Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

merül, mivel túlontúl kötődött a korábbi pártállam kulcsfiguráihoz. Igaz, az ö rövid vezetése alatt kezdődött a falbontás, a szabad kiutazás, a reformfolyamat, de nem az ő érdeme ez, hanem az alulról jövő mérhetetlen nyomásé.

Szóval, rendkívül gyorsan érték egymást az események, amelyek egy-egy döfést jelentettek a neosztálinista rendszernek,

s ha ez nem így történik, akkor talán nálunk sem beszélhetnénk most az igazi demokráciához, a jogállamhoz vezető út első lépéseiről.

A korábbi állampárt ma már csupán egy a sok közül az NDK-ban is, s bár decemberi kétszakaszos rendkívüli kongresszusán teljes mértékben szakított a múlttal, alighanem nagy erőfeszítésébe fog kerülni, hogy a májusra tervezett szabad választásokon elnyerje korábbi „hívei“ szavazatának legalább a töredékét.

A választásokról - és számos más, főleg gazdasági intézkedésről a politikai rendszerváltásról stb. - az NDK-ban is bevált kerékasztal-tárgyalásokon született döntés. Ez a forma, úgy tűnik, képes biztosítani a békés átmenetet, hiszen a számos párt és szervezet valóban partneri együttműködéséhez nyújt kereteket. A játékszabályok tehát már adottak, ami nem jelenti azt, hogy a parlamenti választások közeledtével nem lesz itt is éles pozícióharc.

A beindult reformfolyamat szinte természetes folytatásaként immár szó van a két német állam újraegyesítéséről is. Kohl kancellárnak a föderatív elrendezésre vonatkozó tízpontos terve kezdetben még éles reagálásokat, aggodalmakat váltott ki Keleten és Nyugaton egyaránt, de később általánossá vált az a vélemény, hogy a döntést inkább magukra a németekre kell hagyni.

Az NDK lakosságának nagy része nem zárkózik el ez elől, sőt, ebben látja a gazdasági talpraállás, a prosperitás garanciáját. Természetesen az európai realitásokat itt sem szabad figyelmen kívül hagyni, főleg a határok sérthetetlenségét nem. Az egyesülés vagy a szoros kapcsolatok más formája, persze, csak hosszú folyamat eredménye lehet, s van némi „beleszólása“ a két nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak is. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a korábban oly félve kiejtett német kérdés megoldása napirenden van. A falak, a kapuk itt is sorra ledőlnek.

JUGOSZLÁVIA:

Együtt nem megy?

A széthullás reális veszélye fenyegeti a jugoszláv föderatív államot, ami a súlyos gazdasági, s ebből eredően a politikai, a pártban és a társadalomban is mélyülő válság következménye.

Már 1989 kezdete sem ígért semmi jót: a koszovói dráma újabb véres lapjai íródtak. Mindez egy olyan országban történt, amely Közép-Kelet-Európa többi része számára sokáig volt az önállóság, a demokrácia jelképe. A rendkívüli állapotot azután kellett kihirdetni, hogy a szerbiai alkotmánymódosítás nyomán hatalmas zavargások robbantak ki Koszovóban. A lényeg az, hogy a szerb tagköztársaság parlamentje az új alaptörvény elfogadásával megnyirbálta a területén levő két autonóm tartomány, a nemzetiségileg igen színes, de a szerbeken kívül főleg magyarok lakta Vajdaság,

valamint az albán többségű Koszovo jogköreit.

És itt van a kutya elásva: Horvátország és főleg Szlovénia (a két legfejlettebb tag- köztársaság) ebben is az úgynevezett nagyszerb törekvések megnyilvánulását látta, márpedig e tekintetben nem éppen derűsek a történelmi tapasztalatok. Amikor viszont az ősz elején Szlovénia olyan alkotmányt fogadott el, amely elvben lehetővé teszi akár a szlovének telje* önrendelkezését is, akkor Szerbia zúdított össztüzet Ljubljanára, mondván, hogy szét akarja verni a szövetségi államot.

Az év végére már olyannyira kiéleződött a szerb-szlovén viszony, hogy a két tag- köztársaság megszakított minden kapcsolatot egymás közt. Nem vagyunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy nem pusztán nemzetiségi konfliktusról van szó, hanem sokkal inkább két egymással ellentétes politikai koncepció harcáról. A szerbiai legfelsőbb vezető, Szlobodan 'Milosevics, akinek arcmása megtalálható szinte minden belgrádi kirakatban, a keménykezű központi vezetést, az egypártrendszert forszírozza, míg Szlovéniában és Horvátországban tulajdonképpen már megalakultak és szabadon tevékenykednek az alternatív szervezetek, mozgalmak. A háttérben persze, itt is gazdasági kérdések állnak: a fejlettebb „észak“ és az elmaradott „dél“ máshonnan is ismert konfliktusa.

