségekkel bíró utódállama. Jugoszlávia és Románia hasonló helyzetben volt.

Az első világháború után Európa más államaiban is szaporodni kezdtek a nemzetiségi problémák. Franciaország megkapta a részben német nyelvű Elzászt és Lotaringiát. Német kisebbség keletkezett Dániában, Belgiumban és Olaszországban (Dél-Tirol). Az utóbbi Trieszt vidékén szláv lakosságú területet is nyert. Ausztriában szlovák kisebbség maradt, Lengyelországba ukránok kerültek. Azoknak az eseteknek a száma, ahol egymás mellett különféle etnikumok éltek, de köztük csupán az egyik volt államalkotó, nem csökkent, hanem emelkedett. Hiszen a baszkok, katalánok, bretonok, gallegók problémái Spanyolországban és Franciaországban, a skótoké meg a walesieké Nagy- Britanniában, hogy csupán a legismertebbeket említsem, már megoldásra vártak. A konfliktusok ebben a megoldásban már benne rejlettek. Tudniillik azok az államok, amelyek ahhoz a fiktív eszméhez ragaszkodtak, hogy „egy ország - egy nemzet", nem akarták megengedni, hogy területükön más elemek is szabadon fejlődjenek. Az asszimilációjukra törekvő politikát pedig egé&zen jogosnak tekintették.

Az első világháború után létrehozott Népszövetség csupán akkor kísérelte meg a kisebbségek védelmét ún. kisebbségvédelmi szerződések formájában, amikor az asszimiláció módszerei már erőszakossá váltak. Azonban még azokon a helyeken sem oldódott meg a nemzetiségek gondja, ahol a közvélemény és a világszervezet nyomására sikerült ilyen szerződéseket kötni. A szerződések végrehajtását nem ellenőrizték, nem voltak szankciókhoz kötve, s az asszimilációt mint az állam jogos követelményét nem csupán erőszakos formáit tiltották.

Mindannyian tudjuk, hogy a II. világháborúnak, amelyet Németország robbantott ki, egyik legfőbb oka a túlfeszített nacionalizmus volt. Hitler a Csehszlovákiában és Lengyel- országban élő német kisebbséget elnyomottnak és veszélyeztetettnek tartotta.

Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy az olyan bölcs és előrelátó európai államférfiak, mint Jean Mon- net, Schumann, Adeauer, De Gasped és mások a II. világháború befeFrantisek Braxator

jeztével mindent elkövettek annak érdekében, hogy az újonnan felépülő Európában eltávolítsák végre mindazoknak a konfliktusoknak a gyökereit, amelyek egy újabb robbanáshoz vezethetnek, összeurópai intézményeket hoztak létre, amelyeknek az volt a feladata, hogy elvezessenek az együttműködéshez, sót Európa egyesüléséhez. 1949-ben létrejött az Európa Tanács, ugyanazon év szeptemberében vitára bocsátották Teigen helyzetjelentését az emberi jogokról. A vitában rámutattak a kisebbségvédelem nagy fontosságára, és a Miniszterek Tanácsát felhívták, hogy határozza meg a nemzeti kisebbségek jogait. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése 1950-ben megszavazta ,,Áz emberi jogok védelmének és az alapvető szabadságjogoknak a konvencióját" Ennek 14. §-a azt az intézkedést tartalmazza, hogy „nemzetiségi hovatartozása miatt senkit sem szabad diszkriminációval sújtani". Az intézkedésben tehát a személyek individuális jogvédelméről nem a társadalmi csoportot alkotó kisebbség védelméről van szó.

A parlamenti közgyűlés képviselőinek több kezdeményező javaslata sikertelen maradt. A Miniszterek Tanácsa 1956-ban Lannung képviselő interpellációjára azt a választ adta, hogy a 14. § a kisebbségeknek elegendő jogvédelmet nyújt. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése 1957-ben határozatot fogadott el arra nézve, hogy „az államok közti jó viszony érdekében és humanitárius szempontok miatt a nemzeti kisebbségek számára biztosítani kell a csoportos védelmet". Egyúttal felszólította a tagállamokat, hogy a nemzetiségek statisztikai adatait és jogi helyzetét dolgozzák fel. A Miniszterek Tanácsa azt válaszolta, hogy ennek a problémának a megvitatása „kényes kérdéseket" vethetne fel, és a kisebbségek helyzetére vonatkozó adatok gyűjtését csupán azokra a kisebbségekre korlátozta, amelyek helyzetét legalább részben államközi szerződések tisztázták.

Az adatgyűjtés emiatt csupán az Ausztriában, Nyugat-Németország- ban, Olaszországban és Dániában élő kisebbségekre korlátozódott. Felhívták a többi államot, hogy ahol a nemzeti kisebbségek kapcsán viszályok merülhetnek fel, keressék a megállapodást, főképpen kétoldali szerződések formájában. A kisebbségek helyzetére vonatkozó általánosan kötelező szabályozásról megint nem esett szó.

