Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-26 / 4. szám
> 9 1990.1.26. A Cuka-Zolyomi házaspárt régóta ismerem. Árpádot meg az 1968-as MISZ-es (Magyar Ifjúsági Szövetség) korszakából, felesegét, Ágnest, pedig a pozsonyi magyar óvodából, ahol gyerekeink barátságot kötöttek. Amikor a lanyom alapiskolas lett. nyomban kereste az egy évvel idősebb barátját, s akkor tudtuk meg. a csalad Dubnába költözött. Milyen időre? - kérdeztem ismerőseimtől. am a választ senki sem tudta, még mindig a Szovjetunióban tartózkodnak. Tavaly novemberben. tizenhárom ev után. hazajöttek. JJubna - az Intézet városa a Volga partján- Ne nézz körül a lakásban - kértek mindketten még az előszobában, s kérésüket az első pillanatban, bevallom, nem értettem. Csak amikor a nappaliban megláttam a mennyezetig tornyosuló dobozhalmazt, értettem meg, miért akarták a találkozót elhalasztani. - Míg nem voltunk idehaza, jó párszor beázott a lakás, s a mai napig csupán a konyhát, előszobát és a mellékhelyiséget tudtuk rendbe hozni. A nappali festésére még várnunk kell, a házkezelóség- nek először meg kellene javíttatnia a tetőt, mert ha ne adj isten esni kezdene, a fejünkre ömlene a víz - folytatta a ház ura, s hogy ne zavarjon a látvány, úgy ültetett, hogy a dobozhegy a hátam mögött legyen. Amikor Ágnes behozta az illatos feketét, belefogtak a tizenhárom dubnai év történetébe. AZ ELŐZMÉNYEK- Kissé körülményesen, négy év késéssel kerültem a prágai Cseh Műegyetemre (káderproblémák miatt), ahol végül is elvégeztem a magfizikát. Szívesen gondolok vissza az egyetemi évekre, nemcsak azért, mert remek tanáraim voltak, hanem azért is: mert mi, magyar nemzetiségű egyetemisták szinte a semmiből hoztuk létre az Ady Endre Diákkört. 1968-ban diplomáztam, s pályázat útján kerültem a pozsonyi Ko- mensky Egyetem Matematika-Fizikai Karának matematika-fizikai tanszékére, tanársegédi minősítésben. Az oktatáson kívül a tudományos kutatás lehetősége izgatott, s mivel a neutronfizika a kedvencem, behatóbban kezdtem foglalkozni vele. Három év elteltével adjunktus lettem, s nem is tudom mi lett volna, ha nem jön közbe Dubna- gyújt rá kedvenc pipájára. - Tanulmányút keretében jutottam ki egy hónapra a Dubnai Egyesített Atomkutató Intézetbe, ahol közös méréseket végeztünk. Ott kaptam az ajánlatot, folytassam további kutatásaimat az intézetben. Mondanom sem kell, a lehetőséget magamban azonnal elfogadtam, s kíváncsian vártam, milyen lesz a visszhang a munkahelyemen. Mit gondolsz milyen volt? - szegezte nekem a kérdést, amiből persze azonnal rájöttem, hogy a felajánlott lehetőséget elutasították. Duka-Zó- iyomi Árpád mérnök pedig fejébe vette, nem hagyja annyiban, s megpróbálta kiküldetését tervbe vetetni, ám a bürokrácia és az irigység túl erős ellenfélnek bizonyultak. Csak volt prágai tanszékvezetője, Őestmír Simáné professzor, a Dubnai Egyesített Atomkutató Intézet akkori igazgatóhelyettese, a csehszlovák Dubna-bizottság elnöke közbenjárásának köszönhetően kapta meg főnökétől - 1975 októberében - a beleegyezést. Persze, ez még nem jelentette azt, hogy utazhatnak, hiszen előbb be kellett szerezni egy táskányi iratot, engedélyt. A belépés időpontja, 1976. január 1 -je vészesen közeledett, de a közismerten lassú hivatalos ügyintézés miatt a család csak 1976. április 13-án utazhatott. - Ez sem ment simán - nevette el magát Ágnes -, ugyanis 13-án reggel még nem volt meg- ki tudja miért - a hatéves Attila útlevele, pedig a másféléves Anikóét minden gond nélkül kiadták. Árpád csak délelőtt kapta kézhez, s mivel késésben volt, taxival jött értünk, majd irány a repülőtér. Ha nem vártak volna ránk, lekéstük volna a gépet. A türelmesen várakozó százvalahány utas jót derülhetett a két felmálházott felnőtt és a két futó apróság láttán. Úgy gondoltuk, hogy kényelmesen utazhatunk majd, ám az utolsó pillanatban rádöbbentünk, hogy a jóval előbb elküldött, hat köbméteres