Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-14 / 37. szám

Tanulságok a cigányság történelméből A magántulajdon sem öröktől való Személy szerint rendkívül irritált, hogy a cigányságról a sajtó vélemé­nye (és ennek kapcsán a közönségmegítélés) durván polarizálódik: egyfelől „kreol bőrű bűnelkövetőkről“ kapunk hírt a rendőrségi rovatban, másfelől atyáskodó beszámolókat hátrányos helyzetű cigánygyerekek megsegítéséről, ujjongó kritikákat cigánymüvészek tárlatairól, antológiáiról (függetlenül ezeknek az alkotásoknak valódi értékétől) és diadalmas tudósításokat egy-egy területről, ahol a „cigánykérdést“ úgymond megoldották. Meggyőződésem, hogy az egész problémakört egységben kell tekinteni a ritka diadaloktól egé­szen a kriminológiai problémákig. Különös tekintettel arra, hogy ez utóbbiak lélekszámarányos mennyisége egyébként sem rosszabb az össznépi átlagnál, csak éppen szem előtt van, és beleillik a sok helyütt tapasztalható előítéletességbe. Éppen a bűnelkövetéssel kapcsolatban kerestem választ Diósi Ágnes szociográfusnál, a népről szóló kitűnő könyvek írójánál, milyen a sajátos hagyományú cigányság történelmi­leg kialakult viszonya a magántulajdonhoz, mert az a meggyőződésem, hogy bizonyos negatív jelenségeknek itt van a kulcsa.-Valóban történeti összefüggésben kell nézni a kérdést - mondja Diósi Ágnes de ehhez igencsak vissza kell mennünk az időben. Ott kezdeném, hogy egy idő­ben foglalkoztam gyermekfolklór-kutatás- sal is, tradicionális cigány anyanyelvű közösségben. Az érdekelt, hogy milyen - gazdag vagy szegény - nyelvi környe­zetben élnek. És a deklarált ingersze­génység helyett hatalmas ingergazdag­ságot találtam. Hallatlanul dramatikus meséket például. Kitünően „eljátszott" élethelyzeteket: lakodalmat, vásárt. Vizs­gálódásaim során előkerült egy régi ván­dormondóka, amit mindenki ismer: Ez elment vadászni, ez meglőtte stb. Ez cigányul így hangzott: Adal gélja te take- nutazinen... - azaz: Egy elment ürgészni, ez megfogta, és így tovább. Szöget ütött a fejembe, hogy miért szerepel az egyik változatban vadász és lövés, a másikban pedig ártatlan befogás. És akkor az jutott eszembe, hogy a magyarok már a hon­foglaláskor fegyveresen érkeztek, a cigá­nyok pedig, akik őshazájukból ugyaneb­ben az időben indultak el, különböző nem vadász mesterségeket folytattak. Amikor a XVI. század táján hazánkban megjelen­tek, mi szívesen fogadtuk őket, mert szükség volt az általuk ismert szakmákra, például a kovácsmesterségre, míg Nyu- gat-Európában elüldözték őket. Akkori­ban oltalomlevelek birtokában, békésen éltünk egymás mellett, azután a magyar nép betagolódott az osztálytársadalomba, a cigányok pedig tovább őrizték a törzsi­családi közösséget, és egyetlen tulajdoni formát ismertek: a köztulajdont. Ez tovább él mindmáig: amit a család szerez vagy főz, abból mindenki elvehet, aki odatéved. a cigányság számára ez a látszólagos lehetőség sem valósult meg: kirekedtek a földosztásból, a tanulásból, a szakkép­zésből és így tovább. Olyannyira, hogy kirekesztettségük a korábbi történelmi szakaszokhoz képest még nőtt is. Ez sok tekintetben a leépülésüket jelentette, ki­vált, ha figyelembe vesszük azt az elural­kodó hamis nézetet, amely szerint a szo­cializmus automatikusan szünteti meg a szegénységet. • Úgy érti, hogy leépülésük sajá­tos kultúrájuk lebomlásához is ve­zetett?