Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
/ Az első kerekasztal-beszélgetés szudétanémetekkel KORABELI FELVÉTELEINK A SZUDÉTANÉMETEK KITELEPÍTÉSÉT ÖRÖKÍTETTÉK MEG - MEMENTÓKÉNT. A LIBERECI GYÜJTÖTÁBORBÓL ÚTNAK INDULNAK AZ EMBEREK.. JOGUK VAN-E A VISSZATÉRÉSRE? Jó fél éve ez is elképzelhetetlen lett volna: területünkön első ízben rendeztek kerekasztal-beszélgetést a korábban egyértelműen és kizárólag revansisták- ként el- és kiátkozott szudétanémet képviselőkkel. A Tvorba cseh kulturális, művészeti és irodalompolitikai hetilap szerkesztősége volt a kezdeményező. A résztvevők pedig az NSZK-beli szudétanémet szervezeteknek, az ún. Lands- mannchaftoknak egyes vezetői, a nyugatnémet és a hazai sajtó, valamint az országunkban éló németek képviselői, neves csehszlovák történészek, politológusok és zsurnaliszták. A nyíltság légkörében olyan kérdések kerültek terítékre, amelyek tulajdonképpen Václav Havel köztársasági elnök közelmúltban elég nagy vihart felkavart emlékezetes nyilvános állásfoglalásáig tabunak számítottak. Elnökünk a szudétanémetek háború utáni kitelepítésével kapcsolatban erkölcsileg elmarasztalta a kollektív bűnösség tarthatatlan elvét. Peter Becher, a hazánkkal kulturális kapcsolatokat ápoló szudétanémet egyesület vezetőinek egyike, a csehek és a németek viszonyát feszegetve abból a gondolatból indult ki, hogy sok csehet elvakított a hitleri nemzeti szocializmus okozta szenvedés, és így az 1945-1947-es években bekövetkezett jogtiprással szemben is vakok maradtak. Csakúgy sok szudétanémetet elvakítottak háború utáni tapasztalatai. Ezt tetézte a csehszlovák fél állítása, hogy a kitelepítés a győztes hatalmak döntése volt, valamint a szudétanémetek bizonygatá- sa, miszerint csehekkel szemben erőszakot elsősorban a birodalmi németek alkalmaztak. Hozzátette, ugyanakkor mindkét oldalon akadtak emberek, akik segítették a másik nemzet üldözöttjeit. A lényeg most az igazság keresése és feltárása. Ez nem kevés bátorságot követel, és fontos szerepet kell vállalnia a kultúrának, amely megtermetheti a politikai párbeszéd kedvező légkörét. „A közös hagyományok alapján - mondotta - Kelet és Nyugat között létrehozhatjuk azt a hidat, amely közelebb hozza nemcsak a következő néhány év, hanem a következő évszázad kilátásait is. “ Alexander Őrt cseh politológus ehhez a gondolatsorhoz kapcsolódva jelentősnek minősítette a történelmi tények pontos megismerését és tudományos elemzésüket, függetlenül attól, milyen eredményekre jutunk. Nem kevésbé fontos annak fejlesztése, ami a két népet összeköti, hogy ezáltal is eljuthassunk az összeurópai megismeréshez és együttműködéshez. ,,Ez a közeledés nemcsak lehetséges, hanem szükséges is“ - így fogalmazott Horst Löffler, aki egyébként a Sumava szülöttje, s 1945 óta Bajorországban nevelkedett. Megállapítását kiegészítette azzal, hogy mindkét télnek közelednie kell egymáshoz, mégpedig elfogulatlanul, ami nehéz dolog. S ő volt az, aki felvetette a kerekasztal-beszélgetés „legkényesebb“ kérdését, amelyhez többen is hozzászóltak: ,,A csehek és a németek, illetve a szudétanémetek és a csehek kapcsolata nem ugyanaz. A csehek és a németek két szomszédos ország lakosai, együttélésük a nemzetek együttélése. Ezzel szemben a szudétanémetek és a csehek közös otthonra, Cseh- és Morvaországra tartanak igényt. A kérés tehát így hangzik: A szu- détanémetektől elvitatják jogukat hazájukra?" Szerinte e kérdés pozitív rendezése nélkül a kölcsönösen ejtett sebek nem begyógyíthatok. Magyarázatképp hozzáfűzte: „Hangsúlyozottan mondom, nem jön tekintetbe határrevízió, ezt körünkben a döntő többség nem kívánja. Mindkét oldalról... keresnünk kellene annak lehetőségét, hogy azok, akik ezt így kívánják, szabad és jogilag rendezett körülmények között ebben az országban élhessenek. Hány szudétanémet térne vissza? Nehéz felbecsülni. Mindenképpen kevesebb, mint ahány elment innen, de lehet, hogy több, mint ahány német jelenleg él Csehországban.