Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
BARBARA SZVBÍNSKA: SZABADSÁG (RAJZ) LENGYELORSZÁG Bonyolult helyzet: a labirintus javítás miatt zárva, a minotaurusz konzervet eszik; Ariadne eladta a fonalat. Néha még a természet is formalista: miközben szép nőket teremt, megfeledkezik a tartalomról. Vytautas Karalius K öd van. Mintha a szél is fújna. Nem süvít, huzatot sem érezni, csak éppen rendszertelen időközönként bevágódik egy ajtó, egy pléhajtó a tetőn, vagy valamelyik szomszédos ház tűzfalán. Hangja, mint egy cintányéré. Az elbóbis- kolókat felrázza, megijeszti. A hatás tökéletes. Az ajtó bevágódik, az emberek összerezzennek, nyomban ki- egyenesednek székeiken, és mérgesen néznek a szemben ülőkre, mintha az tehetne az egészről. Ettől aztán egyre idegesebb mindenki a kerek asztalnál, ami nem is kerek, inkább tojás alakú. Az asztal körül ülésezők úgy helyezkednek el, mint napjuk körül az ellipszis pályán mozgó bolygók, bár ez a hasonlat így pontatlan, sőt rossz. Az ellipszis pályán mozgó bolygók haladnak, de ezek közül ki haladna? Vajon melyiküknek lenne mersze valami építő javaslatra, valami ép gondolat felvetésére? Persze, ez az egész ettől szép, mármint attól, hogy el lehet pilledni, el-elbágyadni, a széken lecsúszva hanyagul üldögélni, esetleg körrhöt piszkálni. Az aktívabbak még keresztrejtvényt is fejthetnek. A vasajtó pedig ijesztget, akár valami égi jel-e. Ijesztget, vagyis figyelmeztet. Az óvópincékre is vasajtókat szoktak rakni. Szent ég! Lehet, hogy valaki szándékosan csapkodja az ajtót, hogy az itt ülőket figyelmeztesse a háború veszélyére! Háborús veszély! Háború! A sasbehívók pillanat alatt minden épkézláb férfi hátára rátapadnak, lökdösve kit erre, kit arra, és feléled a statárium. Hosszú kényszerpihenőjét megbosz- szulva tizedel, ötödöl, vagy ami épp eszébe jut. Az ülésezőket nem kell, hogy ez érdekelje, ide nem hordanak sasbehívót. Az ülésteremben nincs statárium, csak egy ovális asztal, meg székek és talán még emberek, akik ülnek, el-elbágyadnak, majd összerezzennek, amit lehet, hogy már azért tesznek, hogy újra elbágyadhassanak. A vasajtó figyelmeztet. A raktárakon is vasajtók vannak. Netán kiürültek az élelmiszerraktárak? Lehetetlen. Az ötletet elvetem, hiszen az ülésezőknek is enniük kell, az nem lehet, hogy éhezzenek. Akkor katasztrófa igazán nem érheti az országot, hogy legalább nekik ne jusson dinsztelt gombás sertéshús, sült pisztráng, sült libamáj, tűzdelt nyúlgerinc, párolt őzcomb, vaddisznó vörösborban, vagy akármi más, amire éppenséggel gusztust kapnak. Gusztust kapnak? Ez túlzás. Vajon melyik renegáltan transzcendens ci- zellőrtöl tudnák ezek, hogy mi is az a gusztus? Ha tudták is valaha, rég elfelejtették. Az óramutatók állása jelzi nekik, mikor éhesek, szomjasak, mikor kell vécézniük, sót, kö- hinteniük, ásítaniuk, vagy homlokot törölniük. A felkínált ételek közül mindig a legdrágábbat vagy a legfurcsább nevűt rendelik, amit már csak azért is megtehetnek, mert természetesen nem kell fizetniök szinte semmiért, főleg nem az ételért. Ezt persze nem kell úgy értelmezni, hogy nem tudnának miből fizetni, de hogyan nézne az ki? Végül is az ország nem kerülhet olyan rossz helyzetbe, hogy az ülésezőknek a pénztárcájukat kelljen előkotomi- uk. De hol itt a gusztus? A vasajtó figyelmeztetget, néha erőre kap, és megszaporázza a kibecsapódásait. Az utóbbi idők legnagyobb és egyben egyetlenegy megoldatlan problémáját jelenti ez a tanácskozóknak. Régebben más volt a gond. Az asztallal voltak a bajok. Kezdetben a teremben nem