Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
CSEH ÉS SZLOVÁK KÖLTŐK Frantisek Lipka A lélek ökológiája Ha valóban szeretsz, kedvesem, rakódj le valahol mélyen bennem, rakódj le a csontjaimban, a májamban, a vesémben, rakódj le, mint nehéz fémek, herbicidák, nitrátok, peszticídák üledéke, szennyezd be az én ateista belső környezetem, rontsd meg az én változó lelkem, mérgezd meg felforgató gondolataimat, estétől reggelig, reggeltől estéig lassan, rendszeresen támadd meg szervezetem szerkezeteit: belülről, a bőröm alól fogd a kezem, s vezess a közös' megsemmisüléshez. Kulcsár Tibor fordítása Miroslav Holub Vi id töprengé Ősidők óta készít lépcsőt az ember, bár nem szívesen jár senki se rajta, se fölfelé, se lefelé. Mert lépcsőt járni - legyen az bár csak két- vagy négyfokú ■ végképp nevetséges. Egyesek teljesen elzárkóznak a lépcsőjárástól. Bizonyára a meggondolatlanok, mert egyébként a lépcsőjárás egészen érthető. Nagyon sok értelmes dolog származik a balgaságból. S ez áll fordítva is. Sajnos, a lépcső helyett csupán a gurulás választható, vagy a kerülőutakon járás, mely nem fér össze az ember, az emberiség s a hivatalnok méltóságával. Hát lépcsőn járunk, hogy megőrizzük a méltóságot mindenképp, habár lépcsőn járni nagyon nevetséges. Sok nevetséges dolgot szül a balgaság. S ez áll fordítva is. Hát ezért járunk a lépcsőkön. Többnyire lefelé! Vladimír Holan Baán Péter fordítása Faluii Édes, de türelmetlen fájdalommal hunyorít szemed. Lemezére az utolsó boglárka marja rá rajzát. A tekintet az este korábbi helyzeteit vetíti eléd. A kép egyszerű, nincs rajta semmi, ami a krumpli faluba vezető útját megzavarhatná. A falu fölé füst emelkedik, hírt ad a készülő vacsorákról. A diófa alatt néhány ember áll. meglazult patkójú fekete lovakról beszélgetnek. A fa figyeli kezük mozgását. Néhány selymesen keserű lehullott hang - combra feszülő kócvászon ruha - nyitja a meleg falakat... S ez minden...S mégis: ki tagadná, hogy nem az épületek, hanem az építkezés a fontos, s nem a házak, hanem az otthon... Tőzsér Árpád fordítása Van, akit becsül a halál, de annak se hízeleg. Mindent meg kell írni, amit kimondani nem lehet! ^ Horváth Imre Kosztolányi Dezső H órihorgas, toprongyos öregember jelent meg a szerkesztőség ajtajában! A szolga előtt mélyen meghajolt, a szerkesztőt karon akarta fogni és bizalmaskodva kacsintott rá:- Egy szóra. A szerkesztő hátrált, tovább ment. Az öreg ott állt az egyik terem közepén, és nem vette észre, hogy magára maradt. Csontos, sárga kezét még egyre nyújtotta a szerkesztő felé, aki eltűnt. Aztán nézelődött, köhécselt, míg lassan és szomorúan - megalázkodás szégyenében - visszahervadt a keze, és csöpögő, zöld ernyőjén pihent meg. Sokáig tétovázott így. Pergamenszerű füle kigyulladt, szeme ragyogott. Pirulva hallgatta a szomszéd szobából áthangzó kuncogást. Nem értette a helyzetet. Hozzá siettem. Akkoriban gyakran láttam ilyen félénk, vidéki embereket, kiknek minden lépésük botlás, szavuk becsületsértés, kíméletük gyöngédtelenség. Megsértenek szíveségükkel. Ezek azok, kik a szoba egyetlen székét okvetlenül feldöntik, a vendégségben ők törik össze a legdrágább poharat, ők kiabálnak-, mikor suttogni akarnak, ők riasztják fel az alvókat, ha lábujjhegyen járnak, és legelőször ők ülnek le a frissen festett padokra, melyekre oda van írva: „vigyázat“. Szegény öreget megszántam:- Parancsol? - kérdeztem tőle.- Egy tárcámat szeretném kikeresni. Elmosolyodtam. Inkább valamilyen különc prófétát, vagy világgyűlölő természettudóst sejtettem benne, mint írót. Intettem a szolgának, hogy adja át a régi köteteket. Az öreg az előszobába surrant, csöndesen egy íróasztal mellé kuporodott, s elveszett a régi poros kötetek között. Fél szemmel figyeltem. Levette téli sapkáját s szelíden ragyogott föl kopasz feje. Most már láthattam arcát. Ó, a szemei milyen érdekesek. Ezekből a világoszöld szemekből komoly, szenvedő lélek tekint ki, melyben rendkívüli izgalmak bujkálnak. Mostan is nagyon izgatott. Egészen kipirult már. Bizonyosan korán kelt, hogy idején érjen a budapesti vonathoz, a vonat