Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
1 •v A báró, a papok meg a határvadász hadnagy AKIKRŐL MAJDNEM ELFELEDKEZTEK A FELKELÉS TÖRTÉNETÍRÓI Kezdem Csendes Antal hadnagy történetével,' mert öt, aki később a Debrecenben megalakított demokratikus magyar hadsereg őrnagyaként szolgált, személyesen is ismertem. Harmincéves hallgatást, titoktartást fogadott annak idején, 1944 nyarán, nem kedvelte hát, ha^ a partizánok felöl kérdezgették. Csak arról beszélt, amit a kérdező egyébként is tudott: ,,lgen, a Kassa fölötti magyar-szlovák országhatár egyik szakaszának az örparancsno- ka voltam. “ A hamis útiokmányokkal érkezökröl-távozókról is csak ennyit mondott: ,, Nekem elég volt, ha egyszer bemutatták rokon, rokonunk ö... hát jól a szeme közzé néztem az illetőnek, azután legközelebb akármilyen névre szóló tornaegyesületi igazolványt is mutatott, szabad utat kapott.“ Nem tudott, vagy tudni sem akart a partizánokkal együttműködő csendőrökről: ,.Sohasem szívleltem a kakastollasokat, nem barátkoztam velük.“ A harkácsi csendörállomás parancsnokának meg beavatott felettesének a nevét hallva is csak legyintett: ,,Huszár János, Sajnos József nevezetű egyén akárhol előkerülhet. " Többet, sokkal többet tudtam meg róla a neves partizánparancsnok, Alekszej Mihajlovics Szagyilen- ko feljegyzéseiből, amelyeket Andrej Golema történész gyűjtött össze. Szagyilenko, aki 1944 szeptemberében, Szilvásapáti közelében, ejtőernyővel érkezeti a felkelés földjére és 1945. február 7-ig az Érchegységben és a Garam felső vidékén működő partizánbrigád parancsnoka volt, ezt írta az egykori határvadász hadnagyról: ,, Törzskarunk számára a magyar határőrség parancsnoka, Csendes Antal igencsak értékes és hasznos adatokkal szolgált, főleg a Qömör- ben tartózkodó ellenséges csapatokról... 1944. december 10-én, amikor már a magyar katonák is megelégelték a nyilasok uralmát, Csendes Antal a határőrség teljes létszámú alakulatával (72 fő), gyors- menetben Gölnicre érkezve csatlakozott a brigádunkhoz, és onnan, a mi utasításunkra, Tiszolc felé vonultak. .. A harkácsi magyar csendörállomás parancsnoka, Huszár János és felettese, Sajnos József törzs- őrnagy is ekkor érkeztek Gölnicre, őket Klenócra irányítottuk .. “ Nem volt véletlen, hogy a partizánbrigád működési területén - Kassa, Igló és Rimaszombat között - gyorsan megszervezték a felderítést - és a hírszerzést, mert amikor 1944 szeptemberének négy éjszakáján 11 -e és 15-e között a Kojsói fennsíkra megérkezett, ejtőernyőkön persze, a törzskar 39 tagja, két magyar nemzetiségű is volt köztük (Horváth Ferenc és Magyar József), akik értették a dolgukat, és otthonosan járták a városokat, falvakat. Egyébként sem érkeztek fehér foltnak, teljesen ismeretlennek minősíthető területre, mert például a partizántevékenységhez oly szükséges robbantószereket az előrelátó és gondos szervezők az alkalmi raktárakba már bekészítették A brigád törzskarának október 1-én Kijevbe küldött rádiójelentése bizonyítja: a szirki bányászoktól 100 kg, a ti- szolci nemzeti bizottságtól 50 kg robbantószert, a hozzájuk csatlakozó szlovák katonai egység parancsnokától, Viliam Lichner alezredestől 300 kg dinamitot vettek át, viszont a templomokban létesített alkalmi raktárakban több mint 1000 kg aszt- ralitot találtak. Az utóbbi raktárak közül hármat konkrétan is leírt Szagyilenko: a sekrestyében, az orgona mögött, az oltár alatt volt elrejtve a robbantószer És három pap nevét is feljegyezte: Jozef Zrak, Emil Zorvan, Július Zachariaé. Kojs, illetve Zá- vadka község plébánosai, lelkészei voltak annak idején. Külön figyelmet érdemel a raktárakról szóló rádiójelentés elküldésének időpontja: október 1. Tény ugyanis, hogy azok, akiket az elmúlt négy évtizedben Gömör ellenállási mozgalma hőseinek neveztek, jóval később, csak november 