is volt asztal, így mindenki láthatta a másik lábát, hasát, legalábbis a ruhát, ami ezeket a testrészeket hivatott eltakarni, de a lábak mozgása úgy lekötötte az ülésezők figyelmét, hogy mindenki elfelejtette a tanácskozás napirendi pontjait. Ez még nem lett volna nagy baj, csakhogy így nem lehetett szundikálni, mert bágyadt állapotban könnyen útnak indulnak a kezek, és félő, hogy az ágyék táján kötnek ki, ilyet mégsem illik mindenki szeme láttára csinálni. Kis, négyszögletes dohányzóasztalokat hozattak a terembe, ami viszont különböző klik- kezésekhez vezetett. Megőrizendő az itt ülők rendíthetetlen egységét, a dohányzóasztalokat egy keskeny, hosszú asztallal váltották fel, de mivel az asztal két üresen hagyott vége közül az egyik az asztalfői tiszt hiányát sugallta, ezt az asztalt gyors ütemben egy nagy, négyzet alakúra cserélték fel. Ez a típus volt még a leghosszabb életű. Később rájöttek, hogy ez így sem igazságos, hiszen a sarkokon olyan közel ülnek, hogy könnyen befolyásolják egymást, sőt, akármikor egymáshoz is nyúlhatnak, anélkül, hogy ezt a többiek észrevennék. Ekkor jött a kerékasztal, amit forgatni lehetett. Ezt mindenki tudta, de bizonyítani is kellett a forgást, ami persze nem váratott sokat magára. Az egyik csakhamar észrevette, hogy a keresztrejtvényébe idegen tollal írták be a párzik szócskát és a sugár jelét, az r-t. így aztán ez a asztal is - érthető módon - tarthatatlanná vált, így jutottak el a végső döntésig: ovális asztalt csináltatnak, amivel megoldják ezt a már-már megoldhatatlannak tűnő, a tanácskozás sikerét veszélyeztető áldatlan problémát. Alig telt el azonban pár nap, pár hét, vagy pár hónap, vagy akár pár év (mert innen, bentről az idő múlását nehéz meghatározni, ahhoz ki kellene menni, arra viszont nincs idő, és egyáltalán, hogy nézne az ki, ha mindenki ide-oda szaladgálna, ez itt nem galambház) vagyis alig telt el valamennyi idő a nagy asztalprobléma megoldásától elkezdett zörögni az a szerencsétlen vasajtó. Ennek a megoldása, vagyis a zörejek megszüntetése sokkal nehezebbnek tűnik, s valóban nehezebb is, mert az a bizonyos ajtó a termen kívül vag- dalózik, így ez egy külső probléma. A külső gonddal, bajokkal pedig minden korban óvatosan kell bánni. A jó politikus ezt tudja. A bent ülők ezért elhatározták, hogy nem veszik tudomásul, és amiről nem tudnak, az nem is lehet probléma. Egy ideig sikerült a csapódások zörejét követve felhúzniuk magukat a székükben, mosolyogni és kinézni az ablakon, mintha nem is a csattanás hatására cselekednének így, hanem, mert épp erre kaptak kedvet. A csapódások rendszertelensége azonban tarthatatlanná tette ezt az állapotot. Ekkor az ülésteremben ülők megegyeztek, hogy az ajtó be-, ill. kicsapódásával járó zörejeket a továbbiakban problémaként kell kezelni, de nyomatékosan leszögezték: ez külső probléma. Rögvest törvényt alkottak: a külső probléma nem belső probléma. E törvény lehetővé tette, hogy ne a külső probléma megoldásán, annak kiküszöbölésén fáradozzanak, hanem azon, hogy az a bizonyos külső probléma ne gyűrűzzön be a tanácsterembe. Hangszigeteltet- ték a falakat, a padlót, a mennyezetet, az ajtókat és ablakokat, ez sem segített, mert ezentúl még erőteljesebben lehetett hallani a vasajtó nye- rítezését. Vagy a munkások értették félre a parancsot, vagy a felhasznált anyag volt csapnivaló (errefelé egyik sem ritka), de egy szó, mint száz, vissza kellett csináltatni az egészet. Füldugókat rendeltek. Kellemesen megnyugodtak, ám rövidesen rá kellett jönniük, hogy ez a süket helyzet újabb