“ E megoldás mellett egyrészt etikai érvet hozott fel (az együttélés megújítása példát mutatna egész Európának), másrészt pedig gazdaságit (ez erősítené az ország gazdasági potenciálját). S mindez sürgeti a több mint negyven évig elmaradt párbeszédet. . Václav Vrabec történész kifejtette azt a véleményét, hogy a németek háború utáni kitelepítésének gondolata és a kollektív bűnösség elvének alkalmazása igen kedvezőtlenül hatott a cseh nyilvá- nossság - beleértve kifejezetten demokratikus részét - gondolkodásmódjára és cselekvésére. A szudétanémet vidéken a csehek és a németek sok helyütt békésen éltek s ennek ellenére „eljött a sorsdöntő 1945-ös esztendő, amely borzalmasan megváltoztatta a tájat és az emberek kapcsolatait. Új emberek jöttek ide, akik elfoglalták vagy az államtól megkapták a vagyont, de az nem nőtt a szívükhöz1. Napjainkban egész Észak- Csehországban tanúi lehetünk ennek a gyökértelenségnek“. Szót ejtett arról a gondolkodásmódot torzító propagandáról is, amely mindazt, ami német volt, eleve revansistának bélyegzett meg. „Erről nem szabad hallgatni. Ez nemcsak a történelem része, hanem a jelenünk is. Bocsássunk meg egymásnak, s erre épüljenek új kapcsolataink és megértésünk“ - ez volt a következtetése. Ennél konkrétabb javaslattal állt elő Jirí Vanőura közíró és történész. Nézete szerint feltétlenül szükséges közzétenni azokat az anyagokat, amelyek az 1945-1947-es években a vesztes németekkel szemben cseh polgártársaik által elkövetett bűncselekményekről tanúskodnak. Hiszen az emberek ezekről mit sem tudnak, illetve tagadják, vagy azt hangoztatják, hogy eltörpülnek a németek által ellenünk elkövetett tettekhez képest. „Az emberek egy része ezt nálunk provokációnak fogja tekinteni, de úgy vélem - mondotta -, hogy ebben az esetben szükséges a sokkterápia... S szét kell zúznunk azt a négy évtizedes legendát is, hogy minden német revan- sista. “ A hazai németség képviseletében Pave! Heinisch tovább fűzte a szót, azt szorgalmazta, hogy az igazságot nyilvánosan ne csak a csehek és a kitelepített németek, hanem a nálunk maradt németek szemszögéből is tárják fel, akiket érzékenyen érintettek az asszimilációs törekvések. „Már nem szabad bennünket sújtani azért, hogy német nemzetisé- gűeknek valljuk maounkat“. Rámutatott arra is, hogy a hazai németek száma az itt élő magyaroknak mintegy egynyolca- da, s ha azokat is tekintetbe veszi, akik közülük kénytelen-kelletlen magyaroknak vallották magukat, akkor az egyha- toda, de nincs egyetlen iskolájuk sem. Érdekes volt Pavel Skorpil történész megállapítása, hogy számára is megrázó volt a szudétanémet kitelepítés gyakorlati tényeinek tanulmányozása. S figyelemre méltó, hogy annak idején éppen a korábban legtöbbet szenvedő, a fasiszta koncentrációs táborokat is megjárt csehek voltak viszonylag a leg- toleránsabbak a szudétanémetekkel szemben. Nem egy esetben az életüket is megmentették. Megjegyezte azt is, hogy a kitelepítéssel kapcsolatban figyelmet kellene szentelni a Szovjetunió szerepének és befolyásának, valamint annak is, hogy ez a lépés hány emberáldozatot követelt, milyenek voltak az anyagi és az erkölcsi veszteségek. Ezzel a kérdéssel, amint arról tájékoztatott, már a cseh és a német történészek közös bizottsága foglalkozik. Horst Löffler a beszélgetést igyekezett visszatéríteni a véleménye szerint meghatározó fontosságú kérdés medrébe. A szudétanémetek visszatérési jogának elismerésére, olyan rendezésre célzott, amely nekik, illetve utódaiknak lehetővé tenné