Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
dBUjgsBfl 9 A naptár augusztus derekát mutatja, a hőmérő harminc- három fokot árnyékban. A strandon hangos zsivaj, plusz rockzene a táskarádiókból. A medencékben tiszta, hűvös víz; a lépcsőkön emberfüzér. Sétálok. A legtöbben kettesben vagy nagyobb társasággal vannak. A fiú, aki akaratlanul lelocsolt az előbb, derékon kap egy lányt és magával rántja a vízbe. Pár lépéssel arrébb fiúk kártyáznak; a korlátnál egy mama magyarázza csemetéjének, hogy mit csináljon a kezével mellúszás közben. Én a magányosan strandolókat szúrom ki magamnak. e Középkorú, szőke nő, egyrészes fekete fürdőruhában. Az ujján feltűnően széles karikagyűrű. Nem mozdul a pádról, nemigen tekint- get semerre, a cigarettát viszont félig szívva dobja el.- Talán vár valakit?- Miből gondolja?! Szokásom, hogy néha nem szívom végig a cigit... - válaszolja zavartan, majd kissé megnyugodva hozzáfűzi: kivett egy nap szabadságot és kijött a strandra, mert a kánikulában a buszon is, a munkahelyén is megfőhet az ember.- És miért jött egyedül?- Dolgozik a férjem - feleli azonnal és sietősen új cigarettára gyújt. Bólintok, aztán elbúcsúzom. A tekintetét a hátamon érzem, hogy valóban eltűntem-e? Valóban eltűnök, és a strand felső teraszáról figyelem tovább a hölgyet. Úgy tíz perc elmúltával érdekes jelenet szemtanúja vagyok: a kabinok felől egy férfi érkezik, karján húsz év körüli barna lány zsebkendőnyi bikiniben. Az asszony feláll a pádról, eléjük megy, néhány másodpercig farkasszemet néznek, aztán a bikinis lány megfordul és elrohan; de pár lépés után visszatér, kikapja a strandtáskát a férfi kezéből és végleg elrohan... Az asz- szony visszaül a padra, tenyerét a combja közé szorítja és felszegett fejjel, mozdulatlan arccal nézi a férfit, aki halkan motyog valamit, és tanácstalanul széttárja a karját. Ujján megcsillan a feltűnően széles karikagyűrű. e Nyugdíjas korú idős férfi. Sovány nyakán ádámcsutka ugrál; a vállán törülköző, amelyen itt-ott vízfoltok sötétlenek. A medence szélén ül, egy csoport fiú és lány közé ékelődve. Lefröcskölik, kiabálnak körülötte; ő időnként megcsóválja a fejét, s ilyenkor a szemüvegét is megtörli a törülközőjében.- Látott már ilyet? Egy pillanatra se hagyják nyugodtan az embert! - mondja epés dühvei, mogorva pillantást vetve a fiatalokra; s ezután katonásan folytatja: - Nyolc éve vagyok nyugdíjas és teljesen egyedülálló. Mindig egyedül jövök ki a strandra. De nézze azt a kölyköt, már az előbb odaszóltam neki, hogy el fogja tömi a lábát, persze, rám se hederít... Én nem tudom, hogy mi, de valami nagyon sántít ezeknél a fiataloknál. Ha az én apám, avagy bárki más a megfelelő korosztályból, azt mondta volna nekem: menj körbe és a lépcsőn mássz be, akkor én kérem felállók, körbemegyek és a lépcsőn megyek be a vízbe. De ezek a gyerekek? Hallatlan, amit művelnek! Tülekednek, és ordítanak, itt nem hallani egy udvarias szót. Nézze ezt a szemtelenül fröcskölődó kölyköt! Biz’isten, a legszívesebben pofonvemém, de akkor körül kellene mennem, ő viszont beugrana közben és elúszna előlem. Meg tudja magyarázni, miért olyan pimaszok a mai fiatalok? Jó-jó, egyelőre pár koronát fizetek csak a Cholagolért meg a Baralgi- nért, mert epebántalmaim vannak, ez nagyon szép, de nézze azokat a kölyköket! Azoknak aztán hiába mond az ember bármit. Abszolúte hiába beszél nekik az ember, legföljebb kinevetik az illetőt. Úgy látszik, ezt meg kell szokni, nem tehetünk mást. Még csak köszönés sincs, sem üzletben, sem utcán. És tisztelet sem, legföljebb üvöltözés meg tülekedés. Megnézheti, tessék!