Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
m i v,AbalAtog?ató hódításaimnak Opatija (Abbázia) Az útikönyvek a Rijekától 12 km-re fekvő Abbáziát Kvarner gyöngyeként és legkeresettebb fürdőhelyeként emlegetik. A fölötte magasodó 1396 méteres Ucska (Monte Maggiore) lejtője szinte a tengerbe vész, s a hegy lábánál elterülő partszegélytől távol tartja a hegyekből lezúduló hideg szeleket. Ennek hatására állítólag éghajlata még télen is enyhe. Abbázia helyén a 15. században Benedek-rendi apátság állt, ennek köszönheti nevét is. Az egykoron kis halászfalu a századforduló idején nőtt türdőhellyé. Fejlődését a kedvező klimatikus adottságain kívül a vasútépítésnek köszönhette. Az 1900-as években az Osztrák-Magyar Monarchia legdivatosabb tengeri fürdőhelyévé vált. Mozgalmas életét megőrizte, a tengerparti szállodasorok, gondozott strandok, kávéházak és kaszinók, cukrászdák és az utcai árusok tömege ma is készen áll a nyaralók szolgálatára. Abbázia, közelsége miatt, esti sétáink céljává vált, annál is inkább, mert a városhoz vezető utat a tenger melletti sétányon tehettük meg. Bejártuk a régi város- tuk a kirakatokat, s annak ellenére, hogy nem vásárlási szándékkal indultunk el otthonról, a felismerés, hogy pénznemünk gyenge, elszomorított. Amerre jártunk, mindenütt meglepődve tapasztaltuk, hogy kevés volt a hazánkbeli turista.-A dinár-korona árfolyam nem kedvez a csehszlovák turizmusnak, s ez meglátszik az idei előszezonban az egész Isztriai-félsziget látogatottságán - mérte fel a valós helyzetet Gorek Mato, az lcici szálloda igazgatója. A Slovakotou- rist utazási iroda 11 turnust kötött le a szállodában, de egy- egy csoport egyre kevesebb főből áll. A szállodában és a hozzá tartozó pavilonokban (összesen 390 szoba) a maroknyi csehszlovák vendég mellett főleg belgák, dánok, angolok, és olaszok üdülnek. - Nemcsak nyáron, télen is - folytatta az igazgató. - Igaz, telente nem üzemelünk teljes gőzzel. Kedvező az is, hogy leiéiben elkészült a jacht- és a motorcsónakkikötő, tehát remény van arra, hogy egyre többen ismerik meg ezt a nem túlzsúfolt, inkább családias üdülőtelepet. A tengerparton késő este is vidáman zajlott az élet. Aki Ami nekünk drága... Amerre csak megfordultunk, érdeklődtünk a szobák árairól is, hiszen tudtuk, 12 nap után nem lesz kedvünk hazautazni. Az árak egységesek voltak Rijekától Medvejá- ig, egy-egy ágyért 20-22 nyugatnémet márkányi dinárt kértek. Mint mondták, csak nekünk számítják ilyen „olcsón“, a nyugatnémetektől a dupláját is elkérik. Megnéztük az éttermi árakat is, egy-egy menü 80 dinár, a sonkás szendvics 23, a virsli 18, a levesek ára pedig 13-tól 16 dinárig terjed. Amikor megtudtuk, hogy napi 400 dinárért a szállodában még két napig maradhatunk, nem gondolkodtunk. - Most az egyszer nem számolunk - egyeztünk meg a férjemmel, s élveztük (a drágán vásárolt) plusz napokat. De aztán mégis elérkezett a búcsú pillanata, s hazaindultunk. Jó volt látni a jugoszláv -osztrák határ mindkét oldalán a kétnyelvű helységtáblákat, melyeket senki sem firkált össze (ilyeneket láthattunk az olasz-jugoszláv határvárosokban is), jó volt hallani a véletlenül megállított emberek biztató szavait, hogy most már nálunk is minden oké lesz. Hazaérve azért nem kis sajnálattal -tudatosítottam, hogy a szabadság egy része (és a megtakarított