Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
IlUBOS JURÍK Talpam alatt a föld lassan-lassan emelkedni kezdett, és egyre domborúbb lett. Megtorpantam, vissza akartam fordulni. Körbe-körbeforgolódtam, valamilyen ismerős pontot keresve. Teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet; már nem tudtam, honnét jövök, hogy tovább haladok-e vagy már visszafelé megyek, s véletlenül nem tértem-e le a jelzett turistaösvényről. Kis ideig álltam, azzal az érzéssel, mintha egy láthatatlan kéz óvatosan a nyakamba tenné a hurkot, s az idegen környezetben, melyből nem volt menekvés, egyre inkább tudatára ébredtem a határtalan, kimerítő és teljes tehetetlenségnek. Végül mégiscsak elindultam a vaksötétben, mert borzongatni kezdett a hideg, ám minden lépésnél megtapogattam lábam alatt a földet, hogy meg ne csússzak, hogy bele ne zuhanjak valamilyen szakadékba; a bensőmet - mint valami sakál - egyészen kikezdte a félelem. Éreztem, hogy köves terepen járok, csak itt-ott nyílt rajta egy-egy fücsomó és ritká- san törpefenyő, melybe minduntalan beleakadt a lábam. Talán egy fél óráig, egy óráig bolyonghattam így, ezt jiem tudom pontosan; a karórám mutatóját sem láttam a sötétben, végképp nem voltam képes érzékelni az időt. Egyszer csak, egészen váratlanul, akár a mesében, fény villant a szemem előtt, s mindjárt meg is pillantottam egy gerendaház megvilágított ablakait és sötét falait. Megálltam, mély lélegzetet véve megpróbáltam kifújni magamat. Végigtapogattam a hajamat, a homlokomat, az arcomat, mintha csak bizonyosságot akartam volna szerezni, hogy megvan mindenem, hogy nem oszlottam szét a sötétben. Feltétlenül szükség volt rá, hogy megnyugodjam, hiszen a szivem a torkomban dobogott a félelemtől, a két lábam pedig rogyadozott. Kis idő múlva el is indultam a fény felé, s miután közelebb értem a házhoz, megállapítottam, hogy egészen a síle- siklópálya tetejére kerültem. Itt is állt egy turistaház, ahol teát, különféle üdítőket és ételt is kaphatott, aki épp odavetődött. Egészen szolid menház volt, kandallóval és stílbútorral; kinyitottam a nyikorgó ajtót és bementem. A tágas és barátságos helyiség kongott az ürességtől. Két-három asztalon gyertya égett, a kandallóban pattogott a tűz. Meleg volt odabenn, igazán kellemesen és biztonságban érezhette magát az ember. A fából készült bárpult mögött egy fiatal pincérnő ült, és könyvet olvasott. Amikor bementem, meglepetten kapta fel a fejét, és némán bámult rám.- Jó estét! - mondtam ostobán. A pincérnö felegyenesedett, becsukta a könyvet és félretolta.-Jó estét! - fogadta a köszönést, és világosan látszott rajta, mennyire meglepte és megzavarta váratlan betoppanásom. Egészen szemrevaló lány volt, ha különleges szépségnek nem is nevezhető; nyomban a szemembe ötlött, hogy rugékony, jó alakú és formás a teste, s hogy széles arca egészen kellemes.- Óhajt valamit, kérem? - kérdezte zavartan.- Igen - hebegtem. - Meginnék egy teát. Egy jó forró teát. A leány egy darabig kíváncsian mustrál- gatott, majd megkerülve a pultot, eltűnt a konyhában. Rajtunk kívül senki sem volt a menházban. Leültem egy asztalhoz, közel a kandallóhoz, és belebámultam a túzbe; a lángok ide-oda ugráltak, kilövellve az elhamvadt fahasábokból, némely hasáb kettényílt s a parázs forróságot sugárzott magából. Oly erősen meredtem a tűzbe, hogy egészen elködösült a szemem előtt. Igyekeztem összeszedni zilált gondolataimat, magamhoz térni, és megnyugtatni a még mindig hevesen kalimpáló szívemet; elmúlófélben volt a félelmem, melyet az éjszaka sötétsége s ijesztő mélysége és a hosszas