Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
üasärnap S ora kozó! A tábor kimerült lakói lassan Sorokba verődnek. Sonkoly János érzi, hogy ereje fogytán. Alig áll a lábán. Vége. Összeesett. Kórházba került, mint később kiderült, tüdőgyulladással. Két -némettel, vagyis hárman feküdtek egy (!) ágyon, egymással szemben osztozkodva a szűk helyen. De hát itt végre legalább a tetvektől nem kellett szenvednie. Szinte csontvázak voltak. A pokróc alatt alig látszott, hogy ott valaki fekszik. Két német halt meg mellette. Az egyik már nem bírta a szenvedést, szappangolyócskákat nyelt, így gyorsítva távozását az életből. Mert ott a nyomorúságos életnél a halál köny- nyebb volt. Micsoda szenvedés, reménytelenség szülhette ezt az elhatározást?- Gazember voltam - nyögi ki Sonkoly János, akinek szemét ki tudja, hányadszor öntik el a könnyek. A hetvennégy éves ember sír, a kegyetlen emlékek elfojtják a hangját.- Amikor meggyőződtem róla, hogy az ágyszomszédom meghalt, elvettem a pipáját meg a dohányát __ Há t igen. Az embertelen körülmények bontják az erkölcsi gátakat. Ki tartana számon egy halottól elvett pipát ott, ahol az emberi életnek talán pipányi értéke sem volt? Kórházról hallva, fehér kórterem, tiszta ágy jelenik meg képzeletünkben. Hol volt ettől a hadifoglyok számára berendezett kórháznak nevezett intézmény! Az ápoltak vaságyon feküdtek, hármasával, matrac vagy szalmazsák nélkül. Sonkoly János hátát is felsebezte a vassodrony. Belázasodott. A be- gennyesedett sebet vágni kellett. Altató és fájdalomcsillapító nélkül. Ezt is ki kellett bírnia. Nehéz pillanatban, de sokat gondolt távolra szakadt feleségére! Vajon él-e még? Élni akarását ilyenkor a találkozás reménye éltette. Most már ő is túl sokat betegeskedett, és sok gondot okozott rabtartóinak. Pedig nem gondozásra szorulókra, hanem munkaerőre volt szükségük. Energiájukat az utolsó cseppig kifacsarták, azután a munka- képtelen rab már értéktelen volt számukra. így egy szép napon hozzá hasonló társaival Kinek a vétkeiért vezekelt? együtt őt is bevagonírozták. Irány Románia! Névtelen sírok Akkor már 1947-et mutatott t a naptár. A vonat háború pusztította tájakon zötyögött nyugat felé,' emberi roncsokból álló rakományával. A végkimerülés határáig legyengült betegekben némi remény csillant. Mipden méterrel közelebb jutottak otthonukhoz. Csakhogy az még nagyon messze volt. Ha térben nem is annyira, időben még igen. élményeit állandóan visszatérő emlékként hosszú évek után így foglalta rímekbe: Nem vök se püspök, se pápa, csak bajtársaink könnye hullott a hóra Névtelen fakereszt lett a fejfája, csupán egy számjegyet sütöttünk rája. Igen, senki nem mondott búcsúbeszédet. A friss sírhalomra virág és koszorú helyett a csak saját életükért aggódó rabtárAm a rabokkal szemben, rabságuk oka bármi is volt, a béklyókat nem viselők mindig gyanúval éltek. Debrecen is afféle szűrőtábor volt. Elágazás, ahol a múlt vizsgálata alapján az út vezethetett vissza a már szinte elfelejtett-polgári életbe, vagy éppen egy másik táborba... Sonkoly Jánosnak már az első szűrés is gondot okozott, ahogy a további sorsáról döntésre hivatottaknak is. Nem az egészségi állapotát vizsgálták, hanem a hónalját... TudvaleVégkimerülés - hazatérés A szerelvény végül is megállt: végállomás. A romániai Foksániban rakták ki őket. Újabb végtelennek tűnő hat hét. S a halál itt is szedte áldozatait. A feltételek az előzőekhéfc viszonyítva némiképp javultak, de azért itt se kényeztették őket. Már legalább teábóljutott bőséggel, különben mindenből nagyon szűkösen voltak. Közben vérhas tizedelte a közeli hazatérésben reménykedőket. Sonkoly János ~is megkapta.