Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
N incs könnyű helyzetben, aki a csehszlovákiai magyar irodalom elmúlt évtizedeit, mondhatjuk azt is: korszakait kutatja, hisz az elmúlt negyven év, a hetvenéves létezésben, maga is történelmi léptekkel mérhető. Döbbenetesen kevés ugyanis a kortársi értékelés, elemző visszatekintés, az irodalom mélyrétegeit kutató memoárszerü emlékezés, sót a kritikai visszhang is meglehetősen szegényes. Megszokottá vált nálunk, hogy az irodalom ügye '.szakmai“ kérdéssé vált, legalábbis olyan értelemben, tiogy jó, ha a szűkebb szakma, vagy maguk az írók érdeklődtek iránta. A társadalmi visszajelzések dolgában már tartózkodóbbak voltunk, a lapok, folyóiratok szerkesztése jobban figyelt az ideológiára, mint az irodalmi müvek értékelésére. Az elmúlt évtizedek egyébként is úgy alakultak, hogy az írók és az irodalom nemegyszer magára maradt a véleményével. Kilógott a sorból, kellemetlenné vált, mert olyan kérdéseket is feltett, melyek a hatalmi monopólium nyugalmát „veszélyeztették“. És ha már meg kellett túrni, mi sem volt könnyebb a hatalom szolgalegényei számára, mint elhallgatni a jelzéseket, s elhallgattatni az írókat. így történt, hogy az irodalom felfelé ívelő ága a hetvenes évek elején az irodalomkritikai visszajelzések érdektelenségébe ütközött. Mellékessé vált ez a műfaj, s irodalmi rangra emelték azt a pamflett-irodalmat, mely sajátos ellenségkereséssel, szektás alapállásból a „bűnöket“ fogalmazta meg. Irodalmárok közéleti kontárkodásáról írtak olyan időszakban, amikor a társadalom és a közélet a kontárok túsza lett. Ezek a megnyilvánulások a szelektív emlékezet fegyverével az irodalmi kontraszelekció eszközei voltak, s hogy indái az irodalmi élet alkotó folyamatát nem tudták veszélyeztetni, ez aligha a normali- záció irodalmi cézárainak az érdeme volt. Hatását viszont megtette, hisz a tárgyilagos kritikát évekre száműzte a fontosabb sajtó- orgánumokból. A hatvanas évek végére lendületes fejlődésnek indult a csehszlovákiai magyar irodalom. Az a megújulás, melyet a költészetben a „nyolcak“ képviseltek, mindenekelőtt Tözsér Árpád és Csetényi László hoztak, a prózában pedig az „új hullám“ képviselői. Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér, valamint a szemléletében megújult Mács József munkái jeleztek, az idő távlatából is a nemzeti kisebbségi sors gondjait felvállaló és feltáró műveknek bizonyultak. Az irodalom derékhadához feltétlenül odatartozott Ozsvald Árpád korszerűvé formálódó vagy Bábi Tibor meditáló, az -élet titkait vallató költészete, mely a történelembölcselet eszközeivel is próbálta keresni a kisebbségi lét történelmi összefüggéseit. A hatvanas évek közepén adta le névjegyét Zs. Nagy Lajos is, aki a groteszk fegyverével az embert próbáló civilizáció látleletét mutatta, különösen második kötetében. A „nemzedéki státus“ nélkül jelentkezett Gál Sándorés Tóth Elemér élményanyaga az egyéni és a közösségi sorskérdések vállalását egyaránt jelentette. Gál hagyományos elemekkel, helyenként publicisztikai „sürgősségű“ mondanivalóval, Tóth Elemér viszont szürrealista stílusjegyekkel hívta fel magára a figyelmet. A prózairodalomban kétségtelenül ott van Egri Viktor és Szabó Béla alkotó tevékenysége -is. Egri esetében azonban a minden áron „időszerűnek lenni“ szándéka gyengíti művei hitelét, Szabó Bélánál ez az időszerűség visszafogottabb ugyan, művészi eszközei