bolyongás ébresztett bennem. Nem sikerült úrrá lennem a zavartságomon, ellenkezőleg, még inkább erőt vett rajtam a nyugtalanság, és miután tudatosítottam magamban, hogy ostobán üldögélek itt, s hogy egyes-egyedül vagyok a pincérnővel az egész üres menházban, a zavartságom fokozatosan pánikká változott. Gondolataim űzött madárként röpködtek ide-oda, hol lángra lobbantak, hol kihunytak, akárcsak a kandallóban a tűz. Egyszerre eszembe jutott, hogy egy korona sincs nálam. Ettől annyira megrémültem, hogy nyomban talpra ugrottam, hogy azonnal elmegyek. Ekkor bejött a pincérnő, egy kis tálcán gőzölgő teát hozott. A csészét letette elém az asztalra, maga pedig leült velem szemben, mintha alaposan szemügyre akarna venni.- Köszönöm - hebegtem, és közelebb húztam magamhoz a csészét. - összevissza bolyongom itt - tettem hozzá, minthogy a pincérnő hallgatott -, nem ismerem errefelé a terepet. Idegen vagyok.- Éjszaka könnyen eltéved az ember- mondta lelki nyugalommal, s csak most vettem észre, hogy milyen szép telt a hangja, milyen dallamos a beszéde. - Bárkivel megesik az ilyesmi. - Az volt a benyomásom, hogy így akarja menteni és igazolni furcsa viselkedésemet, és kisegíteni engem a nyilvánvaló zavartságból. E pillanatban azonban úgy tetszett számomra, hogy enyhén gúnyolódik velem, és mindent egészen természetesnek vesz; mindennek, ami az életben megesik, megvan a maga indokoltsága, minden megmagyarázható és elfogadható. Újra felötlött bennem, hogy egy fillér sincs nálam, s ez megint szégyenérzettel töltött el.- Bocsásson -meg, kérem - motyogtam esetlenül -, de... egy korona sincs nálam. ’ Nem sejtettem, hogy... Torokhangon röviden felnevetett:-Az semmi. Azt igazán nem tudhatta, hogy eltéved, majd máskor elhozza. Elpirultam, és gyorsan hörpintettem egyet a forró teából. Rumos tea volt. Egészen elbizonytalanodtam, s úgy éreztem, hogy nem vagyok képes társalogni ezzel a nővel; a beszédem és a gondolataim túlságosan bonyolultak, kuszák voltak; a városban egészen másféle emberek konvencióihoz és gondolkodási módjához szoktam hozzá, civilizált barátaim és ismerőseim nyelvét beszéltem, abban a világban egészen más, különleges szabályok voltak érvényben, s azokhoz kellett igazodnom. Csakhogy ezzel a lánnyal szemben tanácstalannak éreztem magamat, s azokat a szavakat, amelyek a nyelvemre kívánkoztak, teljesen banálisaknak és fölöslegeseknek tartottam. E természetes hegyi világban a szavak csak a valóban szükséges és elkerülhetetlenül fontos dolgok és fogalmak megnevezésére szolgáltak.- De hiszen én mindjárt el is megyek- dünnyögtem ki idő múlva. A lány mulatságosnak tartotta, amit mondtam, ezért újra elmosolyodott.- Ugyan már, hitért menne és hova menne?- mondta, s a hangjában semmiféle mögöttes gondolatot, semmilyen célzást vagy rejtett értelmet sem éreztem. - Itt marad éjszakára, s majd holnap világosan hazatér. Hiszen már tíz óra van. Még valahol összezúzza magát, aludni igazán van itt hol, hisz üres az egész ház. Semmit sem vethettem ellen, a lánynak igaza volt. Zavartan szürcsölgettem a teát, s közben a leeresztett szemhéjam alól oda- odasandítottam a pincérnöre. Mélységes nyugalommal ült az asztalomnál, és nézte, amint én iszom a teámat.- Sok vendége szokott lenni? - kérdeztem, de rögtön rádöbbentem, hogy mennyire suta, mennyire nem helyénvaló a kérdésem éppen ebben a környezetben, hogy a lehető legügyetlenebb módon próbáltam beszédbe elegyedni a pincérnövel. A lány azonban helyesen fogta fel a kérdésemet, egészen természetesnek véve azt, s csupán a lényegére válaszolt.