16-án találkoztak az egyik Hnústya melletti faluban Szagyilenkóval meg a törzskar négy tagjával, és csak azután kezdték el javarészt agitációs tevékenységüket. Természetesen, a horthysta megszállásé Rimaszombatban még később. Szagyilenko számára egyébként sem volt titok, hogy miként, honnan, kinek a közvetítésével kerültek a robbantószerek a templomi rejtekhelyekre. És itt kerül a partizánbrigád történetének középpontjába a báró, aki gyárosként nagyban és hivatalosan megvásárolta a dinamitot, az asztralitot, megszervezte illegális szétszállítását és az elrejtést is. Természetesen, jóval október 1-je, illetve november 16-ika előtt. Ernő báró, vagyis a kassahámori öntöde és vasgyár, a gölnici henger- de akkori tulajdonosa, Ernst Jakobs, aki özvegyként néhai nejének szlovák származású szolgálólányát vette feleségül, s apja Otakár báró halála után Rigából települt haza Kassára, Szagyilenko régi ismerőse volt. Mindenben előre megegyeztek, ami egyébként nyomon követhető a brigádparancsnok feljegyzéseiben is: „... Első utunk Ernőhöz vezetett. Felesége, Helena asszony gondjaira bíztuk Alekszandr Marcsenko kapitányt, aki földreszálláskor súlyosan megsebesült... A magunkkal hozott 200 000 birodalmi márkát Ernő két nap alatt szlovák koronára váltotta a kassai, a miskolci és a budapesti bankokban... Miskolcon felcserünk, Zinajda megrendelése alapján nagy mennyiségű gyógyszert is vásárolt, Budapesten pedig feladta a rendeléseket a breznói, a rozsnyói, a tiszolci, a stószfürdöi gyógyszertárak számára, ahonnan később az összekötőnk Ernő fizette ki annak a 250 juhnak az árát is, amelyet a Rima- Murányi RT. megbízottjától Nyikoláj Kozlov, a felderítők parancsoka vett át a Vepor üdülő mögötti fennsíkon. Ez a nyáj volt a mi élő és mozgó húsraktárunk...." És most tessék csodálkozni! A brigádparancsnok helyettese, Vlagyimir Kolenkov hadnagy feljegyzése (Sznf Múzeum, 6. kötet 804/58/, valamint a Kijevbe küldött 136. számú rádióüzenet is bizonyítja: a partizánbrigád működési területére érkezett legfelsőbb szlovák kommunista pártvezetés október 28-tól kezdve a kassahámori tanítónak és Ernő báró feleségének a közvetítésével tartotta a kapcsolatot a brigád törzskarával. Ami pedig Ernő báró tevékenységét illeti, hát nemcsak az előkészítés megszervezésében volt része, hanem a felderítés és a hírszerzés bővítésében, de még a közvetlen partizánakciókban is. Szagyilenko feljegyezte, hogy szeptembertől februárig, futárként kétszer küldték Berlinbe, háromszor Debrecenbe, ötször Budapestre. A törzskar általa szerezte meg az aranyidai központban kiképzett német ügynökök névsorát és személyleírását. Közreműködésével rendezték meg a találkozót Tiszolcon az 1. magyar hadtest egyik zászlóaljának parancsnokával, Zárecky István őrnaggyal, melynek eredményeként 1945 januárjában Röcén 70 magyar katona teljes felszerelésével csatlakozott a partizánokhoz Szagyilenko még legutóbbi szlovákiai látogatásakor, 1971. szeptember 3-án is azt mondta a besztercebányai Pedagógiai Kar hallgatóinak, hogy: ,, Véleményem szerint nagyrészt Ernő bárónak volt köszönhető az elhárítás kiváló működése is, mert egyetlen egyszer sem történt, hogy valamelyik raktárunkat, táborunkat vagy szálláshelyünket váratlanul támadták volna meg a németek. “ x A történethez persze még az is hozzátartozik, hogy Ernő báró és családja későbbi sorsáról Szagyilenko se tudott érdemlegeset mondani az előbb említett látogatáskor. És az is, hogy a szlovák nemzeti felkelés történetével foglalkozó két éve megjelent kiadvány (Za národné oslobodenie), csak néhány tucat magyar nemzetiségű ellenállóról, partizánról tud. Oly módon persze, hogy a mellékelt kimutatásban Szagyilenko partizánbrigádjának csak az ejtőernyővel érkezett 39 tagját tartja nyilván, mig más, kisebb jelentőségű, kevesebb ideig működött