azonban kevésbé meggyőzőek. Egri munkásságában a korábbi korszak terméke (Égó föld), illetve a hatvanas évek közepén megjelent Megmondom mindenkinek című regénye jelentett minőségi változást. Szabó Béla esetében is egy korábbi műve (A menyasszony) jelenti az igazi értéket. Ifjúsági regénye (Marci, a csodakapus), mely az ötvenes években a kritika elismerését is kivívta, a maradandósággal már nem jegyezte el magát. Élete legnagyobb vállalkozása, a mártírhalált halt kommunista hős életének megörökítése (Hűség, 1968, Mindhalálig, 1972) meghaladta az erejét. Legsikeresebb novellái (Nehéz búcsú, 1981) jelzik azt az utat, melyet írójuk tett meg az elismerésért. Nőíróink közül Dávid Teréz tűnt ki az „emberi színjátékok“ iránti fogékonyságával (Kásahegy). Ordódy Katalin munkásságában Az idegen (1968) jelentett fordulópontot. , A minőségi irodalom igényét és merész témaválasztását egyaránt képviselte Rácz Olivér mívesen megformált regénye (Megtudtam, hogy élsz, 1963), Dobos László árnyalt, addig tabu-témának számító müve (Földönfutók, 1968), Egri Viktor regénye (Megmondom mindenkinek, 1965), illetve Mács József regénye (Adósságtörlesztés, 1968). A hatvanas évek végére - ha nehezen is - elindult a csehszlovákiai magyar tudományosság is. Csanda Sándor és Turczel Lajos munkássága jelentette a kezdetet. Mindketten a két világháború közötti kisebbségi irodalom és szellemiség feltérképezésében,, feltételrendszerei kialakulásának rendszerezésében voltak eredményesek. Turczel Lajos az alapkutatás módszerével alkotta meg a kisebbségi magyar tudományosság egyik alapművét (Két kor mezsgyéjén, 1967), Csanda Sándor pedig irodalmi búvármunkája eredményeként az első irodalmi nemzedék megismertetésében, a kisebbségi irodalom fejlődésének bemutatásában volt eredményes. Kötete (Első nemzedék, 1968) inkább népszerűsítő, feltáró munkában jelentős, a tudományos igényű rendszerezéssel adós maradt. Egészen haláláig a „harmadvirágzás“ irodalmának fárósza volt Fábry Zoltán. A szélsőségesen baloldali szellemétől megszabadult Fábry (ez a magatartás a harmincas években jellemezte^nemcsak a vezéralakja, irányítója és szervezője volt a „harmadvirágzás“ irodalmának, hanem annak az alkotónak a megszemélyesítője is, aki erkölcsi szilárdságával, emberségével, antifasiszta múltjával tekintélyt és népszerűséget vívott ki a csehszlovákiai magyarság körében. Megingathatatlan volt akkor is, amikor mások egyéni „érvényesülésük“ után futottak, a pillanatnyi politikai érdekek gátlástalan kiszolgálóivá váltak. Nemcsak a magyarságot ért diszkriminációt utasította vissza 1946-ban, hanem később a sematizmus köntösében jelentkező zsdanovi irodalompolitikát is; s ezzel együtt a személyi kultuszt, mely még a hatvanas evek elején is mételyezte társadalmunkat. Ő az egyetlen, aki a magyarság jogairól nem „diszkréten“ és nem az „alkalomnak megfelelően“ szólt, hanem azzal az emberi természetességgel, mely úgy gondolkozik népben és nemzetben, hogy nem emeletekben látja az együttélő népeket, tehát nem alá- és fölérendeltségben, hanem együttélésben, egymásra utalt mellérendeltségben. Számára az életmű betetőzését jelentették a hatvanas évek. Munkásságából különösen kiemelkedik az Európa elrablása (1966), és a Stószi délelőttök (1968) című kötete. A hetvenes évek úgy köszöntöttek ránk, hogy éppen az ő hiánya volt a legfájdalmasabb. Akkor távozott közülünk, amikor az ország „szőttese“ úgy kibomlott, s neki csak arra volt ideje, hogy a széthúzás veszélyére figyelmeztesse népét, a többségi nemzetet pedig arra, hogy „a kisebbségi kérdés... csak a szocialista humánum szellemében oldható meg“. Távozásával elveszítettük azt az igazságos bírót is, aki részrehajlás nélkül kereste a csehszlovákiai magyarság és annak irodalma, szellemi élete érdekeit. Olyan új hatalmasságokkal szemben is tette ezt, akik, bár megkísérelték személyét a „gyanú“ árnyékával bevonni, fellépni ellene azonban (nyíltan) nem volt erkölcsi bátorságuk. Az elkövetkezendő esztendők nem az irodalom, hanem a politika, közelebbről a nemzetiségi viszonyok alakulása szempontjából is csaknem két évtizedre szóló traumát jelentettek. A korabeli jelenségeket figyelve, melyek 1968-at követően elsősorban politikai, társadalmi válságot jelentettek, sokan hajlamosak voltak arra, hogy az irodalom, így a nemzeti kisebbségi irodalom ügyét is a „válságos“ esztendők szemszögéből vizsgálják. A felvetés, az irodalmi és kulturális élet hullámvölgye a hetvenes évek elején általában bármennyire is igaz (hisz az irodalom legjobb képviselői váltak egyik napról a másikra politikai „bűnök“ miatt nem kívánatosakká, évekig megfosztva a publikálás lehetőségétől is), magyar vonatkozásban azonban egy másfajta jelenségre is oda kell figyelnünk. Nevezetesen arra, hogy bár a politikai „éghajlat“ a magyar írók, értelmiségiek számára sem volt kedvezőbb, sót a személyi elfogultságok, a „számlák“ benyújtása a „szokásostól“ eltérő képtelen eseteket is produkált (melyeknek vesztese elsősorban a formálódó tudományos értelmiség lett, akik sajnálatosan „pályamódosításra“ kényszerültek), az alkotó értelmiség egy része azonban a vádaskodások ellenére a pályán maradt. Gondolunk itt elsősorban az írókra, akik a „megbélyegzés“, az elapadt publikálási lehetőségek ellenére is alkottak, s remélték az „alagút“ végét akkor is, amikor csak a remény pislákolt. Az „irodalmárok közéleti kontárkodásáról“ folytatott sajtókampány korjelenség volt, az irodalom mélyrétegeit azonban soha nem tudta megfertőzni. Nem akadt egyetlen olyan, magára valamit is adó író, aki a nyilvánosság előtt ebbe a kampányba beállt volna. így ez maradt a „napi“ politizálás szintjén, ahol nem az elvek tisztasága vagy az értékek keresése volt a fontos, hanem a hatalmi struktúrában való részvétel. Ebből a „kiszorítósdiból“ az írószövetség, s annak magyar szekciója sem maradt ki. A politikai szempontok sajnálatosan ide is begyűrűztek, és tagságuktól fosztották meg azokat, akiket 68-as magatartásuk miatt politikai „bűnökben“ elmarasztaltak. A heródesi szerepet olyanok vállalták, akik az „ellenséget kinevezve“ próbálták magukat tisztára mosni. Ezekben az években úgy születtek a különböző irodalmi „szintézisek", hogy elmaradtak a mélyrehajtó elemzések. Az akkori évek drámai eseményeinek súlyos paradoxonjai voltak ezek a megnyilvánulások, melyek alantas propagandaszerepre vállalkoztak. Mindenképpen hibának mondható, hogy a kutató és feltáró munka, sót a közírás a mai napig sem jutott el odáig, hogy ezeket az álértékeléseket, álradikalista és álforradalmi torzításokat a nevükön nevezze. Sürgető feladattá érett, hogy a korábbi évtizedek voluntarista és szubjektív értékeléseivel szemben tárgyilagos elemzéssel mutassuk fel az-irodalmi élet értékeit. Más szóval: a politikai elvárások helyett az általános emberi és művészi