- Nincs, most már nincs sok vendégünk. Véget ért az idény, és a hegyek elnéptelenedtek.- Már senki sem jön ide? - kérdeztem egyre ostobábban.- Ugyan ki jönne? Ilyen későn...- Aha - jegyeztem meg, s aztán teljesen elnémultam. Még egy kis ideig így üldögéltünk, és hallgattunk. A lánynak, úgy láttam, nincs nagy kedve a beszélgetéshez, magam pedig nem tudtam, mit kérdezzek, miről beszélgessek az elhagyatott menházban; meglehetősen ködösen átfutott az agyamon, hogy most minden szó fölösleges, s bármit is mondanék, csak ostobán próbálnám takargatni vele a zavaromat. Csönd volt, s ebben a melengető csöndben halkan duruzsolt a tűz, pattogott a parázs. Hallottuk a szél sivítását, meg-megújuló rohamait, ahogy teljes erejéből nekifeszült a ház falainak és a tetőgerendáknak. A hegyek és a völgyek fölött Csend ült, nyugalom uralkodott, mint a hajdani időkben, amikor még az egész bolygó üres volt és csendes. E percben, a lassan kihúnyó tűz mellett önkéntelenül is különös gondolatok jutottak eszembe; a legkülönfélébb emberekről szóló nem mindennapi, különös történetekre gondoltam, titokzatos legendákra, az ember örökös nyugtalanságára, mely furcsamód nemzedékről nemzedékre száll. Bennünket, kettőnket is, ezt az idegen leányt és engem, valamilyen láthatatlan kezek belefontak az emberi nemzedékek láncolatába; ez egészen egyszerűnek és érthetőnek tetszett számomra, és egy pillanatra megörültem annak a szabadságnak, mely úgy röppent át rajtam, akár egy üstökös a nyáréjszakai égbolton. A kandallóban már csak parázs pislákolt, a helyiség elsötétült, és egy kicsit hidegebb is lett. A pincérnő összeszedte az üres csészéket és felállt.- Menjünk aludni - mondta. - Elkészítem az ágyát. Kiment az étteremből, én még ott maradtam ülve, és elgondolkodva bámultam a hamvadó parazsakat. Hirtelen eszembe jutott Alica, és a sikertelen házasságunk, magam elé képzeltem a fölösleges kacattal telezsúfolt lakásunkat, majd az ismerősökkel teli nappalit, amint beszélgetnek, vitatkoznak a művészetről, másokat ócsárolnak, pletykálkodnak, esküdöznek, dicsekszenek, tagadnak; mindez most a hegyek kellős közepén, e kihúlöfélben levő étteremben hihetetlenül távolinak s egyszersmind fölöslegesnek és nevetségesnek hatott számomra. Dühösen legyintettem, mintha a tolakodó emlék itt most nem volna helyénvaló, s mintha igyekeznék beűzni az agyam egyik alagsori rekeszébe. A pincérnö nemsokára visszatért, kezében egy fehér törülközővel.- A fürdőszoba az emeleten van - mondta. - Közvetlenül mellette van a szobája. Tisztára cseréltem az ágyán a huzatot. Dünnyögtem valami köszönésfélét, majd a szűk lépcsőn felmentem a sötét emeletre. Fönt padlásszobák sorakoztak egymás mellett alacsony és ferde falakkal. Először alaposan lemostam magam hideg vízzel, aztán bementem a szobámba. A szobában egy ernyős éjjelilámpa égett, egy egészen gyenge izzó volt benne, s a gyér fény csak homályosan világította meg fehér falait. A berendezés szerény volt: egy keskeny ágy, szekrény, két szék. Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam rajta; fagyos és éles levegő csapott az arcomba. Újra az volt az érzésem, hogy lent, mélyen a völgyekben valamiféle mitikus események történnek, hogy odalenn elátkozott lovagok és elvarázsolt szüzek szunnyadnak, a mesék és a tovatűnt gyermekkor világa. Kifelé bámultam a sötétbe, mintha be akartam volna pillantani e titokzatosság függönye mögé, de amikor már borzongatott a hideg, becsuktam az ablakot. Tempósan levetkőztem és bebújtam a dunna alá; a dunna frissességével és tisztaságillatával a nagyanyámat juttatta eszembe meg a falut, a