konténerből sok minden kimaradt. így lett például az Írógépből kézipoggyász. - Mi volt a konténerben? - kérdeztem, s megtudtam, hogy a gyerekágytól, a mosógépen, hűtőn, ágyneműn, ruhaneműn, élelmiszer-tartalékokon keresztül, a mosó- és mosogatószerekig minden. A repülőtéren szolgálati autó várta a családot, s azzal mentek a Moszkvától 125 kilométernyire levő leendő otthonukba, Dubnába. Egy háromszobás lakás várta őket. Erről Ágnes szólhatna - gondoltam magamban, hisz ő talán pontosabb leírást tud adni, mint a férj. - A lakás nem volt rossz - vette is át a szót -, csehszlovák bútorral rendezték be, de azok a színek? Például a konyhát olajfestékkel festették be- bakazöldre, a hálószoba sötétbarna tapétáján napraforgók sárgállottak. Szerencsére csak fél évig kellett ott élnünk, később az óvoda és iskola közelébe költözhettünk át. DUBNA - AZ INTÉZET VÁROSA A városról megtudtam, hogy 70 ezer lakosa van, s van egy része, az „intézeti“ Dubna, ahol 21 ezren élnek. Az a rész, fürdőváros jellege miatt, nagyon kellemes életfeltételeket teremt az Egyesített Atomkutató Intézet alkalmazottainak, külföldieknek és hazaiaknak egyaránt. A városban minden az intézet tulajdonát képezi, a városi fürdő, az üzlethálózat, a stadion, a sífutópályák, sőt még az utcaseprők is az intézet alkalmazottai, akik a várost tisztán is tartják.- Az első benyomásaim nem voltak kedvezőek - vallotta be Ágnes. - Hóolvadáskor érkeztünk, s a tél folyamán a jótékony hóréteg sok mindent eltakart. De Lenin születése évfordulójának tiszteletére szu- botnyikot rendeztek, ami nagytakarításból, városszépítésből állt. A következő hóolvadásig tisztább volt a város, mint Pozsony. -Te miért vállaltad a külföldi életet? - szegeztem Ágnesnek a kérdést, aki rövid tétovázás után válaszolt: - Mondhatnám azt, hogy Árpád miatt, de ez így nem lenne pontos. A Madách Könyvkiadóban dolgoztam, ahol nagyon jól éreztem magam. Oda a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságáról - ahol támadások érték családunkat- egy kis kitérővel menekültem. Amíg nem jött szóba Dubna, addig azt ajánlották, menami ugyan nem volt soha egyszerű, ám mégis boldogan vállaltam. KUTATÓMUNKA ÉS SZAKMAI SIKEREK- Miért, hogyan maradtatok további két évet? - kérdeztem Árpádtól. - Eredetileg három évre mentünk Dubnába, majd a szerződéseket hol három, hol kétévenként meghosszabbították. Amikor 1987-ben kiderült, hogy haza kell jönnünk, I. M. Frank, Nobel-díjas fizikusnak, a dubnai laboratórium igazgatójának külön kérésére engedélyezték az újabb három esztendőt, hogy a megkezdett munkámat befejezhessem, s az újba is belefoghassak még. Elérkeztünk beszélgetésünk lényegéhez- sóhajtottam fel elégedetten, mert kezdtem kínosan érezni magam azért, hogy órák hosszat csak ülök és kérdezek. Aggályaimnak hangot is adtam, ány a házaspár tudtomra adta, gondolatban is szívesen térnek vissza Dubnába.- Szakmailag sokat fejlődhettem - szögezte le tárgyilagosan Árpád -, ugyanis az Egyesített Atomkutató Intézetben, aki akart, az dolgozhatott. Az intézet 6000 alkalmazottja hat laboratóriumban dolgozott (600-1000 alkalmazott laboronként), s munkánkat úgy ütemezhettük be, ahogy akartuk. A neutronfizikai laborban, a hasadási csoportban dolgoztam. Mint már említettem, az urán, transzurán elemek hasadása izgatott, s mivel az intézetben működik egy, a világon egyedülálló impulzusreaktor, kiépítettünk egy rendszert a maghasadás szerkezetének és dinamikájának kutatására. A rendszer alapvető része az uránkamra, melynek én vagyok a megálmodója, a megalkotója. Ez ideig is léteztek hasadókamrák, ahol nem több, mint két gramm uránnal kísérleteztek, de az általam'Szerkesztett 10 gramm urán hasadásának dinamikájáról, mechanizmusáról kaphattunk pontosabb képet. Természetesen ehhez ki kellett dolgoznom egy automatizált számítógépvezérléssel működő rendszert, majd a mérések és az adatok feldolgozása után elmondhattuk, ez