- És ha távolabbra ülne a medencétől? - kérdezem. - Ott nincs akkora tolongás és fröcskölődés.- Távolabbra? - húzza fel a szemöldökét. - Miért éppen én üljek távolabb! Már megbocsásson! Sértődötten megfordul és visz- szapréseli magát az előbbi helyére. Egy srác szembefröcsköli az egész társaságot. Az idős férfi is kapkodja a fejét, mégis kitart a helyén. e A huszonnyolc éves, jóképű fiú az árnyékban ül egy pádon és felhúzott lábszárát simogatja. Kérdésemre bólint, tökéletesen egyedül van; ahogy ő mondja: abszolút szabad. Műszerész, akinek már jónéhány újítása is volt, ezért az alkotó emberek csoportjába sorolja magát. Szeret mozogni, új és új lehetőségeket keresni.- A célt vagy a teljesítményt tartja fontosabbnak?- A világnak a teljesítmény a fontos, számomra viszont a cél. Boldog akarok lenni, hogy sikerült valami mást, valami újat csinálnom; s amennyi emellett marad belőlem, az a világé.- Véleménye szerint mennyi marad?- Egyelőre nem sok. Ha több pénzem lesz és jobban kielégíthetem a magam igényeit, akkor majd több marad belőlem a világnak is.- Végül is mi köze mindehhez a pénznek? Miért csinálná másképp, ha gazdagabb lenne?- Nehéz ezt megmagyarázni. Talán nem is a pénz a leglényegesebb. De a lányok mellett sem tartok ki sokáig. Eszem ágában sincs megnősülni, szerintem a házasság csökkenti az ember produktivitását. Kényelmesen élek, van egy kis legénylakásom, televízióval, videóval és mindennel, ami kell. Oda csak akkor jöhet nő, ha én is akarom. Élvezem a lehetőségeimet.-Terveiről előre vagy utólag tájékoztatja a lányokat? Elkomolyodik.- Sohasem szélhámoskodom. Ha feljön hozzám egy lány, mindig megmondom, hogy nem házasodom. Nem az én hibám, ha nem hallgatnak rám; ha azt hiszik, hogy majd nekik sikerül. Nem teszek mást, csak elfogadom, amit adnak.- És mit ad cserébe? Lepöcköl egy katicabogarat a térdéről és nevet.- Ezt már tőlük kérdezze meg!... Mindenki a saját szerencséjének kovácsa, nem? Én egyébként is megszoktam a magányt, mert hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim. Nyolcadik osztályig az anyám egyedül nevelt elég nehéz anyagi körülmények között. Az apám rám se hederített, pedig már akkor magas beosztásban dolgozott. Most a télen lecsúszott az öreg. Ilyen az élet.- Ismer ideálisan élő házasokat?- A húgomékat. Nekik valóban sikerült. Legalábbis eddig. Igaz, az én szememben kissé nyájszerűen élnek. Egy pillanatra sem merik vállalni a magányt.- Nem gondolja, hogy éppen ezért sikerült nekik?- Nem! Szerintem ez szerencse dolga.- Elképzelhetőnek tartja, hogy idővel a maga életébe is belép ^ a szerencse?- Hogyne. Addig pedig majdcsak megleszek valahogy. o A huszonkét éves, molett, szőke lányt a strand legtávolabbi részén találom. Egy fához dőlve olvas, a haját enyhén cibálja közben a szél. Percekig ül ebben a pózban, mozdulatlanul. Jómagam arra számítok, hogy szűkszavú lesz, de meglepetés ér: készséges és kedves, még mosolyog is. Ahogy rám néz, a szeme mozdulatlan, szinte szúr a pillantása. Nem árulja el, melyik főiskola növendéke, csak annyit mond, hogy harmadéves. Arról faggatom, vajon a könyv-e az egyetlen társasága?