- Természetesen, hiszen maguk a kö­zösségek pusztultak. Korábban adva volt a cigányság stabil helye a társadalom peremén, most ez szétzilálódott: paradox módon az alkotmány szövegében dekla­rálta jogaikat, a gyakorlat pedig megvonta azokat. És ebben a helyzetben azzal marasztalta el őket a társadalom, hogy azért maradnak el a fejlődésben, mert nem Is képesek arra, és nem is töreksze­nek rá. Itt sokkal jobban kiütközött a más­ságuk. Tulajdonképpen ekkor került be a köztudatba, hogy cigány módon élni csak valami negatívat jelenthet. Időköz­ben kiszolgáltatottságuk csak növekedett, és egyszerűen léthelyzetük is magával hozta a bűnözés veszélyét, ami aztán kihegyezettebb figyelmet eredményezett irányukban a kriminalitás szempontjából. Ebből egyenesen következett egy idő után a törvény előtti hátrányos helyzet - a gyakorlatban. • Akkor hadd térjek most vissza eredeti kérdésemre: a cigányság sajátos moralitása szemszögéből nézve kriminalitás-e mindaz, amit mi annak tartunk?- Egészen biztosan nem. Vegyünk egy triviális példát. A magyar munkásnak azt mondták, hogy tiéd az ország. Egy idő után rájött, hogy nem az övé, és tett róla, hogy mégis az legyen. Aktatáskában, fe­ketefuvarral összegyűjtötte magának a tulajdonrészét. Már aki tehette. A cigány nem tehette, mert rendszerint nem is volt olyan helyzetben, hogy egy jobb szer­számhoz hozzájuthatott volna. Nem kell szépítenünk a dolgot: van, természete­sen, hogy van a cigányok között is bűnö­ző. Csakhogy ezek megítélése más. Ha egy munkás hazavisz egy csőrös fogót, az a közmegítélésben vagány huncutság. Ha cigány teszi ugyanezt: súlyos, bünte­tendő dolog. Más szóval kifejezve, a rom­ló gazdasági helyzettel romlott a cigány­ságról alkotott kép is. 0 De az eredeti kérdés úgy szólt: milyen a cigányságnak magának a viszonya a magántulajdonhoz?- Eredendően más. Még ma is közös­ségi tulajdonformákban gondolkodik. Ez természetesen nem menti fel a zsebtol­vajt, de magyarázatot ad a cigányság egészének felfogására. És van benne valami pozitív: ami a tiéd, az az enyém is, és fordítva. • Gondolom, ez a le nem telepe­dett, a vándoréletmód mentalitása is.- A vándorlás megtanította a cigány­ságot arra, hogy a jég hátán is megéljen. És ez éppenséggel most jön jól: jelen nyomorúságukban életképesebbnek bi­zonyulnak a magyaroknál. Ami viszont megint egy okkal több az ellenérzések kialakulásához. • A másság mindig ingerlő, ők pedig megőriztek egy csomó olyan tulajdonságot, mely a többségnél feledésbe ment.-Igen. Tudomásol kell venni, hogy a cigányság különbözik, de ezt nem ók akarták. Sorsuk sűrítve mutatja fel mind­azt a kudarcot, ami a magyar társadal­mat az elmúlt ötödfél évtizedben érte. Illúzióim nincsenek. Csupán azt tudom, hogy együtt kerültünk bele, és ezért együtt kell kilábalnunk a gödörből. Amig kifelejtjük őket a társadalomból, igazi de­mokráciáról nem beszélhetünk. Lukácsy András (Magyar Hírlap) • Ám később ez az idilli viszony megváltozott...