1961-ben egy osztrák szociáldemokrata, az Európa Tanács későbbi főtitkára, Czernetz, javaslatot nyújtott be; az „emberi jogok védelmének és az alapvető szabadságjogoknak konvencióját“ a kisebbségek különleges jogával kellett volna kibővíteni. Az Európa Tanács tagállamainak többsége ezt a javaslatot elutasította.

1971-ben újabb kezdeményezés Európa Területeinek és Községeinek Állandó Konferenciája részéről (az Európa Tanács állandó tanácsadó testületé). A kiindulópont az volt, hogy Európában a nyelvek és kultúrák sokféleségét sajátos értéknek kell tekinteni, megőrzéséről gondoskodni kell. A galway-i meg a bor- deux-i tanácskozások után a parlamenti közgyűlés a tagállamok kormányainak azt javasolta, hogy ez irányban legyenek tevékenyek. Ez

1981 -ben történt. A kérdés vizsgálatára 1982-ben létrehoztak egy szakértői különbizottságot. Ez meghallgatta a kisebbségek képviselőit és kidolgozta a „Regionális és Kisebbségi Nyelvek Alapokmányát". A testület 1984-ben fejezte be a munkáját. A parlamenti közgyűlés 1987 októberében vitatta meg az alapokmányt. Senki sem nyilatkozott ellene, de a határozathozatalt végül elnapolták.

Mind ez ideig még Európa nyugati részében sem valósult meg kötelező jogszabály formájában a nemzetiségek és nemzeti kisebbségek aktív védelme

A másik oldalon azonban meg kell állapítani, hogy a folyamatos integráció és kétoldali államszerződések hatására Nyugat-Európában a nemzeti kisebbségek kérdése vészit égető voltából. Egyes esetekben a nemzeti kisebbségek jogaiért folytatott harc címén ideológiai hátterű terrorizmus alakul ki. A baszkok földjén ilyen az ETA.

Az alábbiakban megkíséreljük felvázolni, hogy a szakértők javaslatai és az érdekelt nemzetiségi csoportok képviselői szerint mit kellene tartalmaznia a kisebbségek jogait védő egyezményeknek:

1. A nyelvhasználat tekintetében:- az iskolák valamennyi fokán, beleértve a főiskolákat, valamint a nevelőintézeteket is, anyanyelven oktassanak;- a vezeték- és keresztnév használata, valamint írása az anyanyelven szokásos formában történjék;- a helységeket, utcákat, középületeket mindazokon a területeken, ahol a kisebbség lakik, a kisebbség nyelvén jelöljék meg;- a hivatalokkal és választott szervekkel folyó érintkezésben legyen meg a kisebbségi nyelv használatának lehetősége.

2. A kultúra területén:-hegyen mód a sajátos kisebbségi-nemzeti kulfúra és kulturális hagyományok független fejlődésére, legyen jog az időszaki és egyéb kiadványok kiadására, legyen jog a rádiós, televíziós és mindenfajta más, a jövőben felbukkanó médium felhasználására.

3. A közéleti tevékenység területén:- valamennyi hivatalban legyen mód a tisztségviselésre, a közszol- gálatban, a katonaságnál, a rendőrségen az alkalmazásra, legyen meg a politikai pártok létrehozásának és a bennük való működésnek a lehetősége, illetve a képviselet joga va- lamenyi választott szervben, beleértve a parlamentet is.

4. A polgári jogok területén:- az általános, az állam valamennyi polgára számára biztosított polgári és politikai jogok mellett biztosítani kell a kisebbség számára a szülőföldhöz való jogot, és ezáltal megakadályozni a kitelepítésükre irányuló kísérleteket.

5. A népesség összetételének területén:- a kisebbség által lakott területen annak egyetértése nélkül nem szabad megváltoztatni a lakossági etnikai összetételét, sem a térség jellegét.

6. A közgazdaság területén:- a kisebbség által lakott térség gazdasági életképességének biztosítása hatékony beruházásokkal, állami juttatásokkal és a helyi lakosság életszínvonalának azonos szintre emelésével, valamint érdekeinek figyelembevételével. (Folytatjuk)

1990. IX. 21.

ÜBUjpsfi/l B

Az

t mondják, hogy a vallási doktrínák jó iránymutatók, de rossz rögzítő pontjai a gondolatnak, hogy a vallásokat, amelyek évszázadokon át megváltoztathatatlan isteni kinyilatkozásokként léteztek, komolyan felül kellene vizsgálni. Ehelyett olyan csírának tartják őket, amelyből kisarjadhat a tovább fejlődő vallásos felfogás. Ugyanúgy, ahogyan a tudomány fejlődik, a vallásnak is fejlődnie kell.