így a horvát nemzetiségű Ante Markovics év elején hivatalba lépett kormánya hiába' tett bármit is a 2500 százalékos hiperinflációval fémjelzett gazdasági válság enyhítéséért, erőfeszítései és reformelképzelései megfeneklettek a tagköztársaságok ellenállásán.

A Jugoszláv Kommunisták Szövetségében egy az egyben tükröződnek a társadalmi-politikai viszonyok, s a minimális összhang hiánya miatt még a rendkívüli párt- kongresszust is elhalasztották most január végére (ha egyáltalán megtartják). Nagy erők munkálkodnak azon, hogy a JKSZ monopolhelyzete fennmaradjon. Ez azonban még a meghirdetett reformok mellett is alighanem tarthatatlan. Ha nem tesz e téren engedményeket a párt, felette is könnyen átcsaphatnak a hullámok. És hogy hová sodorják majd Jugoszláviát, az Tito halála óta talán most a legbizonytalanabb.

ALBÁNIA:

Egyedül nem megy...

Alig öt évvel az „albán haza atyjának“, Enver Hodzsának a halála után ez az évtizedekig a tökéletes sztálinista izolációban élő apró, mindössze hárommilliós ország is egyre nagyobbra tágítja a rést a világra nyíló ajtón. Az elmúlt esztendő szolgáltatott erre néhány példát. Februárban a balkáni országok belgrádi külügyminiszteri értekezletén Albánia is képviseltette magát (első ízben a második világháború után), And- reasz Papandreu március végi tiranai látogatása pedig egyenesen szenzációszámba ment. Aktivizálódott Albánia viszonya Törökországgal és Bulgáriával, s ha nem lenne a koszovói probléma, szinte felhőtlen lehetne az albán-jugoszláv kapcsolat is. Olykor pedig úgy tűnik, Nyugat-Európa kifejezetten keresi Tirana kegyeit, s különösen az NSZK igen aktív.

Csehszlovákia és Albánia kapcsolataira úgyszintén az évtizedes lehűlés volt a jellemző, de az áttörést itt is 1989 hozta meg:

szeptemberben prágai kezdeményezésre mindkét kormány nyilatkozatot tett a viszony normalizálásáról, s a diplomáciai kapcsolatok ismét nagyköveti szintre emelkedtek. Egyszóval: az albán vezetésnek rá kellett jönnie, hogy a totális elszigetelődés nem járható út, az önerőre támaszkodás nem hozza meg a jólétet (az egy főre eső évi ezerdolláros nemzeti jövedelem Európában a legalacsonyabb). Nyitni kell, hiszen az albán fiatalok az olasz tévének köszönhetően mindenről tudnak, ami a világban történik. És tudna is mit kínálni Albánia a krómon kívül, például a tengerparti strandok szüzességét, ami jövedelemhez juttathatná a gyengélkedő gazdaságot.

Sok még a belső fék (alkotmánycikkely tiltja pl. a külföldi hitelfelvételeket), a régi görcs. Idézhetnénk Raisz Malile külügyminisztert, aki egy éve Belgrádban az európai folyamatokba való bekapcsolódás jeleit azzal igyekezett takargatni, hogy: ,,Nem mi változunk, hanem a többiek“. Vagy Ramiz Alia, a legfelsőbb albán vezető szavaira is emlékeztethetünk: „Kizárt, hogy a keleteurópai fejlemények bármiképpen hassanak Albániára“. Persze, ilyen kijelentéseket máshol is tettek, mégis: falak tégláiból, vasfüggönydarabkákból lett puszta szuvenír (egy remélhetőleg végleg letűnt kor emléke... PAPUCSEK M. GERGELY

BULGÁRIA:

Változások viharában

Bulgáriából hosszú éveken át sikeres tervteljesítésekröl, töretlen gazdasági fejlődésről érkeztek jelentések, pontosabban: erről tájékoztattak a hivatalos lapok. Aki viszont személyesen járt ott, lépten-nyo- mon, már a közellátásban is tapasztalhatta, valami nincs itt rendjén. A tengerparti üdülővendégek arra is rádöbbenhettek: a török -bolgár viszály sem úgy fest, mint ahogy hivatalos helyeken azt beállították. Tömegével távoztak ugyanis főleg az üdülőkörzetekből a nem létezőnek minősített bulgáriai törökök, s így óriási gondok merültek fel a mezőgazdaságban és a közellátásban.