annak szabad megválasztását, hogy hol is éljenek. Elképzelése szerint nálunk törvénynek kellene biztosítani jogukat: bizonyos időn belül kinyilvánítani, elfogadják, vagy elutasítják-e a csehszlovák állampolgárságot. A témára elhangzottak eltérő és módosító vélemények is. így például az, hogy ez a probléma megnyugtató módon csak azután nyerhet megoldást, ha hazánk az Európai Közösség tagja lesz. Az ilyen intézkedésre lakosságunk egyelőre még felkészületlen, és így kedvezőtlen hangulatot váltana ki. Érintették azt is, hogy ez a megoldás tulajdonjogi s egyéb anyagi vetületeit, következményeit tekintve csak azután lehet számunkra elviselhető, ha rendezzük nem éppen rózsás gazdasági helyzetünket. Löffler az ilyen jellegű észrevételekre úgy reagált, hogy még a legbonyolultabb kérdések is megoldhatók, csak közösen kell keresni az igazságot, s egyetlen kérdést sem szabad megkerülni, a nyugatnémet Martin Posselt eléggé meggyőző érve pedig így hangzott: „Ha húsz év alatt sikerült megváltoztatni a franciák és a németek évszázados ellenséges viszonyát, akkor miért ne lehetne rendezni a kapcsolatot a csehek és a németek között, hiszen Európában történelmi rokonságuknak nincs párja?“ Német részről a kerekasztal-beszélgetés egyik legtárgyilagosabb hozzászólója egyébként Michael Steiner, az NSZK prágai nagykövetségének tanácsosa volt. Megérdemli a bővebb idézést: ,,Alapvető a mindmáig hiányzó igazság. S nemcsak a jogfosztással egyenlő kiűzésről. Mert ugyanilyen jogfosztás volt az, ami ezt megelőzően és a két világháború között történt. Havel elnök ezt a kérdést főleg azért vetette fel, hogy eljussunk az igazsághoz, mert a csehek és a németek között még mindig lélektani fal emelkedik... Ezeket a kérdéseket mindkét oldalon magyaráznunk kellene. Hasznos lenne nálunk is a hasonló sokkhatás... Szinte meg-, döbbbentő, milyen keveset tud ezekről a problémákról a fiatal nemzedék... S kinek hová kellene visszatérnie? A Csehszlovák Köztársaság jelenleg, képletesen szólva, arra törekszik, hogy visszatérjen Európába. Nem lenne helyesebb, ha a kétségtelenül jogos történelmi jogokra való hivatkozás helyett, a figyelem a jövő felé orientálódna, ami hozzájárulást jelentene az összeurópai folyamathoz? Ez nagyvonalú magatartás lenne... Hiszen az idő is alkot jogokat és törvényeket. Azok, akik ezeken a tájakon negyven éve élnek, az ittélésre jogot nyertek. S így konfliktusba keveredhetnének a történelmi jogokra hivatkozók azokkal, akik az idők során tettek szert erre a jogra. “ Még egy gondolatot nem hagyhatok ki a több mint két újságoldalas anyag kivonatos ismertetéséből. Ez csehszlovák részről hangzott el, s következőképpen reagált a hazai németség képviselőjének az asszimilálásra vonatkozó, már ismertetett megállapítására: „Ezzelkapcsolatban megnyilvánult a CSKP politikájának egyik figyelemre méltó ellentmondása: Amikor nem volt a hatalom birtokában, egyetértett a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogú helyzetével, de azután a lehető legrosszabb politikát gyakorolta. Mégpedig nemcsak a csehországi németekkel kapcsolatban. Nemcsak ók lettek másodrangú polgárok, hanem mások, a disszidensek stb. is. Sok mindent át kell értékelni s ez nagyon bonyolult dolog.“ Petr Némec és Milan Syrucek szerkesztők a kerekasztal-beszélgetés anyagát a Tvorba 24. számában az alábbi szűkszavú kommentárral zárják le: „Sok kérdést felvetettek, sok el nem hangzott, és számos nézettelnem értünk egyet. De ez párbeszéd volt, s hogy célját még jobban megközelítsük, szeretnénk hallani olvasóink, az önök véleményét is. “ Úgy hisszük, hogy ennek nyomán az igazság felderítéséhez nem egy érdekes és fontos adalékkal hozzájáruló parázs vita kerekedik. (Feldolgozta: g. i.) i 1990. VII. 13