- Évszázadokon át tartott a harmoni­kus együttélés, mígnem Mária Terézia és II. József erőszakos telepítést rendelt el, megtiltotta számukra az anyanyelv hasz­nálatát, a lótartást, és még a gyerekeket is el akarta venni tőlük. Ettől kezdve gyakorlatilag semmiféle jog nem védte őket, és ez a védtelenség - mint minden hasonló sorban levő közösségnél tapasz­taljuk - még szorosabbra fűzte a soraikat. Ez egészen természetes reakció minden hasonló helyzetben. • És nyilván ekkor jelentkeztek a megítélésben differenciák.-Igen, kialakult egy paternalista vi­szony a falu és a falu szélén élő cigánysor között, amelyben természetes volt bizo­nyos lekezelés, hogy például a magyarok tegezik a cigányt, míg azok magázzák emezeket. A munkájukra, szakértelmükre továbbra is szükség volt, de jogvédelem hiányában ellenértékűi csak alamizsnát kaptak. Különös módon „fizetőképes ke­reslet" volt a kiegészítő szolgáltatásaikra is, mint a jóslás, a kuruzslás-gyógyítás és a rontás. Ezek a gyakorlatban olyan to­vábbélő szolgáltatások, amelyekről a fa­lusi közösség már leszokott, noha amúgy még igényelte. A sort folytathatnám is. Ma például igen sok helyen a kántálást vagy regölést a magyarok helyett a cigányok végzik. Ismerek olyan cigányközössége­ket, például a tarpait, amelyekben gyö­nyörűen énekelnek magyar dalokat, még­hozzá olyan dalokat, amelyeket a falukö­zösség már nem is ismer, vagy olyan archaikus formákat, amelyeket mások már elfeledtek. Hogy analóg kifejezést használjak, olyan ez, mint az ortodoxia: egy zárt és kiszolgáltatott közösség ösz­tönös önvédelme. • És végül jött a holocaust, majd a felszabadulás.- Bizony, 1945 a cigányok számára valóban felszabadulás volt, mert az életü­ket mentette meg, akárcsak a zsidóságét. És mégsem volt felszabadulás abból a szempontból, hogy társadalmi helyze­tük lényegében nem változott. Akárhogy nézzük is, a háború utáni évtizedek óriási táradalmi mobilitást hoztak magukkal: munkások és parasztok ezrei és tízezrei kerültek más besorolásba, és ez a moz­gás emberek sokaságával hitette el, hogy most itt a lehetőség és boldogulni fog. De KÉP A ROMA KULTÚRA ELSŐ VILÁGFESZTIVÁLJÁRÓL, AMELYET MÁRCIUS VÉGÉN RENDEZTEK BRÜNNBEN (Archív felvétel) Frantisek Braxator AZ EURÓPAI Ü KISEBBSÉGVÉDELEM* Bármiféle államformája lesz is majd Szlovákiának, nem szabadul meg a területén élő kisebbségek problémájától. Főként a legnépe­sebb - a magyar - lesz egyike azoknak a mindenkori kérdéseknek, amelyeket a szlovákoknak meg kell oldaniuk. Szlovákia jelenleg a Szovjetunió érdekszférájához tartozik. A hatal­mát fenntartó uralkodó csoport a nemzetiségi kérdés tekintetében is az ún. „lenini alapelvek" szerint jár el. Lenin miképpen képzelte el a nemzetiségek és a kisebbségek kérdésének megoldását a cárok ke­zéből átvett soknemzetiségű biroda­lomban? A Szovjetunió Kommunista Párt­jának programjában mindmáig sze­repel a „nemzetiségek összeolva­dásának" tétele, amely a nemzeti öntudatot a gyakorlatban a szocia­lista hazafisággal kívánja helyettesí­teni. Ez az elméleti alapon megindo- kolhatatlan tétel - módosított formá­ban - Marxtól származik. Marx el­képzelése az volt, hogy a szocializ­mus a legfejlettebb országokban ha­marosan győzni fog, ezek az orszá­gok ideológiai és gazdasági egység­be tömörülnek, és valamiféle