Nos, akik tudtak ezekről a nehézségekről, azokat nem lepték meg az őszi viharos fejlemények. Igaz, a bolgár állóvízben már körülbelül két éve megmozdult valami, amikor radikális gazdasági változásokról határoztak, ám az impozáns tervek megvalósítását szüntelenül fékezte, sőt lehetetlenné tette a megmerevedett utasításos irányítási rendszer. Ehhez a legfelsőbb párt- és állami vezetés nem nyúlt hozzá. Úgy tűnt, ezen a sztálinista időkből átmentett rugalmatlan, szűk vezetői érdekeket védő szisztémán a 35 éven át hatalmon lévő Todor Zsivkov nem hajlandó változtatni.

Az agg politikus szemét - meglehetősen a huszonnegyedik órában - egy tüntetés nyitotta fel. Az ökoglasznoszty nevű környezetvédő mozgalom hívei jó taktikai érzékkel tüntetést szerveztek Szófiában október végére, amikor épp ott tanácskozott az európai környezetvédelmi fórum. A karhatalom tartózkodott az akció látványos elfojtásától, s ettől a naptól kezdve mind több tüntető merészkedett az utcára. A későbbiekben pedig ezt a lavinát már egyszerűen nem lehetett megállítani.

Nem kellett sokáig várni a fordulatra a vezetés csúcsán: a november 10-ére összehívott rendkívüli KB-ülésen Zsivkov bedobta a törülközőt, s egyidejűleg lemondott a pártvezetés vele egyívású több tagja is. Az események ettől kezdve gyorsan peregtek, újabb központi bizottsági ülés következett további személycserékkel, s a régi gárdából már csak hárman maradtak a politikai bizottságban: Petar Mlade- nov, a külügyminiszterből lett pártfőtitkár, Georgi Atanaszov kormányfő és Dobri Dzsurov honvédelmi miniszter, akinek nagy szerepe volt Zsivkov leváltásában.

Röpke két hónap alatt Bulgáriában is annyi minden történt, mint amennyi talán az utóbbi négy évtizedben együttvéve sem. Hogy csak néhányat említsek: Zsivkovot és társait kizárták a pártból, elkobozták a volt államférfi több tucat villáját, utólag hatálytalanították a november 10-i ülésnek azt a határozatát, amelyben köszönetét mondtak Todor Zsivkovnak eddigi tevékenységéért, továbbá bizottság vizsgálja a hatalommal való visszaélés eseteit. A közeli napok is eséménydúsnak ígérkeznek, hiszen márciusra összehívták a párt rendkívüli kongresszusát, májusban szabad választások lesznek, új alkotmány készül, s a párt a december derekán tartott legutóbbi KB-ülésen javasolta, hogy az ország új alaptörvénye már ne rögzítse a párt vezető szerepét, hanem a BKP önerőből vívja ki magának ezt a pozíciót.

Ha tömören jellemezni kellene az 1989- es esztendő bulgáriai fejleményeit, akkor dióhéjban elmondható: a balkáni ország több évtizedes tespedés és pangás után idén viharos lendülettel elindult a demokratikus szocialista jogállam megteremtése felé vezető úton, amelynek további lépcsőfokai sem lesznek bizonyára akadálymentesek. P. VONYIK ERZSÉBET

* ROMÁNIA:

Újjászületés

Ceausescu 1989-ben is kitartott korábbi bel- és külpolitikai irányvonala mellett, és továbbra is elvetette a többi kelet-európai országban egyre erőteljesebben kibontakozó megújhodási és reformfolyamatokhoz való csatlakozását. A Román Kommunista Párt november végén Bukarestben megtartott XIV. kongresszusa - melyet hivatalosan „a nagy szocialista győzelmek kongresszusaként, a szocializmus diadalának, Románia függetlensége és szuverenitása teljes érvényesülésének kongresszusaként“ jellemeztek - érdemleges, a hivatalostól eltérő nézeteket nem tartalmazó vita nélkül elfogadta a legfelsőbb párt- és állami vezetés teljes helyzetértékelését. Eszerint az ország eddigi politikai és gazdasági mechanizmusa teljes mértekben bevált, megfelelt a kor követelményeinek, s ezért nem kellett változtatni rajta. Ezen álláspont egyenes következménye, hogy a berlini és a prágai változások után Bukarest magára maradt nézeteivel Kelet-Európábán, és teljesen nyilvánvalóvá vált a lényeges különbség Románia és a többi európai szocialista ország politikai irányvonala között.

