Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
Vasárnap délután van. Lágy, lassú eső permetez az égből. Az állomás melletti park öreg gesztenyefái fáradtan isszák magukba a vizet. Felgyúrt gallérú, vígan csevegő diáklányok sietnek el mellettem. A vonatról jönnek. Fülembe csapódó mondatfoszlányaikból könnyű kitalálni, melyik csoport érkezett Gömörből, melyik a Bodrogközből Lassan baktatok utánuk, inkább a várost nézegetem. Valahogy tetszik most. Mintha egy nagy lélegzetvételre készülne. Az út menti fák alatt felborzolt tollú, rögszínű verebek ugrálnak, fürdenek, tisztálkodnak nagy buzgósággal. Kicsit odébb, a Jakab- palota tornyain - hatalmas fekete pontokként - lelógó szárnyú varjak ülnek, de a látvány mégsem lehangoló. A diáklányokat a dómnál érem utol. Félkört alkotva beszélgetnek. Jókedvűek, viccelnek, kuncognak - olykor fel-fel néznek az égre: nincs-e kedve kisütni a napnak? Aztán mégiscsak kifogynak a hétvégi történetekből. Vannak, akik lefelé, mások meg felfelé indulnak el Kassa főutcáján. Néhány pillanatig még követi őket a tekintetem - látom, amint a kezük feszülten markolja a nagy utazótáskát, szinte a válluk is bele- hajlik.- Hiába, nehéz, amit otthonról hoznak - suttogom magam elé, és mielőtt az Or- bán-toronyban megszólalna a négy órát jelző gépzene, a színház irányában átvágok a parkon. II. A városi nemzeti bizottság falán elhelyezett emléktábláról morcos tekintettel Batsányi János néz le rám. Arcmásolata alatt azonos tartalommal magyar és szlovák felirat: „Téged szabadság, téged énekelt. Ebben a házban élt és alkotott Batsányi János- 1763-1845. Költő és forradalmár, aki azért szenvedett, hogy felvirradjon az a kor, melyben a szabadságot már nem lehet többé bebörtönözni.“ Zuhognak az emlékek, egymásra dőlnek: Tinódy, Bethlen Gábor, Rákóczi, Schönherz Zoltán - ijedten fordulok hátra, arra gondolván, hogy az utca túlsó oldalán, a kerületi művelődési központ ablakába kikönyökölve engem néz-e Kazinczy Ferenc, vagy a Magyar Múseum szerkesztésén töpreng? Az ablakok zárva vannak. Mélyről jövő lélegzet szakad fel belőlem és szégyenérzet. Keveset tudok róluk. Az iskolában nem . tanulhattunk róluk. Fejemet a felhők irányába emelem, egy régi népdalt kezdek dúdol- gatni: Úgy el mennék, ha mehetnék, ha szabad madár lehetnék... Aztán mégsem megyek sehova. Jön a villamos és mindent elront. Dübörög, csörömpöl, szinte beleremeg az agyam. Utána már hiába keresem, nem találom az előbbi csendet. Talán mégis haza kellene mennem. Haza, egészen Alsóláncra, a Kanyaptához, a Zuhogóba, a Mogyorósra, a Rózsásra, a Nagyútfelibe- csendet, szabadságot keresni. Csendet, szabadságot? Nyolcadikos voltam, amikor a földművesszövetkezet vezetősége_ hármunkat kikért az iskolából munkára. Ősz volt, a takarmánybegyűjtés ideje. Kevés volt a gyalogmunkás, nem volt, aki feladogassa a pótkocsira a lóherét, lucernát. Mi mentünk örömmel, sőt mi tagadás - büszkén! A traktorosok ezt észre is vették, mert nem is inasoknak szólítottak, mint máskor, hanem legényeknek! ,,No, legények, akkor hozzálátunk?“ „No, legények, hány fuvar lesz ma?“ Tetszett a megszólítás! Igyekeztünk is meghálálni - két-három szúrással feladtunk egy boglyát. A villa nyele olykor-olykor meghajlott, de azért nem tört el. Kár is lett volna érte, még a nagyapám faragta, fűzfából. A pótkocsi megrakását viszont nem mertük magunkra vállalni. Tudtuk, ahhoz nemcsak erőre, hanem sok-sok tapaszta- Mi újság van otthon, hogy vagy? - kérdezem tőle. Mereven néz rám, csontig vetkőztet a tekintetével. Nem szól. Később megrezzen a szája, fanyar mosoly jelenik meg az ajkán.