sikerült. Duka-Zólyomi Árpád mérnök számos nemzetközi pályázaton vett részt, ahol univerzális rendszerével elismerést vívott ki. A tizenhárom év alatt orosz, csehszlovák és külföldi szakkiadványokban több mint negyven tanulmánya jelent meg, melyek visszhangjaként a hasadási téma csehszlovák állami, illetve kiemelt dubnai téma lett. Amikor befejezte a méréseket az urán atommagján, belefogott a plutóniummérésbe. Hangsúlyoznom sem kell, hogy ehhez megszerkesztette a plutóniumkamrát és az egész mérési rendszert, sőt beindította magukat a méréseket is. Jelenleg a Dubnában maradt kollégák végzik a méréseket, de az adatfeldolgozás egy részét, áprilistól júniusig, majd ősszel, személyesen végzi el. Persze, a peresztrojka ezen a téren is érezteti hatását, s az intézet reális terveket készít arról, kikkel vehetné fel a kapcsolatot. Ami engem illet, személyes dubnai kapcsolataimat nem számolom fel, sót! Am a világban, főleg Belgiumban, érdekes kutatómunka folyik, ebbe szeretnék bekapcsolódni!- Dubnában tulajdonképpen a fizikának éltem, hiszen volt úgy, hogy a nagy munkák idején éjjel-nappal dolgoztunk. - Előfordult- szólt közbe a feleség -, hogy Árpád két- három napig is az intézetben maradt, majd amikor hazajött, beleájult az ágyba, pihent egy keveset, s visszament. Igaz, voltak helyzetek, amikor a „hírláncon“ megkapta az üzenetet, hogy az üzletbe áru érkezett, kutatás ide, kísérletezés oda, biciklire pattant. és beállt a sorba. - Ez a realitás- mosolyodott el, ki tudja hányadik pipagyújtás közben a ház ura, majd hozzáfűzte: erről inkább Ágnes meséljen. PÉTERFI SZONYA-az asztalnál Duka-Zólyomi Árpád mérnök jünk Vajánba, a hőerőműbe. Hogy Árpád atomfizikus, az nem volt érdekes. Tehát döntésünkben ez is közrejátszott. A további ok, ami utazásunk mellett szólt, az az volt, hogy mi itthon sem éltünk valami fényesen, mert hát értelmiségi fizetésből ugrálni nem lehetett. Tudtam, hogy a kiküldetés nem aranybánya, de gondoltam, rosszabb nem lehet. És mivel eleinte úgy volt, hogy Dubnában nekem nem kell dolgoznom, s csak háziasszony s anya lehetek, és a magam szórakozására folytathatom fordítói tevékenységemet, az utazásnak kimondottan örültem. - így sikerült? - türelmetlenkedtem, s a házaspár hangos nevetéséből éreznem kellett, hogy a dolgok másképp alakultak. SEGÉDLABORÁNS, TITKÁRNŐ ÉS TANÍTÓNŐ- Többféle munkát végeztem kinttartózkodásunk alatt. Amikor Anikó hároméves lett, óvodába írattam. Az ok prózai: Árpád fizetéséből négyen nem tudtunk megélni, ezért 1977-tól naponta hat órán át az intézet laboratóriumában dolgoztam. 1979-től 1984-ig pedig emellett még tanítottam a magyar iskolában. Ágnes látta rajtam, nem egészen értem a dolgokat, ezért megmagyarázta, hogy is volt. A fiút orosz iskolába íratták a nyelv elsajátítása miatt. Dubnában mindenki számára adva volt az anyanyelvi oktatás lehetősége is, ezért a szülők úgy gondolták, mivel Attila a Pozsonyi Magyar Tannyelvű Alapiskolát látogatta volna, a dubnai magyar kolónia iskolájában is tanuljon. - A cseh és a szlovák kollégák ezt ugyan nem nézték jó szemmel, de amíg napirendre tértek a dolgok felett, kibírtuk a szúró tekinteteket, a rágalmakat. A gyerekek számára ezért is megterhelőbb volt a kintlét - vallotta Ágnes, akinek szavait - megtanultak keményen dolgozni - megjegyzéssel, férje egészítette ki. - Az anyanyelvi oktatás délutánonként, heti 2-3 alkalommal történt - folytatta a megkezdett gondolatsort Ágnes -, s mivel kevés volt a pedagógus, elvállaltam a tanítást. Pedagógusi pályafutásomnak betegségem, szív- izom-szívbelhártya és ízületi gyulladás vetett véget. 1985-tól már csak az intézetben mint titkárnő tevékenykedtem, s így aranyéletem lett. A munka, igaz, nem volt lélekemelő, de ez nem számított. 1987-ben szó volt róla, hogy végleg hazajövök, ezért gondoltuk, abbahagyom a munkát. Az volt az igazi! ,,Csak“ a család ellátásával törődtem, TIZENHÁROM ÉV DUBNÁBAN