partizánosztagok két-háromezer „harcosát“ tünteti fel. Ideje lenne már a tényeket rögzítő történetírást is elkezdeni. Hajdú András Orest Du bay: A HEGYEKBE (linómetszet) Oktalan gyilkosság Ha erről a több mint szomorú esetről nem beszéltem volna a vizsgálóbíróval, nem láttam volna a vaskos kötetet kitevő vádiratot, és nem olvastam volna a tanúvallomásokat, aligha tudtam volna elképzelni, milyen indítéka lehetett annak, aki e gyilkosságot elkövette. Gaápar Hunkos, ez az elvetemült, önző férfi azért ölte meg a feleségét, mert - állítólag annak hibájából - módfelett izzadt. Nem volt ez hirtelen dühkitörés, vagy alkoholos állapotban elkövetett gyilkosság, hanem előre kitervelt, többször előre jelzett bűntény. A tragédia már régebben elörevetette árnyékát. A fiatal férj nem titkolta szándékát. Ellenkezőleg, viselkedésével többször utalt arra, hogy nem tréfál, fenyegetését halálos komolyan gondolja. * * * Amikor a házasságkötő teremben kimondták a holtodiglant, még senki sem sejtette, hogy ez a kapcsolat három hónapnál sem tart tovább. A férj az esküvő után csakhamar felfedte igazi arcát, önző, zsémbes és lusta volt. Munkahelyén egész műszakokat kihagyott. A házi munkában nem segített, de megkövetelte a rendet és a meleg „ ételt. A feleség az első verés fölött még napirendre tért. A második után már sejtette, hogy semmi jót nem várhat, ezért úgy döntött, nem él együtt tovább a durva férjjel: elválik tőle. Hunkos fenyegetőzött, ha más férfit talál, végez vele. De úgy fordult, hogy ö lett az, aki csakhamar másik lány után nézett, s hamarosan újból nősült. És minden folytatódott ott, ahol az első házasságban abbamaradt. Egyszerűen nem járt munkába, a feleségének kellett őt eltartania. Otthon szinte katonai rendszert vezetett be, az asszonynak mindenkor vakon kellett engedelmeskednie. Ez a szigor tovább fokozódott, amikor gyermekük született. A fiatal anya hiába remélte, hogy férje megváltozik, gyengédebb lesz vagy legalábbis nem fogja kínozni. Hunkos minden csekélységért ütlegelte, lelkileg is kínozta, például úgy, hogy összetörte felesége kedvenc tárgyait. Minden eszközzel próbára tette az asszony lelki és fizikai erejét, tűrőképességét. Ha a gyermek sírt, feleségét okolta, és a sodrófával ütlegelte. Máskor, ha úgy találta, hogy a leves sótlan vagy éppen elsózott, ököllel támadt neki. Verés előtt az asszonynak párnát kellett a szája elé szorítania, hogy kiáltásai ne hívják fel a szomszédok figyelmét'. Főleg akkor bántalmazta előszeretettel, amikor karján tartotta a kicsit és nem tudott védekezni. Ha Hunkosné sétálni vitte a kisfiát, csak az ablakok alatt járkálhatott, hogy férje ellenőrizhesse, ne adj’lsten, nem megy-e orvoshoz vagy éppen a rendőrségre látleletet vetetni. Minden teendőjét pontosan előírta, s megkövetelte, hogy a gyermekgondozási segélyből meleg ételt varázsoljon az asztalra. A pelenkáknak már fél nyolckor tisztán kellett száradniuk, az ebédnek pontosan tizenkettőkor az asztalon kellett lennie és este hétkor Hunkoénénak ágyban volt a helye. Az asszony sokáig szó nélkül tűrte a zsarnokságot, de itt-ott rászánta magát, s elment sebeit kezeltetni. Egy ízben a rendőrségen is jelentette férje durva bánásmódját. E merészségért kétszeresen is bűnhődött. Hunkoé a szokatlanul erős verejtékezéséért is a feleségét okolta, és amikor izzadása semmiféle orvosságtól sem múlt el elhatározta: megöli az asszonyt. „Nagylelkű“ szadizmusában felajánlotta, hogy kiugorhat az ablakon vagy leszúrja késsel, megfojtja, esetleg egyszerűen agyonveri... Hunkoéné az első adódó alkalommal kihasználta a zsarnok távollétét és kisfiával a nővéréhez költözött. Férje ekkor határozta el, hogy a tervezett gyilkossággal nem vár tovább. Vasrúddal felfegyverkezve elindult a feleségéért. Mikor az asszony sógora útját állta, a következő