- Ötthon? Már nem lakom otthon! Nem bírtam. Otthon?! Tudod is te, hogy mit jelent nekem? Nálunk mindig veszekedtek. Egy reggel fel is vettem magnóra! Ezt a kazettát nem töröltem le. Sokszor meghallgattam. Már tudom kívülről. Elmondjam? Akarod? És nem vár választ, hangot változtat, szeme előtt megjelenik az öreganyja képe, s én csak hallgatom. Elcsuklik a hangja, lehajtja a fejet, hosszú fekete haja az asztalra omlik. Remeg, a sírás gyötri. Később tudom meg, hogy pedagógiát végzett és Cs-ben tanított, szlovák iskolában. Két évig volt ott, tovább nem tudta elviselni. Nem az iskolát, az igazgatóhelyettest! Nem hagyott neki békét, állandóan ajánlatokat tett neki, pedig van felesége és három gyereke. latra - és hát tudás/a is szükség van. Ezt a munkát Sz. Imre bácsi értette igazán. Szerettünk vele dolgozni. Szikár, kemény tartásé ember volt. Leginkább a találékonysága és a szókimondása tetszett nekünk. Igaz, a magatartásában volt valami mogorvaság is. Úgy tűnik, mintha lenne valamilyen titka, amiről soha senkinek nem fog beszélni. A Márton-réten dolgoztunk, amikor egyszer a traktorra várva kivette zsebéből a cigarettapapírt, a szája szélére ragasztotta - és míg tenyerében megtörte a dohányt, így szólt hozzánk: „Hiába no, tudom, hogy ti sem maradtok a jéerdében! Elmentek, mert a parasztmunka az nehéz, meg büdös. No, amt igaz az igaz, nincs is becsületje, mint mondjuk az irodai munkának. De hát, ki szereti ma már úgy a földet, mint mink? Csak egyet mondok: sose szé- gyelljétek a mi kenyerünket!“ Cigarettára gyújtott, nekünk pedig zárva maradt a szánk. Egy darabig suta volt minden mozdulatunk. Találkozom Jolánnal. Vagy tíz évé nem láttam már. Hív, menjünk, üljünk le valahol egy kávéra. Elmegyek. Nézem Jolán nagy fekete szemét, nézem fehér kezét, melyet nem tud hova tenni az asztalon. Jolán felment a járásra, mondta a tanfelügyelőnek, hogy mi van. Kérte, helyezze át valamelyik más iskolába, legjobb lenne magyarba, mert az anyanyelvén tanítania is könnyebb lenne. Nem sikerült. Azt a választ kapta, hogy nincs hely, maradjon Cs-ben. Nem maradt. Elment a vasműbe dolgozni. A szülei kidobták otthonról, mert otthagyta a tanítói állást. Szégyellik, azt tartják, nem volt eléggé ügyes. Jolán most munkásszállóban lakik, és levelezötagozatpn jogot tanul. A fiúk nemigen érdeklik. Volt egy, akit szeretett, de az Bratislavában kapott állást, és így az útjaik szétváltak.- Kassa elnyeli az embereket. Mit is tehetnénk - tetszik, vagy nem Jónás módjára besétálunk a bálna gyomrába. Persze tudom, te most azt gondolod, hogy gyenge vagyok, nem tanultam meg eléggé akarni - mondja Jolán, és az arcvonásai most már nyugodtak. Lassan beszél:- Igen, gyönge vagyok - és te is az vagy. Mindenki! Olvastam valahol, hogy az ember gyönge, kiszolgáltatottja magamagának, hogy egy embert mindig egy másik birtokol, kizsákmányol, kényszerít, megdönt, meghamisít! No de hagyjuk, ez már filozófia. Tudod, a hétköznapok valahogy elmennek, dolgozom, de a hétvégék! A hétvégék szörnyűek. Nincs hova menni! A Thália kevésA szerkesztőség kéziratot nem őriz meg és nem küld vissza - még jó, hogy a másolatot olykor legalább az újságíró elteszi. Az alábbi riportom, melyet 1984-ben postáztam Kassáról (Koáice) - akkor a süllyesztőbe került, nem jelent meg at Új Szóban. Talán nem szerénytelenség, ha azt gondolom: ezek a sorok 1989-ben is mondanak valamit. szer játszik Kassán, Csemadok-rendezvé- nyek meg alig-alig vannak. Ha van is valamilyen akció, igen kevesen tudnak róla. Hidd el, ez hiba! Az nem elég, hogy utána olvashatunk róla az újságban. Jolán elevenre tapintott. Mintha megmerevedne a szavak utáni csend, Jolán fogva tartó tekintete is.