probléma szülője. Ettől fogva sem az ételt hordó pincéreket, sem a seggnyalók és spiclik suttogását, de még saját jól kiérdemelt böfögésüket sem hallották. Ekkor fülhallgatókat és mikrofonokat szereltettek fel, ami viszont azért nem vált be, mert rövid időn belül megjelentek a legmodernebb lehallgatókészülékek, amelyek a spiclik biztonságán túl a termen belüli személyi biztonságot is veszélyeztették. Végül is a technikusokat, vackaikkal együtt, kizárták az ülésteremből. Miért zörög, ha nincs szél? — kérdezték egyesek végső elkeseredésükben. Igen, a termen kívül szélcsend volt és szürke köd. Fullasztó köd. (Megjegyzem, ez külső probléma, amivel, ha akarnának sem tudnának az itt ülők foglalkozni, mert törvény tiltja! Persze, változna a helyzet, ha az a sok szemétség ide beszivárogna), vasajtó okozta zörejek - felelőtlenül - továbbra is veszélyeztetik a tanácskozás nyugalmát, amit az ülés egyik határozatában szabotázsnak, az ország rendje elleni provokációnak neveztek. Az egyik ülésező a vasajtó, annak rámájával és minden tartozékával, ami a zörejek keltésében közreműködik, renegátnak és burzsoá-nacionalistá- nak kiáltotta ki. „Az ovális asztal körül jogos a felháborodás“, tartalmazza az egyik jegyzőkönyv, amiből bizony van egypár. A jegyzőkönyveket vérbeli hivatalnokok írják. Hatalmas dossziék telnek meg -velük, amelyek széles polcokra kerülnek. A dossziék látványa igazi örömmel tölti el a tanácskozás résztvevőit, hiszen ezek számával mérik munkájuk eredményességét. A hivatalnokok, akik minden elismerést megérdemelnek, állandóan körmölnek, mint a gondolatolvasók. Soha nem várják meg, hogy valaki megszólaljon, netán valami érdekeset mondjon, hanem csak írnak, mindig tudva mit és mennyit. Szakemberek a javából. Nem csoda, harminc-negyven évig nevelték őket erre a posztra. A jobbnál jobb iskolák meghozzák gyümölcsükét. Ők itt mind gyümölcsök, akiket még az a bizonyos külső probléma sem zavar. Még a jegyzőkönyvekben sem tesznek róla említést, mint ahogy arról sem, hogy a teremben ülők egyre idegesebbek, egyre gyakrabban rezzennek össze. Némelyikük már elvesztette az összhangot a vasajtóval, s a zörejektől teljesen független ijedezik. Ez titok, nem szabad, hogy kiderüljön. Szigorúan titkosan kell kezelni az ügyet, de szerencsére a hivatalnokok ezzel rég tisztában vannak. A kinti köd (vagy szmog, vagy, mit tudom én, mi az ördög) teljesen lehetetlenné teszi a kilátást és a belátást. Na nem azért, mintha valaki igaziból is kilesett volna, ill. valakinek eszébe jutott volna ide bekukucskálni, bár erre talán megvolt a lehetőség. Most ezzel a szürkeséggel ez az állítólagos lehetőség is elveszett. A jegyzőkönyvek szerint (lényeges!), a kintiek kapcsolata a bentiekkel, a lehető legjobb, a leggyümölcsözőbb, a legharmoni- kusabb, sőt akár a kintiek lehetnének a bentiek, ill. bentiek lehetnének a kintiek is. E kapcsolatszakadást tulajdonképpen isteníteni kell, mivel ezzel bizonyítható a nagy egység. Ez a harmónia csodálatos. Ettől némileg megnyugszanak bent a kedélyek, de a külső probléma tovább csapdaló- dzik. Hol vannak azok a régi bágyadt, kókadt, ájulásig áléit ücsörgé- sek? - sóhajtanak fel egyesek. Kinek volt az rossz? Ha az ülésteremben még eszébe jutna valakinek, miért is jöttek össze annak idején, vagy legalább az, hogy jól megszokott ügyködésükön kívül mit lehet még az ülésteremben csinálni, akkor..., na, de ezt hagyjuk. Kint nagy a köd, bent meg, a jegyzőkönyvek szerint, újabb fontos szakaszához érkezett az ülés. Q_ép őszi idő. Az öreg temejZ; tőben, ahol manapság már senkit sem helyeznek örök nyugovóra, az ösvényeket fehér aprókaviccsal szórták le. Mint pénz a holtaknak, szállingóznak a zöld pázsitra az elsárgult falevelek. A megszokott, mély csendes váratlanul csákányzörej töri meg. A közeli sírnál valaki a betonalapzatot javítja. Melege van. Leveti vastag, bélelt mellényét, s a sír fölé hajló angyalszoborra akasztja. Sapkáját az angyal fejére kanyarója. * * *- Agneska, annyira belefáradtam a munkába, hogy szinte már feküdni sem bírok.