összerázta, megtörte, talán nem is ebédelt rendesen, s most gyengéden fáj a feje és mégis folyton a tárcára gondol, lázasan szaglászva keresi régi újságok porfelhőjében. Különös ember. Izzadt kezén az évek piszka sárrá változott. Arca is sáros. Szemei pedig - szelíd, kedves, félőrült szemek - riadtan cikáznak egyik lapról a másikra. Még mindig nem találta meg. Meguntam a szemlélődést és nem törődtem vele. Elmentem vacsorázni. De hogy visszajöttem, az én öregem még mindig ottan ült a szerkesztőségben, egy íróasztalról lógatva a lábait. Most már érdekelt az öreg. Mit akarhat avval a tárcával? Miért olyan fontos neki? Megtalálta-e? Mégse szóltam hozzá. Telefonoztam, megírtam a cikkemet, cigarettáztam. Mikor hajnal felé hazaindultam, újra elém botlott, s most már ő szólított meg szorongó, fátyolos hangján:- Nem találtam meg, kérem. Nincs sehol.- Átnézte a köteteket?- Át. Nem is egyszer. Mégse találtam.- Lehetetlen. Akkor valószínleg nem is itt jelent meg. Az öreg mosolygott.- Dehogy nem. Határozottan emlékszem reá. A napra is, a címére is. Mintha most is magam előtt látnám. Le volt nyomtatva. Negyven éve lehet. Akkor húszéves voltam. Az ajtó újra kinyílt és most éles, hideg léghuzam söpört át a szobán, s kigöngyölítette a lázas füstfellege- ket, a porzó és tinta savanyú szagát, a viták visszhangját, az átélt gondolatok, harcok foszlányait, melyek még mindig köröttünk lebegtek. Aludni ment a szolga is. Egyedül maradtunk. Szememből pedig egyszerre kiszállt az álom, hirtelen elhatározás szegzett az íróasztal mellé, hogy végzete legyek ennek a gyámoltalan embernek, és összeszíjazott szájjal, az erőfeszítés végső ájulatá- ban tovább vezessem valamilyen ismeretlen pont felé és - nem tudni miért - egész magamévá tegyem az ő titokzatos, kusza ügyét.- Ha én azt megtalálnám - sóhajtozott és összekulcsolta a kezét. - Mit adnék érte. Az életemet is odaadnám. Ilyen szépet sohasem írtak. Soha, soha. A fiatalságomat írtam meg benne. Évek óta járkálok mindenfelé. Éjjel és nappal kutatom. Most idejöttem. Ez az utolsó állomás. Itt kell lennie.- De miről szól a tárca? Az öreg két nagy ívet írt a levegőbe, végtelen szeretettel. Lehunyta szemét.- Nem lehet elmondani. Szép volt. Nagyon szép. Gyönyörű. Pokoli éjszaka volt. Egymás után dobáltuk le a puffanó, porzó, füstölgő köteteket. Kezünk mohón, szinte buján turkált a lapok közt, és valami hihetetlen vakbuzgalommal, az őrült lihegésével kerestük sárga lapok közt egy ember életét) azt, ami még értékes, az utolsó rongyot, az utolsó hazugságot. Siettünk. Úgy, mint néha sötét lépcsőkön sietünk minden ók nélkül, a félelem ösztönével, saját árnyékunk elől. Talán attól féltünk, hogy a reggel nyomunkba lép, utolér és ránevet eredménytelen munkánkra. Cigarettákra gyújtottunk, és rongyosan mart szivarok sötét parázzsal buktak ki szájunkból. A percek egyre múltak. Lesoványodtunk, elkoptunk ebben a hajszában, s szájunk, arcunk szürke, piszkos lett a hamu kesernyés csókjától. Végre agyongyötörve hullottunk a pamlagra és kudarctól pirulva néztünk magunk elé. A tartalomjegyzéket is átfutottuk. Nyoma' se volt a novellának. Az öregre pillantottam. Szepegve, nagyon illedelmesen várt, mint félő gyerek. Arcáról eltűntek a piros lázfoltok. . - Menjen haza, öregem - mondtam csendesen. - Majd holnap. Az öreg azonban meg se moccant.- Meg kell találnom. Hiszen emlékszem reá. Most már emlékszem. Eszembe jutott minden. Kíváncsian néztem reá. Beszélni kezdett.- A mese a kék szemű és a fekete szemű fiúról szólt. Ez a két fiú a legjobb barát volt. De egyszer megszerettek egy leányt. Nem tudták sokáig, minthogy mind a ketten valami furcsa álomvilágban éltek. Finoman, csendesen mesélt az öreg.- A kék szemű mindent kéknek látott. Kék volt előtte az éjjel, a nap, az erdő, minden. Kéknek látta még a lányok sötét szemét is. A fekete szemű pedig mindent feketének. Még a szőke lányok haját is. így mentek egymás mellett egyik a kék, másik a fekete végtelenségben, míg egy este a kapu előtt álltak meg, és megtudták, hogy meg kell halmok, el kell búcsúzkodniok örökre, és elbújdostak a kis vidéki város éjszakájában. Ott, a fáradt folyócska partján, ültek és sírtak. Lelkűk, az ő picike, törékeny üveglelkecskéjük pedig meghasadt, zenélve, sziporkázva, trillázva ezer darabra tört. Átölelték egymást, és a gyöngyvirágok között haltak meg. Az öreg lassanként tűzbe jött. Álmosan hallgattam. Most már láttam, hogy csak a mérges hajnal mutatja neki ezeket a képeket és hagytam beszélni.