- MSgiszol egy pohár bort? - kérdezem tőle kicsit később.- Ma igen. Egy pohár vöröset. Huszonöt éves vagyok - mondja, keresve a természetes hangot. Nézem Jolán nagy fekete szemét, nézem fehér kezét, amint cigaretta után nyúl. Huszonöt éves, előtte még az élet... IV. A színház melletti park most üres, még a galambok is eltűntek. Lám - sem ők, sem az emberek nem szeretik, ha egy kis szemerkélő eső elrontja a délutánt. Egy ember azért mégis kivétel. Ott ül a pádon, cigarettázik és talán a szökőkutat nézi. Jozef Prazmáry az, vagy ahogy az ismerősei hívják: Pepo. Két éve ismerem. Szikár, atlétatermet, a haja kócos és a szakálla sem a legápoltabb, szellemisége annál inkább. Számára az élet tényleg egyenlő a színházzal. Rendezőnek tanult, de a főiskolát nem fejezte be. Közvetlen a vizsgarendezése előtt megszakította a tanulmányait. Tehetségét azóta már nemegyszer- nemzetközi fesztiválokon is bizonyította. A Csendesek voltak a hajnalok rendezéséről- noha amatőrökkel csinálta - nagy elismeréssel beszéltek a szakemberek. Prazmáry kísérletező ember. Legutóbb a presovi színmáz művészeivel egy kazánházból átalakított színházban rendezte meg Ladislav Ballek: Segéd című regényének dramatizált változatát, nagy sikerrel.-Tudsz valamit a Szép szóról? Mit csinálnak most? Ez egy nagyon jó kisszínpad- rukkol elő azonnal a kérdéseivel, mikor meglát és szóhoz sem hagy jutni:- A Fábry-műsorukat láttam először. Tetszett! Volt benne egy mondat, azt hiszem, Adytól, „Én nem leszek a szürkék hegedőse“ - igen, ez az - látod ezt magyarul is megtanultam, igen érvényes! Én mindig mondtam, kár hogy keveset tudunk egymásról. Még mindig hiányzik az a közelítő lépés. Vártok ti is, és várunk mi is. Nem jó! Átkozott dolog ez a viselkedés, változtatni kell rajta! Fáradtan érek haza lakótelepi lakásomba. Hároméves kislányom azzal fogad, hogy mit hoztam? A feleségem azt kérdezi, miért voltam ilyen sokáig? Hallgatok, majd valami olyasmit mormolok, hogy porlódik a múlt, velünk és bennünk. Lesújtó tekintet a feleségemtől, szótlanul sarkon fordul, tudja, a pihentető séta megint nem sikerült. Bemegyek a szobámba, a könyveket odébb tolom az íróasztalon és leroskadok a székre. Gondolatomban visszaperegnek a délutáni képek, újabb kérdésekkel, kiegészítésekkel megtoldva. Aggódom a diáklányokért, mi lesz velük, hogyan fog bánni velük az élet? Aztán a szüléimre gondolok, anyám már biztosan megetette a disznókat, apám meg lehet, hogy mérgelődik, hogy nem mentem haza. A múltkor is örült ne-, kém, mert volt, ki leírja neki egy papírra, hogyan kell mondani szlovákul: holnapra és holnaputánra szabadságot kérek. Ezt aztán betanulta és elmondta valahogy a főagro- nómusnak. Látod, Pepo, erről nem is szóltam neked, pedig ez is gondom, mint ahogy a Jolánok, az Imre bácsik sorsa is az, és a Batsányi emléke is. Tényleg szükség lenne azokra a lépésekre, ugye, így van? Ugye, Pepo, így van? SZASZÁK GYÖRGY tűi SOKAI AKARUNK? VITA A FIATAL CSALÁDOK HELYZETÉRŐL Hat éve vagyok nős, van egy kétéves kislányom. Egy éve jutottunk lakáshoz, addig szüleimnél laktunk. Minden követ megmozgattam, hogy megkapjuk ezt a