szavakkal fenyegette meg:- Ezt az éjszakát megemlegetitek. A bejárati ajtó kulcslyukába gyufaszálakat tömött, hogy ne lehessen bezárni, és várt. Éjfél tájban, amikor a szomszédos ház ablakaiban már kialudt a fény, bement az épületbe, kifeszítette a lakásajtót, a lakószoba ajtaján kitörte az üveget. Sógornője próbálta jobb belátásra bírni, amiért vasrúddal kétszer fejbe ütötte, holott tudta, hogy terhes. Az asszony sebesülése ellenére is védte a nővérét, akit a támadónak szintén sikerült néhányszor megütnie. A sógor a betolakodót végül is a földre teperte, közben az egyik nő segítségért kiabált. Mikor a lakásban megjelent a két szomszéd, Hunkos ugyan elhagyta a házat, de tervéről nem mondott le. Három napig különböző városokban utazgatott cél nélkül. Azután hazatért, hogy megkeresse feleségét. Megállapította, hogy az egyik barátnőjénél, Petra Mecíkovánál húzódott meg. Stratégiát változtatott. Egész éjjel tőrrel és feszítővassal felszerelve várt a ház bejáratánál. Mikor reggel végre kinyitották a kaput, és megjelent benne Mecík, gondolkodás nélkül leütötte. A házból másodiknak kilépő férfit, a háziúr testvérét is fejbe verte. Ezután Petra Mecíková lépett ki, gyermekkel a karján. Öt is megtámadta, de szerencsére nem érte az ütés teljes erővel, úgyhogy az asszonynak sikerült elfutnia. A szomszéd lakásban talált menedéket. Közben a földön fekvő férfiak is magukhoz tértek. Hunkoé ismét rájuk támadt. A két sérült szembeszállt támadójával. Már a hálószobában dulakodtak, ahol igyekeztek a feszítővel hadonászó támadót lefegyverezni. Ekkor Hunkos kést rántot és egyik ellenfelét hasba szúrta, aki összeesett. A támadó felesége keresésére indult, aki a fürdőszobába zárkózott be. Szétverte az ajtót, közben az asszonynak sikerült kimenekülnie a konyhába, majd az éléskamrába. A kamra ajtaja sem állt ellen Hunkoé rúgásainak. Az asszony, karján a gyerekkel, kiáltozott, legalább azt engedje meg, hogy valahová letegye a kisbabát. A brutális férj nem ismert irgalmat. Menekülő feleségét kétszer fejbe vágta. Az térdre rogyott, fiacskáját még mindig a karjában tartotta. Megpróbált lábra állni, de a megvadult férj újra lesújtott. A gyermeknek sem kegyelmezett, akit a hátán fekvő felesége a feje fölött tartott. Durván belerúgott. A fiúcskát végül az egyik szomszéd mentette meg, aki időközben az asszony segítségére sietett. Egy további férfit, aki szintén megjelent, Hunkoé hasba szúrta, aztán a feleségét kétszer szíven, majd torkon, s végül hasba szúrta. Mielőtt a véres szinteret elhagyta volna, a konyhában a gáztűzhely minden égőjét kinyitotta. Hazatérve lezuhanyozott, átöltözött és gyorsan elhagyta a várost. Bolyongott az országban. Zsolnán nagy csavarhúzót és feszítővasat vásárolt, így felfegyverkezve indult Pozsonyba, hogy további gyilkosságot hajtson végre. Volt munkatársával akart még végezni, akivel a múltban, mivel az nem tűrte hanyagságát, nézeteltérése volt. A munkásszálláson kereste. Négy óra hosszat várt rá, szerencsére hiába. Hunkoé aznap elhagyott vasúti kocsiban éjszakázott. Tudta, hogy keresik, ezért elhatározta, hogy Ausztriába szökik. Tervét már nem hajthatta végre, mert hamarosan letartóztatták. A kihallgatáskor nem érzett bűntudatot és cinikusan kijelentette, hogy tettét nem bánja, akár újra is elkövetné. A megtámadott emberekkel semmi baja, csak azért sebesítette meg őket, mert a feleségét védelmezték. Az olvasó gondolhatná, hogy ilyen tettre csak elmebeteg képes. Tévedés. Gaépar Hunkoé szellemileg megfelel az átlagnak. A bűntett idején nem szenvedett lelki zavarban, és ítélőképességének, önuralmának teljes birtokában cselekedett. Végül - ha ellentmondásként hangzik is - mégis szerencséről beszélhetünk, mert a gyilkost csak egyszeri, 6 nem két-háromszo- ros emberölésért ítélték el. Ordódy Vilmos 1990. Vili. 2deujgsBfl