Sok, a szervezett vallások keretein kívül élő ember ezt nagyon jól tudja: a vallások fejlesztésének legkomolyabb akadályát rendszerint maguk a hívők jelentik. De ezeih nek a száma egyre kevesebb. A kereszténység protestáns fundamentalista szárnya a biblia szó szerinti magyarázatához ragaszkodik. Róma folytatja a kereszténység „peresztrojkájának és glasznosztyának“ az akadályozását, annak ellenére, hogy a Vatikán mindkettővel flörtölni kezdett.

Angliában „A biblia tanúságtételének akciója nemzetünk számára“ elnevezésű szervezet a szigorú, szó szerinti engedelmességet követeli meg a többség ama véleménye iránt, hogy a vallás csak a közép-keleti vadászok és növényevők ősi törzseinek szellemi feljegyzése.

Ennek ellenére, a saját legalapvetőbb szintjén a vallási igazság gyakran a reális tapasztalatokból született: a rabszolgaság, a sivatagban való megalázó vándorlás, a számkivetettség tapasztalataiból. Ezek az alapok, amelyekből a zsidóság tapasztalata Jahve istennel együtt kifejlődött.

Másrészt a kereszténység az első tanítványok tapasztalataiból fejlődött ki, abból, ahogy jogtalanul meggyilkolták tanítómesterüket, s abból az érzésből, hogy az ő jóságának földöntúli eredetűnek kell lennie, s hogy ha az ő tanítása a szeretetről téves, akkor ez az egész világ csupán egy rosszt tréfa.

Ha egyáltalán nem valami megváltoztathatatlan dogma, a „szenteknek megjelent hit“. Minden vallás alapja a hit. Minden állítás, ez is, alighogy papírra vetettük, már idejét múlta.

Ha a vallásos hit a múltban nem változott, ez alapjában véve azért volt így, mivel a környezete sem nagyon változott. Ez azt jelenti, hogy azok, akik saját vallásuk vál- toztathatatlanságát hirdetik, valójában azt akarják, hogy a világ legyen más - olyan, mint amilyen az ő gyerekkorukban volt, de ne olyan, mint most.

A jenlegi világ ilyen lenézése, megvetése többek között egyes moszlimok reagálása a Sátáni versek című könyvre. Szalmán Rushdie halálra ítélésének követelése abban a világban való csalódásuk tükröződése, amely

nem akar alkalmazkodni az ő valóságukhoz, s amelyről azt hiszik, hogy változatlan világ. Ez a szomorú vágyakozás egy fantáziaszülte világ utáni rokonszenvet ébreszt bennünk, de azonnal el is utasítjuk a „vallást védelmező“ elfogadhatatlan módja miatt.

A világ nem ugyanolyan, mint amilyen valaha volt, a világ valósága három új kérdést vet fel a régi vallások számára, olyan kérdéseket, amelyek forradalmasítják a vallásos felfogást.

Ezek a kérdések egyrészt a világmindenség gyorsan változó tudományos felfogásával függenek össze, továbbá más vallások hatását tükrözik a világ közösségére, s végül az előbbiekkel szorosan összefüggöek az ökológia, a béke és a szociális igazságosság problémáit tárgyaló kérdések.

A nyugati kereszténység hagyományai szellemében nevelkedett keresztényként, mindezt elismerem mint kulturális szempontból kölcsönösen összefüggő dolgokat^ s kezdem érteni, hogy a kulturális környezet miként befolyásolja a fejlődést, és viszont. Keresem az új szemléleti módokat, nézőpontokat más keresztény és nem keresztény vallások hagyományaiban. Ezek megvilágítják és kibővítik saját vallási felfogásomat, újabb fényt vetnek azokra az utakra, amelyeken az én hitem fejlődött és reagált a szociális hatásokra. Ebből az következik, hogy a szélesebb körű ökumeniz- mus a valóságban megtisztíthatja saját hagyományaimat.

E „vallások közötti együttműködés“ szellemében a tudománynak címezhetjük pl. azt a kérdést, hogy milyen „Isten-modell“ a legmegfelelőbb a mi világmindenségfelfogásunk számára, ha azt a kvantumelmélet tudományos modelljei által, a kozmológiai princípium alapján, a káosz elméletével stb. magyarázzuk.

Végül is, az eddigi kutatások eredményei a világ és planétánk egységességének nagyon is reális problémáit érintik: milyenek a szellemiség rejtett értékei, ki szavatolja az igazságosságot a veszélyeztetett bioszférában stb.

A régimódi vallás, amely „isteni törvényekről“ és a világon kívüli fenyegetettségről beszél, ma már egyszerűen nem elegendő ott, ahol a legnagyobb veszélyt maga az ember jelenti.

Ez a vallás átalakításának égetően szükséges programja. Szomorú tény, hogy ilyen izgalmas és igényes, megoldásra váró feladatok terhével annyi őszinte hívő ember az ortodox vallás védelme mögé rejtőzik, amely jó volt valamikor, de ma már nincs összhangban az emberiség mai ismereteivel.

(AThe Guardian nyomán: K. T.)