- Nem - feleli könnyedén és hosszút pislant. - Pusztán egyedül akarok lenni, ennyi az egész. Sajnos, itt is sok az ember, de még mindig ez a jobbik megoldás. Menjek újra a Lidóra? Tegnap ott voltam, fürdőruha nélkül akartam napozni, de ketten is leszólítottak. Egyszerűen saját magamra van most szükségem. Egy pillanatra rám néz, figyeli, hogy hiszek-e neki? > - Az ember tűr egy ideig, azután még tűr egy keveset, mígnem betelik a pohár... Most így vagyok én is. Elég volt a társaságból, elég volt mindenből. Pedig állítólag jókedv sugárzik belőlem, és ha megkérdezné a barátaimat, nem hinnék el, hogy egymagámban talált itt a strandon.- Melyik hát az igazi arca: a magános vagy a barátkozó?- Mind a kettő! Nem tudja, hogy egy embernek ezer arca van? Különböző helyzetekben másképp viselkedik. Egy ember - akár ezer ember.- És maga? Melyik arcát szereti legjobban az ezer közül?- Egyiket sem. Akkor érzem jól magam, amikor egyedül vagyok és nem kell viselkednem.- Nem lenne kényelmesebb, ha a társaságban is, magányosan is egyformán viselkedne?- Akkor kiszolgáltatva érezném magam. Nem szeretem, ha az emberek a lelkembe látnak. Ezt senki sem érdemli meg.- Valami csalódás érte?- A srácaimra gondol? Csodálkozni fog, mert őket érte csalódás. Megismertek valamilyennek a társaságban, aztán rájöttek, hogy ez csak az egyik arcom és a magánéletemben más vagyok! Ott szükségem van a magam kis szigetére, amely csak az enyém. Ezt pedig nemigen bírják a férfiak. Pedig az jelenti a minimális emberi szabadságot. Legalábbis nekem ez a meggyőződésem.- Az élet azonban sokszor más, de eközben véletlenül is adódnak ilyen kis szigetek... Ha viszont túlságosan a saját egyéniségünkre összpontosítjuk figyelmünket, könnyen idegenek leszünk egymásnak, nem gondolja? „ - Az ember ekkor is találhat kárpótlást önmagában. Már akiben van érték... Miért, magának mi a véleménye a magányról? Testsúlyomat a bal lábamra helyezem. Kényelmetlenül állok, és az is zavar, hogy fel kell néznem rá, mert fél fejjel magasabb nálam. Ő viszont mosolyog, láthatóan élvezi mindezt.- Őszinte leszek: ha nem tisztázzuk magunkban a lényeges kérdéseket, akkor egyedül maradunk. Kicsi, gyűlölködő láng villan a szemében. Úgy tűnik, érzékeny pontjára tapintottam. Próbálom más témára fordítani a csevegést:- Ki a kedvenc írója?- Nincs kedvencem. A görög drámákat szeretem és ne nevessen ki, de a meséket is.- A modern irodalmat?- Azt nem! Különben sem akad új téma... Maga nem úgy gondolja, hogy már mindent megírtak? A görög drámákban minden benne van. Mi újat mondhatnak a mai írók? Semmit. A naptár augusztus derekát mutatja, a hőmérő harminc- három fokot árnyékban. A strandon hangos zsivaj, plusz rockzene a táskarádiókból. A medencékben tiszta, hűvös víz; a lépcsőkön emberfüzér. Sétálok. A legtöbben kettesben vagy nagyobb társasággal vannak. A fiú, aki akaratlanul lelocsolt az előbb, derékon kap egy lányt és magával rántja a vízbe. Pár lépéssel arrébb fiatalok kártyáznak; a korlátnál egy mama magyarázza csemetéjének, hogy mit csináljon a kezével mellúszás közben. És szólóban, a magánosok is itt vannak a strandon. A sokadalomban. Miklósi Péter 990. Vili. 24.