szocia­lista konglomerátumot alkotnak. Ma már tudjuk, hogy ez nem kö­vetkezett be. Még kevésbé valósult meg az egyes nemzetek nyelvének és kultúrájának beolvasztása. Maga Lenin sem hitt túlzottan Marx fenti tételében, amikor a Kom­munista Párt XII. kongresszusához szóló levelében fontosnak tartotta leírni: „Szigorú előírásokat kell kibo- csátanunk a nemzeti nyelvek hasz­nálatáról a mi uniónkhoz tartozó egyes szovjet nemzeti köztársasá­gokban, és különösen gondot kell fordítanunk arra, hogy azokat be is tartsák.“ Lenin állásfoglalása mögött az a szándék húzódott meg, hogy a Szovjetunió nemzetiségeinek al­kalmat és lehetőséget adjon arra, hogy az új államszövetséget saját­juknak érezzék. Lenin a nemzetisé­gek és a kisebbségek iránti új politi­kát és állandó és hosszú távú „ügy­ként“ kezelte. Sztálin közgazdasági voluntariz- musa a NÉP végét jelentette: bürok­ratizmusa és eröszakuralma pedig a lenini nemzetiségi politika felszá­molását eredményezte Lenin ezt idejekorán felismerte, mert a nem­zetiségi kérdéssel kapcsolatos ta­nulmányaiban Sztálin és Ordzsoni- kidze túlkapásai kapcsán már az „eloroszosított bennszülöttekről" beszél, és óv a „helyes soviniszta és bürokrata orosztó“. Sztálin véget vetett a lenini nem­zetiségi politikának. Hruscsov, bár Sztálin kritikusa volt, e tekintetben mégis az ó politikáját követte. Brezs- nyev rajtuk is túltett. Az ő időszaká­ban törölték a szovjet köztársaságok alkotmányából szuverenitásuk leg­fontosabb elemét: azt, hogy az anyanyelv a „szuverén köztársa­ságában egyszersmind az állam nyelve is. Csupán a Kaukázuson túl fekvő köztársaságoknak - miután felkeléssel fenyegetőztek - sikerült alkotmányuk eredeti szövegét meg­tartaniuk. Moszkva még Andropov rövid működése alatt is az „eloro- szosodott bennszülött“-eket karolta fel, s ha ilyenek nem voltak, akkor a szövetségi köztársaságok élére saját embereit helyezte. Ilyen álla­potokat örökölt Gorbacsov, aki szin­te semmiféle tevékenységet nem fejtett ki a nemzetiségi politika terü­letén.-A litvániai, kazahsztáni, ör­ményországi és azerbajdzsáni ese­mények, a krími tatárok tüntetései, a zsidó származású szovjet állam­polgárok kivándorlása, az ukrajnai mozgolódások világosan utalnak ar­ra, hogy a szovjet népek és nemze­tek egyáltalán nem elégedettek. Ki­’ A tanulmány eredeti címe: „Ochrana ménéin v Európé“. Meg­jelent a Szlovák Tudományos és Kulturális Társaság (Slovenská spoloönost' pre vedu a kultúru) montreáli lapjában, a Pohl'ady, 6a- sopis pre kultúru 1988. augusztusi számának 69-80. oldalain. (Magya­rul megjelent a KAPU 1990. Júniusi számában). vételt az oroszok képezhetnének, de sokan ezt is tagadják. A nemzeti kisebbségek kérdése a Szovjetunió csatlós államaiban sem problémamentes. Még ha a to­talitárius rezsimek hivatalosan csak zárt ajtók mögött foglalkoznak ezek­kel a kérdésekkel, nem lehet eltitkol­ni az egyik-másik kisebbség (jogos vagy kevésbé jogos) elégedetlensé­gével kapcsolatos híreket. Ez a Ma­gyarországon, Romániában, Len­gyelországban és a cseh országré­szekben élő szlovák kisebbségekre is vonatkozik, de nem kevésbé an­nak az erős német kisebbségnek a maradékaira, amelyek a Varsói Szerződés valamennyi tagállamá­nak