Mindezt figyelembe véve, nem lehetett meglepetés, hogy az elmúlt év folyamán egyre gyakrabban nyílt bírálatok hangzottak el előbb Magyarország és Lengyelország, majd az egész kelet-európai reformfolyamat címére. A rezsim ugyancsak bírálta a közös európai ház, a politikai pluralizmus, a nemzetközi kapcsolatok ideológiától való mentesítésének, a szocialista állami tulajdon monopolhelyzete megszüntetésének stb. a gondolatát, az ezzel foglalkozó elképzeléseket és gyakorlati tetteket.

Ceausescu intenzíven szorgalmazta, hogy a szocialista országokban és tágabb vonatkozásban: az egész kommunista és munkásmozgalomban felmerült vitás kérdéseket különböző nemzetközi konferenciákon tárgyalják meg az érintett felek, és közösen határozzák meg a kivezető utat is. Ezzel összefüggésben figyelemreméltó volt, hogy az RKP XIV. kongresszusán külföldről 115 vendég vett részt, ami 23-mal kevesebb, mint 1984-ben, a XIII. kongresz- szuson. Ami pedig az államközi kapcsolatokat illeti, tavaly, hasonlóan 1988-hoz, egyetlen jelentős magasabb rangú nyugati politikus sem járt Romániában. Az sem lényegtelen, hogy a hivatalos román tömegtájékoztatás rendszeresen közölte az észak-koreai, kubai, valamint az albán és a kínai sajtónak a „kelet-európai szocializmust“ féltő írásait.

Gazdasági szempontból' a rezsim nagyon sikeres évnek tartotta 1989-et. Azt a tényt, hogy Romániának 1989 márciusában sikerült teljes mértékben megszabadulnia külföldi adósságaitól - ezek összege 1981-ben érte el a legmagasabb, több mint 11 milliárdos szintet - a sajátos gazdasági rendszere teljesítőképességének a bizonyítékaként tartotta számon. A dolog kétségtelenül figyelemreméltó, de nagy ára volt. Ugyanakkor nem teljesült a lakosság várakozása, nem váltak be az ígéretek, hogy az adósság visszafizetése után látványosan javulni fog az életszínvonal. Az egész gazdasági rendszer továbbra is szigorúan exportorientált volt, a legjobb termékek külföldön találtak vevőre, míg a behozatalt és a belső lakossági fogyasztást az állam szigorúan korlátozta. Az élelmiszerboltok kínálata több mint szerény volt, az alapvető élelmiszerek csak jegyre voltak kaphatók, de nem rendszeresen és kielégítő mennyiségben. Az élelmiszerellátás hiányosságait Bukarestben október elején már maga Ceausescu is bírálni kényszerült. Ennek következtében a főváros boltjaiban kapható lett néhány fajta közepes minőségű szalámi, szalonna, cfeülök - ezek azonban a magas szintű pártfórum után újra eltünedeztek a boltokból. A zöldség- és a gyümölcsellátás viszont valóban javult - némileg. Változatlanul súlyosak a problémák az energetikai iparban.

Külföldről 1989-ben is sok bírálat érte Bukarestet, elsősorban az emberi és nemzeti kisebbségi jogok megsértése miatt. Mindezeket a bírálatokat a Ceausescu-re- zsim hivatalosan elutasította, a sajtó pedig gyakorlatilag nem reagált, nem cáfolta, nem is erősítette meg a; bírált eseményeket. Ugyanez volt a helyzet a temesvári vérfürdő után is, amely óriási felháborodást váltott ki világszerte, de a román lapok nem is tájékoztattak minderről, úgy tettek, mintha mi sem történt volna - egészen Ceausescu Iránból hazatéréséig. Ekkor következett a rendkívüli állapot bevezetése Temesvá- rott, a bukaresti tüntetés, majd a népfelkelés. Sok-sok év után először ünnepelhették szabadon a karácsonyt Romániában. Igaz - súlyos harcok közepette. Itt nem a karácsonyfákon, hanem az áldozatok ezreiért gyújtottak gyertyát.

Egy ország újjászületett.

KOKES JÁNOS