szempontok legyenek a meghatározók egy-egy mű megítélésében. Elengedhétetlen, hogy a kor általános tendenciáit, folyamatait maga a történettudomány is vizsgálat tárgyává tegye, hisz az irodalomtudomány ezt a kérdést nem vállalhatja fel. A sajátos kérdések megmérettetése aligha lehet ösztönös vagy türelmetlen, mivel az elemzés csak az okok és okozati összefüggések vizsgálatával nyújthat tárgyilagos eredményt. Azok a történelmi elemzéseket helyettesítő publicisztikai megnyilvánulások, melyek az elmúlt évtizedekben napvilágot láttak, önmagukban is jelenségértékűek (egy korszak sajátos produktumai), alkalmatlanok azonban arra, hogy az adott kor elemzéseként, tárgyilagos megközelítésként fogadhatnánk el. Ezek ugyanis a politikai posztulátum-rend- szerhez igazodtak, pártpolitikai állásfoglalások, tézisek ismétlései voltak. A tapasztalatok arra figyelmeztetnek, nem a „tartós“ érvényű kinyilatkoztatások, hanem a múlt elfogulatlan vizsgálata lehet az értékelés elfogadható szempontja. Magától értetődő, hogy az irodalomtörténet sem mellőzheti a társadalmi mozgások vizsgálatát, beleértve a hatalmi viszonyok alakulását is. így tehát az elmúlt évtizedek nemzeti kisebbségi társadalmi és politikai viszonyrendszere is tárgyilagos elemzést igényel. A hetvenes évek konszolidációs törekvéseinek, torzulásainak - megítélésünk szerint - volt egy olyan színfoltja, mely a magyar nemzeti kisebbségi kultúra és szellemi élet vonatkozásában erénynek, értéknek minősül. Arról van szó, hogy bár a hatalmi, eszmei követelményektól a magyar kisebbségi irodalom sem lehetett mentes, az etati- kus vonások szükségszerűen rá is nehezedtek (normatív utasítások, a kiadói tevékenység korlátozása, eltiltott írók és az indexre helyezett művek stb. formájában), a konszolidációs évek „sűrűjében“ mégis volt egy szigete a szellemi életnek, ahol az utasítások nem a felettes hatóságok elvárásaihoz igazodtak, hanem a lehetséges erkölcsi normákhoz, értékekhez. És ez a sziget a Madách Könyv- és Lapkiadó volt, mely egyfajta józan politikai realizmus jegyében párbeszédet kényszerített a hatalomra, nem cselédként viselkedett, hanem szellemi műhelyként, s ezért ezek az évek az utókor szigorú|í megmérettetését is kiállják. A korabali ideológia „műértöi“ szerint a kiadó maga is a „válságos“ évek terméke volt, ez az alkalmanként odaadományozott bélyeg azonban nem zavarta az intézményt és annak vezetőit abban, hogy lehetőleg válságmentesen szervezzék a magyar kisebbségi szellemi életet. Igyekszem elfogulatlanul megközelíteni ezeket az éveket, bár nyilvánvaló, hogy több mint egy évtizedes tevékenységem a kiadó élén elfogulttá is tehet, hisz a folyton-folyvást megújuló külső támadások, „politikai pletykák" és jól irányzott hitelrontások őrölték az időnket és munkánk jó részét. így ez az intézmény a hatalom számára hol a „nacionalizmus“, hol a „jobboldaliság“ fészke volt. Legfőbb bűne pedig a „liberális irodalompolitika“. Az 1979-es káderváltást évek múltán is a „konszolidáció szükségszerű kényszerével“ magyarázták. A későbbi fejlemények (főleg 1983-tól) nyilvánvalóvá tették, hogy „politikai“ álarcban személyes, kicsinyes, alantas célokat követtek azok, akik az eszmei totalitás korlátolt képviselőinek a szolgálatába szegődtek. (Az Írás második, befejező részét lapunk következő számábah'közöljük.) Szabó Ottó rajza A hetvenes évek és a csehszlovákiai magyar irodalom (I,) 1990.1.19. ,