- Ne aggódj, Klemusko, ha meghalsz, a föld minden fájdalmadat kihúzza. * * * Fasor, kitüntetettek portréival övezve. A nagy fényképekről merev tekintetek szemlélik a világot: egykori ellenálló, fejőnő, érdemes dolgozó - büszkék valamennyien, a fotoobjektívtől meglepettek. A fasor alatt fehér harisnyás, fekete lakkcipős kislány ugrándozik. Az aszfaltra ugróiskolát rajzoltak, azon is végigugrál. Mikor az édesanyjához ér, csodálkozva bámul a kitüntetésekkel tarkított fényképekre, és megkérdezi: „Anyuci, itt, ezen a helyen ennyien vesztették életüket?“ * * * Éjszaka van. Házunk felett gágogva húznak délre a vadlibák. Milyen is lehet sötétben, az éjszaka kellős közepén repülni? Miért gágognak? Bátorságot öntenek magukba ezáltal? A csillagok fényesen ragyognak. És valamit álmodtam is. Azt, hogy a saját arcom jégpáncél alatt, mintha üveg alatt lenne. A hajam meg lágyan körülöleli az arcomat, pedig jól tudom, hogy nyár óta csakis rövidre nyiratko- zom. Szavakat ejt ki a szám, ki tudja, milyeneket, ismeretlen szavakat. Azt hiszem, épp ideje, hogy felébredjek. * * * Az utcán negyven körüli nő lépeget. Csupán alsószoknyában, a fején régimódi kalapot visel, piros cipőjének a sarka elferdült, kezében lakkozott kézitáska. Énekel és nevet. Az emberek megfordulnak utána, végigmérik - és színién mosolyra fakadnak. A kitüntetettek portréi nem nevetnek. * * * Két idős bácsi találkozik. Az egyikük biciklit tol maga mellett. Jana Juránová Clips Meglepődve szólítja meg a másikat:- Feri, az istenért, hát te még mindig élsz? Azt gondoltam, már meghaltál!- Élek bizony, Janó halt meg, nein én.- Na látod, és hogy vagy?- Szarul. És te?- Szintén.- Hát akkor csak légy.-Te is. * * * Az üres fasor alatt fehér harisnyában és fekete lakkcipőben kislányka ugrándozik. A fasor alatt felfüggesztett képek, nagyok, üresek, pompás keretekben. A képeken itt-ott szalaggal feltűzött érdemrendek. A kislány vidáman ugrándozik, miközben az érdemrendek halk koppanással esnek le vidáman az aszfaltra. A kutyámmal sétálgatok. Az öregotthon felé megyünk. Meleg van, több szoba ajtaja tárva, a hosszú erkélyre néznek. Idős, sovány nénike komótosan ballag végig az erkélyen, mindkét kezével a falat tapogatja. Luboi Mór „Ah a ke szül jönr S m S CSi aki utói Vojte Mag ki ei Az i meg Háti hatá Téri „Szí Iván Csel Sápi estei Mii a I Ti Vak Meg Meg A fi még Álla Pon ben. Goy Forg A szoba mi „Mama, ma jen, a saját asszony lass tosan elindi azt a szobát Azt álmc szánkóztam lenthet ez? öt fiatal s ba. Úgy hús; Sapkájuk ón szik, fülükbe szült erősítő szemüveget rr»szkodn;Wí a pincért szí hogy nem h; ni. A „mién lasszal szol; kel, kinézi sértitek az embereket.“ asztaltól és egy távolabt sen kifestett jes egyetérté detten cigar fitogtatják él fiataloknak t váltatva oda asan megkéi parancsolni? Az anyók maszkodik. van rajta. Ap maradékot s: bóknak, aki a darabkákat nézelődik. / szemtelen v anyóka sirvi kelőknek: „1 mindent felz Kérem, hajts fél a varjakt nem nagyobi Színházba helyén óriási vízzel. A víz várszem íj^ep Szerkeszti Kövesdi Károly