területén, Kelet-Közép-Európá- ban élnek, továbbá a blokkon kívüli Jugoszlávia sokféle nemzetiségére, de mindenekelőtt arra a nagy számú magyar kisebbségre Romániában, amelynek sorsa a feszültségek alap­ját képezi. Az 1917 óta, illetve Kelet-Közép- Európában 1945 óta eltelt idő bizo­nyítja, hogy a kommunista állam és az ideológia nem képes a nemzeti­ségi és kisebbségi kérdés megoldá­sára, legfeljebb az elégedetlenség elnyomására, a legkedvezőbb eset­ben ignorálására. Milyen a helyzet e tekintetben Európa más részein? Annak ellené­re, hogy ott katonai (Észak-Atlanti Szerződés Szervezete) és gazdasá­gi csoportosulások (Európai Közös­ség, Európai Szabadkereskedelmi Társulás) léteznek, a nemzetiségek és nemzeti kisebbségek helyzeté­nek tiszteletben tartásában változó a helyzet. Mindez történelmi okokra vezet­hető vissza. A kisebbségek vagy nemzetiségi csoportok olyan állam­ban élnek, amelyben az államalkotó nemzet más nyelven beszél, és elté­rő hagyományai vannak. Az ország­határok Európában többé-kevésbé véletlenszerűen alakultak ki hábo­rúk, uralkodói viszályok, házasság- kötések, örökösödési jogok, straté­giai megfontolások hatására. Mind­addig, amíg a mai értelemben vett nacionalizmus fogalma ismeretlen volt, az összefüggő nyelvi és kultu­rális térségek bekövetkezett feldara­bolásának nem volt lényeges szere­pe. Konfliktusok a „nemzeti álla­mokéban azoknak az államoknak a kialakulása után lettek, amelyek arra az alapeszmére épültek, hogy a nemzet (náció) csak abban az esetben fejlődhet és érvényesülhet a legkedvezőbb körülmények közt, ha saját államában tömörül, és az védi magát az idegen befolyástól. Az ilyen állam nem szervezője többé a területén élő valamennyi polgár közösségének, hanem ezt a felada­tot csak az „államalkotó“ nemzet javára végzi el. Arra törekszik, hogy a területen lévő más elemeket asszi­milálja, illetve a más államok terüle­tén levő saját nemzetbelijeit bekebe­lezze. Nem kétséges, hogy a nem­zetállam eszméje Európában hatal­mas erőket hozott mozgásba A nemzetek felett álló birodalmak felbomlottak, miközben az apró álla­mok nemzeti egységekbe tömörül­tek. Németország, Olaszország és Spanyolország e fejlődés legis­mertebb példái. A szlovákok szemszögéből nézve a nemzetállam kialakítása szeren­csétlen következményekkel járt, amikor a magyaroknak sikerült elér­ni az osztrák-magyar kiegyezést, és ily módon biztosítani annak az esé­lyét, hogy asoknemzetiségüMagyar- országot magyar nemzeti állammá alakítsák át. A saját állammal nem rendelkező nemzetek számára, ilyenek a szlo­vákok is, a nemzetállamok keletke­zésének volt és mindmáig van egy kellemetlen következménye a nem­zetfogalom átértékelése. A nemzet már nem azt jelenti, amit rajta a szlo­vákok értenek, vagyis a nép egy csoportját, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, közös története és kulturális öröksége van, hanem azt, amit „ál­lami hovatartozásnak" neveznek. A fogalom ilyen felfogásának klasz- szikus példája a második világhábo­rú után létrejött Egyesült Nemzetek Szervezete, amelyben tulajdonkép­pen nem nemzetek, hanem államok kaptak tagsági jogot (Folytatjuk) 1990. IX. 14. B i/asÉrnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom