Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
M indent elért, amit egy fiatal színész elérhet. Equus, Amadeus, , Rimbaud, IV. Henrik, Hamlet - ez volt a kezdet. Nagy sikerek és nagy elismerések. 1983-ban az angol Tony Palmer tizenkét részes sorozatában, a Wagnerben kapott kiemelkedő szerepet, II. Lajos bajor királyt játszotta Richard Burton és John Gielgud mellett. Olvasom a színészóriások akkori nyilatkozatait: „Ez a fiú rendkívül érzékeny és rendkívül tehetséges“ - állítják róla mind a ketten. Fellini egyetlen szóval gratulált neki a sorozat londoni világpremierje után: „Fantasztikus!“ A folytatás? O’Neill-, Shakespeare-, Mrozek-, Dosztojevszkij-, Beckett-, Whiting- és Móricz Zsig- mond-hősök a színpadon. Az Amerikai Elektra Őri nja. II. Richard. A Tangó Ar- thurja. A Félkegyelmű Miskin hercege. Az utolsó tekercs Krappja. Az Angyali Johanna Grandiere. Fortu- natus. Szabó Istvánnal a Redl ezredesben, Jan- csó Miklóssal a Jézus Krisztus horoszkópjában * forgat. A tévében Kosztolányi Dezső Esti Kornélja, Ibsen Rank doktora, Lengyel József fogolytábori „sárga pipacsa“. így képzelte, ezt várta Gálffi László az európai hírű Wagner-sorozat után? Úgy alakult minden, ahogy azt remélte? Elégedett vagy épp ellenkezőleg: némi csalódással veszi tudomásul az azóta történteket? - Először ezekre a kérdésekre vártam választ tőle.- Nem, egyáltalán nem vagyok elégedett. Ha learattam volna a Wagner sikerét, akkor igen... nyugodt lennék. Menedzselnem kellett volna magamat, és mindjárt a londoni bemutató után. Lihegnem kellett volna, hogy itt vagyok, hívjatok, megyek. Csakhogy én másra figyeltem. A családomra. Anyám betegségére. A magánéletemre. A Vígszínházban akkor ment az Amadeus.,, itthon is nagy sikerem volt és abban bíztam: maguktól jönnek majd az ajánlatok. Jöttek is, de később. Először színházi vendégjátékra hívtak. Nizsinszkijt, a híres orosz baletttáncost játszottam volna - ha időre elkészül a darab. Kint voltam Londonban, ügynökökkel tárgyaltam, aztán mégis feladtam. Más lett a fontos. Már csak anyámra figyeljem. Egy idő után sajnos kiderült, hogy menthetetlen, s ez még a megmaradt lendületet is lefékezte bennem. örültem, hogy egyáltalán élni tudok. A Rimbaud-est skóciai és spanyolországi sikere újabb lehetőségekhez juttatott. Több ajánlatot is kaptam, de igazából egyik sem tetszett. A Wagner óta alaposan meg kell fontolnom, hogy mibe megyek bele. Egy rossz szerep rengeteget rontana a helyzetemen. Vigyáznom kell. Az Angyali Johanna bemutatója után kaptam az első kedvemre való meghívást. Olasz film lett volna, háromhónapos nápolyi forgatással. Ha kiad a színház, havi négy előadásra engednek haza. Persze hogy nem adott ki. Nem olyan könnyű nyélbe ütni az ilyesmit. Az egyik darabba még csak beugrik helyettem valaki, de ott a másik, a harmadik... ne játsszák, amíg én külföldön forgatok? Ilyen nincs! Hívtak dán filmbe is... az utolsó pillanatban dőlt dugába a dolog. Kiderült, hogy nincs rá elég pénz. Az angolok Paganiniről akartak sorozatot készíteni; már itt volt a kezemben a forgatókönyv, amikor jelezték: le kell állítani az előkészületeket, mert a szovjetek már megelőzték őket. A nálunk forgatott koprodukciós filmek pedig egyszerűen nem érdekelnek. Még akkor sem, ha a kis szerepet is busásan megfizetik. Én úgy érzem, elértem egy bizonyos szintet és alább nem adom. Engem a színészi fejlődésem sokkal jobban foglalkoztat, mint az, hogy hány vasat tartok a tűzben. Látványos sikerből kevés van most az életemben, de szakmailag, és ezt nemcsak én állítom, nagyot léptem előre. Türelmes vagyok és derülátó, sok jó történhet még velem. Ez egy hosszú távú pálya, amelyen a csend, a hallgatás, a feltöltődés is rettentő fontos. Nem biztos, hogy az a jó színész, aki örökké produkálja magát, aki minden filmben, minden tévéjátékban ott van.- Richard Burton a Wagner utolsó forgatási napjáig egyenrangú partnerének tekintette, John Gielguddal pedig még ma is kapcsolatban van. Mit figyelt meg rajtuk munka közben?-Azt, hogy teljes énjüket adták a szerephez. Hogy nem úgy játszottak, mint a sztárok többsége, akik odaállnak a kamera elé, aztán jobb-, ra néznek, balra fordulnak, de komolyabban nem nagyon foglalkoznak a dolgokkal. Csak hát fel van építve a jelenet, gyönyörűen fényképezték, zseniálisan vágták és mindebből úgy tűnik: nagyszerű a színész is. Pedig nem mindig az. Ha képeire bontom a filmet, máris látom: sótlan, unalmas, tejföl a sztár, pontosan olyan, mint egy közepes színész Magyarországon.- Most, amikor A földigiliszták életéből című Enquist-dráma titkait, vágyait leplező Andersenjét játssza, hordozza-e még magában Shaffer Equusának tépett lelkű Alan Strangjét?- Én az Equust lezártam már. Nyolc évig, több mint háromszáz- szor volt műsoron a Pesti Színházban - egyszerűen -kiöregedtem a szerepből. Persze hogy fáj. Elmúlt egy szerelem. De ezen is túlteszi magát az ember. Elindul, hogy keressen magának „valaki“ mást. Aztán vagy talál, vagy nem. A Rim- baud-egyfelvonásosokat is egyre ritkábban veszem elő. Most más darabok kötnek le... például a Földigiliszták. Ez sem egy mindennapos kihívás. Lehet, hogy nem olyan látványos, nem olyan bombasztikus a dolog, mégis azt mondom: kemény munka eredménye. Attól nem fejlődöm, hogy éjjel-nappal képernyőn vagyok, attól legfeljebb nézhetetlen leszek. Beszéltünk már erről: aki látástól-vakulásig dolgozik, annak nem nagyon van ideje arra, hogy leüljön és átgondolja, mit csinált. Maradnak a tartalékok,' a jól bevált gesztusok... na, ez az, amit nem akarok. Engem nem pusztán az érzelmek átadása érdekel, hanem, hogy megtaláljam a gondolat lényegét, vázát, magvát és azt közöljem. Andersennek műfogsora van. Egyetlen jelenet szól erről a darabban, az, amikor elmeséli, hogy a király előtt esett ki a szájából a protézis. Ezt eljátszom, megmutatom, de attól a perctől fogva már más a fontos. A gátlások, a kétségbeesések, a lelki sérelmek összessége. Két ember szeretete és gyűlölete, bukása és felemelkedése. Csalóka darab A földigiliszták életéből. Kezdetben nevetgél, szórakozik a néző, jól érzi magát, aztán egyik percről a másikra fájdalmas képet vág. Mintha gyomorszájon rúgták volna, úgy zsugorodik össze:- Erről jut eszembe: vígjátékokban, komédiákban szinte nem is kap szerepet, humorérzékéről mintha tudomást sem vennének a rendezők.- Az az igazság, ebben én is hibás vagyok. Hagyom, hogy mindig csak gátlásosnak, idegbetegnek, őrültnek, nyomoréknak mutassanak. Pedig tudok én nevetni és nevettetni is, de kinek mondjam?- Például annak, aki a legtöbbet foglalkoztatja. Esztergályos Károly nak.- Esztergályos nem a könnyű, szórakoztató darabok híve. Nóra, Dráma a vadászaton, A- veszedelem, Sárga pipacsok... Ibsen, Csehov, Kaffka Margit, Lengyel József, hogy csak a legutóbbi munkáit említsem. Ráadásul ezekkel sem úgy jött, hogy na, találtam neked egy szerepet. Nem! Másnak akarta adni Rank doktort is, a Grófot is, a Bárót is, az Elítéltet is, aztán a végén, szokásához hűen, meggondolta magát.- Janus Pannonius pajzán epigrammáit hogy fedezte fel magának?- Nekem mindig olyan valaki kell, akit kevesen vesznek elő. Rimbaud, Stefan George, Hofmannsthal, Blok. A késő középkor és a korai reneszánsz világát régóta szeretem. Nyár volt, Dubrovnikba mentem, gondoltam, Janus Pannoniusnál aligha lesz jobb útitársam. Lenn a tengernél aztán a reggeleket is vele kezdtem. Arhipovát hallottam ugyanis egy koncerten; Rahmanyi- nov-dalokat énekelt, de úgy, hogy szinte pillanatok alatt váltott. Minden kompozíció zeneileg is, mondanivalójában is egészen más volt. És akkor úgy döntöttem: belevágok én is. Mire feljött a nap, három epigrammát tudtam. A második hét végén már ötvenet. Ezekből válogattunk aztán a lemezre, amely tavaly jelent meg.- Most, az év első heteiben mire készül?- „önámító“ estre. A Korona Pódiumon adom elő Klaus Mann A hattyú halála című elbeszélését, amely II. Lajos bajor király börtönben eltöltött napjait eleveníti fel, aztán II. Richárd monológját, majd Oscar Wilde Az ifjú király című meséjét mondom el. Hetven perc, szünet nélkül - három királlyal. Ez számomra is izgalmas lesz. ' SZABÓ G. LÁSZLÓ N éhány évvel ezelőtt kisebbfajta szenzációnak számított, hogy megjelentek az első - mindössze néhány kilogramm súlyú - kamkorderek, a kamerával egybeépített képmagnók. Különösen a rövidfilmek készítői örültek ennek, hiszen ez a legkevésbé idő- és anyagigényes műfaj. Több külföldi fesztiválon értek el szép eredményeket az amatőrök videoklipjei, amelyek nem egy esetben óriási anyagi és szellemi háttérrel rendelkező, hivatalos stúdiók által készített felvételeket utasítottak maguk mögé. A könnyen kezelhető kamkorderekból egyre több lesz a jövőben, hiszen egyre nagyobb mennyiségben gyártják ezeket a készülékeket, sőt hamarosan a hazai piacon is hozzáférhetővé válnak. Az Avex vegyes vállalat a VKR 6850 jelzésű felvevő kamerák gyártását kezdi meg. Eleinte bizonyára borsos ára lesz majd az új portékának, ennek ellenére a képi kultúra fejlődésére komoly hatást fog gyakorolni. Ezért is érdemes közelebbről látni: mi vezetett ahhoz az áttöréshez, amely jelentős változásokat hozott a képkultúra fejlődésében. A folyamat egy ujjpercnyi kis áramkör, a CCD (Charge Coupled Imaging Devices) megjelenésével indult, amely kezdetben meglehetősen tökéletlen és drága volt. Laboratóriumi példánya több mint egy évtizeddel.ezelőtt készült el, gyártására a nyolcvanas évek közepéig nemigen került sor, ugyanis a korábban alkalmazott tévékamerák felvevőcsövei nagyon jó minőségű képet adtak, ráadásul a gyártásuk is egyszerűbb volt. Csakhogy. A vákuumcső mérete nem csökkönthetö tetszés szerint, a félvezető CCD-é viszont igen, így ugyanaz a helyzet állt elő, mint a tranzisztor térnyerésekor, a triódával szemben. A hasonlat már csak azért is helyénvaló, mivel a két elektronikus elem ez esetben is különböző elven dolgozik. Az elektroncső esetében a fényérzékeny rétegre vetített optikai kép villamos töltéseket hoz létre. Ezt a töltésképet tapogatja le a pásztázó elektronsugár, így jönnek létre a tévéképnek megfelelő villamos jelek. Az ilyen átalakítás megfelelő minőségű képet