- Pontosan betartottam az orvos utasításait, csak keserű teát ittam és száraz kenyeret ettem - emlékezik. - Sikerült kilábalnom. Nemsokára annyira erőre kaptam, hogy sírásásra jelentkeztem, mert ott nagyobb adag ételt kaptunk... Foksáni névtelen sírok! Itt végződött azok reménye, akik a háború, a hadifogság és a munkatáborok borzalmait átélték. Mennyien lehettek? Ezrek? Tízezrek? Nagyon sokan. Sonkoly János e szomorú sak könnye hullott. Életükben se vették őket emberszámba, holtuk után is csak szám jelölte örök nyughelyüket. Sonkoly János egy Müller nevű német hadifogollyal ásta a sírokat, aki gyakran mondogatta:- A háborúban annyi Müller meghalt, egynek igazán túl kell élnie. És az én leszek... Biztosan hazajutok! A sors mégse így akarta. Egy szép napon Müllert is neki kellett elhantolnia. Ám előtte az őr még rálépett arany fogsorára, mert a túlvilágon arra már igazán nem lesz szüksége... íme, az ember! Egy fogától megfosztott hulla és az arannyal magát gazdagabbnak érző lélekben szegényebb katona is a huszadik század mementója. Szűrőtábor A romániai táborból Debrecenbe került. Micsoda melengető érzés is volt: ismét az övéi között, ha nem is egészen otthon. vő, hogy az SS-legények szimbólumát épp oda tetoválták. Megint balszerencséje volt. Volt egy gyerekkori heg a hóna alatt. Ez pedig a háború utáni években eleve gyanús volt, vajon nem távolították-e el műtéttel az akkor bizony súlyos bűnjelet. Orvosi szakvélemény kellett annak tisztázására, hogy a sebhely valóban gyermekkorából származott. Csak ezután vált szabaddá az út Budapest felé. Felejthetetlen fogadtatás. Zenekar és örömrivalgás nélkül. A peronon százak, ezrek tolongtak. Fiukat, férjüket, apjukat váró anyák, feleségek, gyerekek, akik csak annyit tudtak, hogy volt hadifoglyok érkeznek. Mennyi remény és szorongás! Bábeli hangzavar. Neveket kiáltoznak. A megálló szerelvény ajtóira, ablakaira tapadó tekintetek lesik a feltűnő arcokat. Vajon az érkezők között van-e az övék is? S az átélt szörnyűségek maszkjától torzított arcokban sokszor a szülő, a feleség és a gvermek is csak nehezen ismeri fel a szeretett személyt. , Sonkoly Jánost senki nem várta. Ki is várta volna? A felesége még nem szabadult. De ő ezt nem tudhatta. A budapesti pályaudvaron már nem állt fölöttük őr, nem pattogtak vezényszavak. Nem volt névsorolvasás és nem kellett felsorakozniuk. Hát ezt is megérték! Annyi megpróbáltatás, kínszenvedés után.- A váróteremben parancsszó nélkül gyülekeztünk a nagy kondérok előtt. Levest osztottak. Mennyivel másabb volt az íze! Nem tudtam jóllakni. A gyomrom már tele volt, de az éhségérzet csak nem csillapodott. Végre legalább levesből ehetett, amennyit akart. Bár ne tette volna! Az éhporciókhoz szokott, összezsugorodott gyomor erélyesen tiltakozott. Ismét otthon! , Végre! Első útja Feledre, a rokonokhoz vezetett. Sógora kétkedve szólította meg: — Kit keres? Nem ismert rá... Nem csoda, hisz ő már nem az a Sonkoly János volt, akit Horthy Miklós őfőméltósága kilenc évvel ezelőtt, ereje teljében szólított a haza szolgálatába. A hazaszeretet, az ellenség és I felszabadító fogalma már összekeveredett tudatában. Feleségét még nem találta otthon. Csak néhány hét múlva, valamikor 1947 november táján került haza. Akkortájt a hazai politikában is zajlottak az események. A csehszlovákiai magyar nemzetiség léte is tisztázatlan volt. Ót is, mint, az egész nemzeti kisebbséget, hivatalos dokumentum alapján kollektív bűnösnek tekintették. Sonkoly János ennyi szenvedés után is bűnösként érkezett haza. Kinek a vétkeiért kellett annyit vezekelnie? De hát csehszlovákiai magyarként akkor kinek is tehette volna fel ezt a kérdést? Szülőföldjén is száműzött , idegen elem maradt, akár Horthy Magyarországában is az volt. Az élet könyörtelen. Ám a nemzeti sérelmeken is felülkerekedett a puszta lét ösztöne. Semmije se volt. A kezdés-' hez a rokonok adtak össze valamit. így történt... KÖVETKEZIK A BEFEJEZŐ RÉSZ: FELVIDÉKI MAGYAR SORS