pénzünk) oda van. Es valahogy annak se tudtam igazán örülni, hogy szabadon utazhatunk azokba az országokba, ahová nem köt már a vízum- kényszer, mert egyelőre hiába Q —eretem a napsütést, a meleget, és amikor mindenkit a hőguta kerülget, engem akkor száll meg valami megmagyarázhatatlan nyugalom és békesség. És szeretem a tengert. Halk morajlását és háborgó hullámait, sós illatát, sőt még az ízét is. Éppen ezért, amikor csak tehetem (és anyagi helyzetem is megengedi), elindulunk a tengerek tengeréhez, Jugoszláviába. Amikor a télen családunk egyetlen férfi tagja bejelentette, hogy idén újból az Adriában fürödhetünk, örömöm határtalan volt. Az aggasztott csupán - hallva az ottani inflációról, áremelkedésekről, majd a dinár megerősödéséről -, honnan lesz nekünk annyi pénzünk, hogy a világban ne érezzük magunkat szegény rokonoknak. Férjuram megnyugtatott, hogy mindent elintézett, utazási irodán keresztül meggyünk. Az ötlet tetszett, ám amikor meghallottam a június közepei terminust és az Opatija (Abbázia) alatti Icici fürdőhely nevét, örömöm alábbhagyott. Túl korainak tartottam az időpontot, túl északinak a tengerpartot és túl borsosnak az árakat. Aztán mégis útnak indultunk. A sztrádákon fizetni keit Aki járt már személyautóval Jugoszláviában, tudja, az út hosszú és fárasztó. A helyi utakon nagy a forgalom, s csak lassan lehet haladni előre. S igencsak figyelni kell a vadul vezető bennszülöttekre,, akik előírás ide, szabály oda, mindenáron előzni akarnak. Mi Zágrábtól Karlovacig - pihenésképpen - sztrádán tettük meg azt a néhány kilométert. Azt tudtuk, hogy kell fizetni, de azt hittük, hogy ez az összeg nem lesz nagy. Kissé tévedtünk, mert 30 dinárt kértek tőlünk, ami átszámítva 78 korona. Ámbár lehetett fizetni kemény valutában is: 5 DM-ot vagy 40 schillinget. (Ljubljanától egy szakasz viszont „csak“ 14 dinár.) Aztán Rijekánál (Fiume) megláttuk a tengert, s az úticélunkig vezető néhány kilométert, bármennyire is szerettünk volna gyorsan hajtani, a nagy forgalom miatt csak lépésben tehettük meg. A Kvamer-rivié- ra üdülőtelepén, léiéiben a Slo- vakotourist Utazási iroda idegenvezetőjétől átvettük átmeneti otthonunk kulcsát. Szobánkba érve az ablakból gyönyörködtünk a tenger csillogó kék tükrében. No nem sokáig, mert a víztömeg csalogatni kezdett, s mi engedtünk csábításának. Észrevettük, hogy kevesen fürdenek, és hamarosan megtudtuk a magyarázatot: a tenger jéghideg volt. Szerencsére nem sokáig, a tűző nap hatására két nap elegendő volt ahhoz, hogy a fürdés, a lubickolás élvezhetővé vált. részt, megnéztük a színes, gazdag piacot (bazárt), s nehéz szívvel vettük tudomásul, hogy ez az ország is túl drága nekünk. A fagyi 10-12 dinár, egy üveg ásványvíz 20 dinár, a gyümölcs ára - az őszibaracktól a kiviig - 25-től a csillagos egekig terjedt. Megcsodáltehette, szórakozni ment, aki nem, halászni indult. Nem drága felszereléssel, elég volt egy horog és egy darab horgászzsinór, csaléteknek pedig ott volt a tengeri kagyló. Volt fogás bőven, ám az öt-nyolc centi- méteres halaknak csupán a gyerekek örültek igazán. nyílt meg előttünk Európa, ha kevés és ráadásul drága valutát kapunk. De aztán behunytam a szemem és látni véltem a kéklő tengert. Ám hiába erőlködtem, morajlását, a sirályok rikolto- zását már nem tudtam felidézni. Péterfi Szonya 1990. VII. 13.