eredményez, a felvevócső, mivel vákuumos szerkezet, a mechanikus behatásokra viszont rendkívül érzékeny és könnyen eltörhet. A fényérzékeny réteg kialakításának módjából következik, hogy a kamera a fényre aránylag érzéketlen, néhány száz lux megvilágításnál ad csak megfelelő képet (a legjobbat 1000 lux körül), miközben a túl erős fényi nem viseli el. Ez utóbbi abban nyilvánul meg, hogy mozgó fényforrás esetén a fényesebb tárgyak elmosódnak (például a gyertya szabályos fénycsíkot húz maga után). Nagy fényerő hatására beégés jön létre a rétegen, ennek eredméPehelysúlyú nyeképpen sötét „vakfolt“ jelenik meg rajta, amely eltávolíthatatlan. A felvevócső ráadásul csak meghatározót fényforrások mellett ad jó minőségű színes képet, különböző típusú (színhömésékletü) kevert fénnyel nem tud mit kezdeni: torzítva jeleníti meg a színeket. A CCD ezzel szemben rendkívül fényérzékeny - már tízhúsz lux megvilágításnál is elfogadható színes képet ad -, egyáltalán nem ég be, a mechanikus behatásokra szinte teljesen érzéketlen, késleltetése (húzása) nincs, külső mágneses tér nem hat rá, a jel/zaj viszonya sokkal jobb, mint az elektroncsőé, dinamikus felbontása kitűnő, mérete és súlya töredéke a felvevöcsövének, tehát összehasonlíthatatlanul kedvezőbb beépíteni a kamerába. Hogy miért kellett fél évtizednél is többet várni erre? Elsősorban a technológiai igényessége miatt. A CCD ugyanis parányi félvevezetó cellákból áll, s ahhoz, hogy elfogadható képet adjon, másfél négyzetcentiméternyi felületén több mint kétszázezer miniatűr cellát kell kialakítani! Az első kamerák bizony jóval drágábbak voltak az elektroncsöveseknél. Hiába voltak kisméretűek, elég volt egyetlen pillantást vetni a tévéképre, hogy elmenjen az ember kedve az új technikától: a CCD által kialakított kétszáz tévéképsor aligha tudott versenytársa lenni a hatszázhuszonöt sorfelbontású hagyományos kameráknak. Viszont ezúttal is bebizonyosodott, hogy a megfelelő gyártási eljárás kidolgozása csupán idő kérdése. Ennek eredményeképpen néhány évvel ezelőtt megjelentek az ötszázezer cellát tartalmazó CCD áramkörök, így aztán az új kamera képélessége elérte a hagyományosét. Ezek után jelentek meg az öt- négy-kilogramm súlyú kamerák. Mivel a VHS rendszerű képmagnók kazettamérete adott, a kamkorder méretének további csökkentése lehetetlen. Szinte mentőötletként találták fel a VHS-C kazettát, amely harmada a VHS kazéttának, adapterrel viszont minden „házi videón“ lejátszható, így a hazai VM 6465 típusún is. Az újítás eredményeképpen a kamera súlya - a beépített képmagnóval együtt - másfél kilónyira zsugorodott! A műszaki jellemzők ilyen mértékű javulása következtében, majd az ár radikális csökkenése folytán aligha lehet azon csodálkozni, hogy tömeges érdeklődést váltott ki az új kamkorder. Hiszen ára külföldön jelenleg nem magasabb, mint a jobb minőségű VHS képmagnóké. Külsőleg, méretében a kamkorder egyre inkább a Super-8 filmkamerára emlékeztet. Aki viszont már mindkettővel készített felvételt, értékelni tudja az azonnal visszajátszható, könnyen montírozható és hango- sítható mágneses felvételt. Ráadásul különféle képi és hangtrükkök készítése elektronikus úton jóval egyszerűbb, könnyebben megoldható, mint a film esetében. OZOGÁNY ERNŐ * 14 1990.1.19. ÚBUjgSB/l Taiá ikozás Gálffi Lászlóval „ Van egy szint, amelyet tartani akarok“ (Inkey Alice felvétele)