- ön nem tudja, milyen volt ez a lány. A haja rozsdaszőke és a bőre porcelánfehér. Máriának hívták. Szemei melegek, barnák, mindig csodálkoztak, és ha rámeredtek valakire, gyengén kacsintottak. De ez csak szebbé tette. Ez a gyengéd kacsintás parfümje volt az arcának, édes vanília illat, altató tömjén. Feje pedig fáradtan ült isteni nyakán, mintha sok-sok párna támasztotta Volna és ő is unná fejét, szép szemeit és az életet Kissé összeborzongtam. Ez az ember nem tudja, mit beszél. Valami emlék kergette ide, amelynek most nem tudok végére járni. Hiába is akarnék. De egyszerre látom, hogy mi tartott eddig ébren, mi kergetett bele a bolond virrasztásba, a céltalan hajszába, és hamar szerettem volna szabadulni a különös képzelgőtől, ki egyre lázasabban beszélt. Künn már gyöngén virradt. Szemben egy tűzfal fehérlett, s a hajnal mozdulatlanságából egyenesen arcunkra világított. Láttam, amint a piszkos folyosó lámpája küszködött, fellélegzett és meghalt. A csend ijesztő volt. Ez a hajnalodó házak hangulata, mely dermesztőén fekszik mindenkire, úgyhogy az ébrenlevők se mernek zajt csapni s halkan járnak, halkan beszélnek, mintha igyekeznének az alvókhoz hasonlítani. Megtöröltem a homlokomat. Ásítottam.- Feküdjön le, édes barátom. Aludja ki magát. Hiszen ezt a mesét most gondolta ki. Az öreg felrettent, tágra nyílt szemmel nézett rám.- Igen, maga sohase írta meg a tárcát - mondtam. Elhangzott a szavam, a végzetes szó. Csönd lett. Vendégem sem tiltakozott. Leült egy székre, az íróasztal mellé és szomorúan lelógatta fejét. Sohase láttam nála koldusabb koldust. Úgy ült ott, mint akinek semmije se volt már, kifacsarva, összegyűrve, megsemmisülten, és siratta életét, hiábavaló, ostoba éveit és a tárcát, az egyetlen szép álmát, amit sohasem írt meg. Feje az íróasztalra bukott. Könnyei odapotyogtak az itatósra, az antracéntinta friss foltjai mellé. Az itatós felitatta. ADOLF BORN: Éjszakai Vándorlás (litográfia) 2 ___új demokráid tak, melynek li. nizmusnak nyílt ilódása, brutális zetése azt ered- úgy érzek az us felé, mint hitlerizmus télé etes „nincs kü- aményt kiöl az valamilyen for- i/áltozás, visszalenne. Minden :, annál inkább, lenfél: az ameri- »yanilyen irány- íetetlenül. A vi- :esebb, legreáli- ett. a csárdában?“ áfája elé indu- lért való vágtá- igháború kiütöt- t: a németet és készítette; a két r egymást akarja ;esen csak egy tes: a világ ura. amikor a fasiz- orosz kommu- kultúrvédelmet a-védelmet, Eu- tést, megtartást, z szektora nem a fasizmus fegy- ában, egy világnem „nemzeti“ i fertőzheti a vi- lunizmus annyi- isizmus fegyver- ertc^és mint ra- pattanása, kiüté- aek kirakata az íz egész éremfe- nyilaz a gyökér- nutatja hová julugusztus 1-i há- i kutyám - sze- árvére kötöttem imet: így akar- hetetlenné tenni és ma az ún. elzett dokumen1947. december) időszerű tlenség- at az egész hitle- tfelejtett, elfelej- lénynek - és az L939. augusztus nyíltan gúnyol- á is vagy te most me, megmarad- ilett volna: tanú- ndanom. Én vol- lettem koronata- : a nevetségessé mielőtt szóhoz •a özönvíz előtti uralkodó neofa- akronizmus va- m félreállított!) 1947. december) vállaltuk a komit ez, tiltakozás, ája. Ma azonban fel. A mai komiszabadító, meg- ordozója. Mára ittjai - csak kon- jük, a mások ha- *s minden kon- kérdés gyümöl- azonban együtt üllesztő szerepe, após oldalon, mi a készültünk. Mi antifasizmus er- < felerősíteni, sz, 1948. január) ányos ember ria- 1 áll e mai világija, Ady: „Igaz-e /isszavonhatatla- il széttörik: esz- anságára, nélkü- és szérelmetes ztjük egymáshoz :peket: „megron- t varázs“. :, 1948. február) étok meg a gon- :at! (ném.) 23.: a szovjet-ne- itámadási szerzése 22.: a SZU elleni Iszüsíkozat; a várszéléhez hajló aszpont