lakást. Hol ide, hol oda, hol ennek, hol annak kellett „odaszúrnom“ egy-egy ötszázast, ezrest. A csúszópénzzel együtt a lakás kétszer annyiba került, mint amennyi az ára. Az összes megtakarított pénzünk ráment, a berendezést a házassági kölcsönből vásároltuk, egy szoba a három közül még mindig teljesen üres. Feleségem egyelőre otthon van a kislányunkkal. Már gondolkoztunk azon, hogy visszamegy a munkahelyére, de egyelőre visszatart bennünket az, hogy így sokkal jobb a kicsinek, minth^ bölcsődébe járna. Úgy véljük, inkább szűkösebben élünk most, minthogy a kicsi állandóan betegeskedjen, meg aztán szerintem a kisgyereknek semmiképp sem jó, ha naponta ida-oda hurcolják és idegenekre bízzák a nevelését. / Mellékes jövedelemre persze nekünk is szükségünk van, hiszen mi is szeretnénk a lakást szépen berendezni, kocsit venni, utazni, világot látni. Szüleimnek nagy kertjük van, velük együtt kertészkedünk. Ez eléggé időigényes munka, de más megoldás egyelőre nincs. Ha egy kis pénzt akar az ember szerezni, mindenképpen bele kell vágnia valamibe, hiszen lakbért fizetni, enni, öltözködni egy fizetésből lehetetlen. így kevesebbet lehetek a családommal, de másként a helyzetünkön nem tudok javítani. Szóval van munkahelyem, családom, lakásom. Huszonhét éves koromra ez szép eredmény, nem? És még hogy mi akarnánk túl sokat? Hát sok az, ha az ember huszonéves Ismerőseim irigyelnek korában házasodik, és szeretné életét másoktól függetlenül, saját lakásban kezdeni? Ha szeretne gyermekeivel kicsi koruktól foglalkozni, ha szeretné úgy nevelni őket, hogy se szeretetben, se anyagiakban, se szellemiekben ne szenvedjenek hiányt? A ma családja a rohanó, önmagát túlhajtó apa, anya, az elhanyagolt, magára hagyott gyerek. A szülők lassan megszokják a pénz hajhászását, gyerekeik pedig a kényelmet, a luxusöltözködést - és a teljes szellemi sivárságot. Flegmák, vadak, tiszteletlenek, hiszen jóra, szépre otthon nem volt ki tanítsa őket, szüleikkel csak este találkoztak. Én nem akarok ilyen családot! Pedig mi is keveset vagyunk együtt, s eddig még üzemi kirándulásra se tudtunk elmenni. Hogyan lehet ezen változtatni? A fiatal szakembereknek mindenképpen magasabb kezdőfizetést kellene adni, a fiatal családokat előnyben kellene részesíteni a lakások elosztásánál, hiszen nem olyan nagy igény, ha az ember testileg-lelkileg ép családot szeretne. A fiataloknak napjainkban évekig ideiglenes megoldásokban kell gondolkodniuk,és mire negyvenévesek, már elmegy az életkedvük. Alapjaiban kellene megváltoztatni a gazdaságot. Nem elegendő az ilyen-olyan, kisebb-nagyobb átszervezés. A hibákat mindenki látja: hogy milyen következményekkel jár a lakáshiány, milyen következményekkel jár, ha nem mi neveljük gyermekeinket. A fiataloknak lakás kell és engedni kell őket dolgozni, érvényesülni a munkahelyükön, ösztönözni kell őket a jobb munkára, nem pedig évekig nevetséges összegekért dolgoztatni, ráadásul ötleteiket sok helyen figyelmen kívül hagyják. Egymással az emberek már úgyse törődnek, de önmagukkal se - ezt már megtanulták -, az anyagiak elhatalmasodtak. Vannak, akik rosszabb helyzetben vannak, mint mi. Szüleikkel együtt élő ismerőseim irigyelnek, hogy „ilyen fiatalon“ lakáshoz jutottam. Hát már az is csoda, ha majd harmincéves embernek saját lakása van? Olyan áron, hogy az ember kétszer is meggondolja,yrehet-e új télikabátot, új csizmát, új ruhát? _ , ..................... Z. PETER, 27 eves gépészmérnök Ili (Gazdag József ,*m