nyugalmas, hosszú és napfényes délutánokat, az árnyas kerteket és a tiszta vizű, kanyargós folyót. Akkor még minden egyszerű volt és gyermeki világom számára hozzáférhető, mindannyiunknak megvolt a saját helyünk, a dolgoknak pedig a saját jelentőségük. Miután felnőttem, mintha minden a fonákjára fordult volna, minden másként volt, és csupán most leltem rá újra a távoli gyermekkor félretett dolgaira, csupán most értettem meg igazi jelentésüket, és miként akkor régen, szívből örültem az egyszerű felismeréseknek. Eloltottam a kislámpát, és becsukott szemmel feküdtem, még egy kissé mindig meglepődve azon, hogy hol kötöttem ki. Noha fáradt voltam, és fájt az egész testem, nem jött álom a szememre. Azután egyszerre lépteket hallottam, s nemsokára kinyílt a szobám ajtaja. Meglepetten két könyökre emelkedtem az ágyban, és kissé megszeppenve bámultam az ajtóra; az ajtóban újdonsült ismerősöm, a bárpincérnö állt, és egy kis elemlámpával világított a kísérteties sötétben. Csak egy rövidke, vékony hálóing volt rajta, mely sejtetni engedte telt, gömbölyödő, széles csípőjét, hosszú lábait, s a hálóing alatt jól kivehetők voltak feszes kebleinek körvonalai is. Minden szó nélkül becsukta maga után az ajtót, odajött az ágyamhoz és eloltotta a zseblámpát. Aztán éreztem, amint szorosan hozzám bújik s elkezdi simogatni a hajamat. A teste forró volt és rugékony. Semmit sem tudtam róla, még azt sem, hogy hívják. Virradatkor ébredtem föl; még szürke volt az ég alja, de a gyér fényben már kivehetőek voltak a tárgyak, és a hajnali derengés bizonytalan színes remegéssel töltötte meg a szobát. A levegő nyirkos volt és didergetö. A hely üres volt mellettem; a lány éppoly váratlanul és észrevétlenül tűnt el, mint ahogyan megjelent, csaknem kétségeim támadtak afelől, hogy itt feküdt mellettem; ám a párnán ott maradt parfümjének alig érezhető illata és néhány hosszú hajszál. Fekve maradtam az ágyban és a lányra gondoltam. Be kellett vallanom, hogy Alicával egyszer sem éltem át ilyen viharos túlcsorduló gyönyört, ekkora állati kielégültséget, hogy a vele való együttlét után sohasem éreztem ilyen lelki és testi feloldódást. Noha nagyon keveset aludtunk, végképp nem voltam fáradt; kényelmesen kinyújtózkodtam, és édes görcs futott át a testemen. Abban a percben boldognak éreztem magamat, az élet rendkívül egyszerűnek és értelemteljesnek tűnt fel számomra. Még az ágyban maradtam; magamba szívtam a lány hajának és parfümjének édes illatát, belecsavartam magamat a dunnába, és újra magam elé képzeltem a lány testét és simogató, nyugodt ujjait. Oly fájdalmas és heves vágyakozás fogott el újra a lány után, hogy szinte elakadt a lélegzetem. Vágytam a nyugodt életre itt a hegyek között, a kiegyensúlyozottságra és a biztonságra; itt akartam maradni, semmi kedvem sem volt visszatérni az emberi viszonylatok útvesztőjébe, a Mező utcába, a kellemetlen feladatokhoz, amelyek vártak rám, a zenéhez, Alicához s az öt eltöltő közönyhöz. Olyan heves és kitartó érzés volt ez, hogy meglepetten felültem az ágyban, azután dühödten megmarkoltam ujjaimmal a lepedőt és ahogy bírtam, összegyűrtem; most egyszeriben rádöbbentem, milyen üres és értelmetlen volt az eddigi életem. Sőt, még az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy már vissza sem térek, otthagyom Vivaldit a hegedűvel együtt, Alicának levelet írok, melyben visszavonhatatlanul elbúcsúzom tőle. Egy ideig eljátszadoztam ezzel a gondolattal, és egyre nőtt bennem az eltökéltség, hogy valóban ezt teszem. Elválok, és visz- szatérek ide, ebbe a gerendaházba, mely beékelődve a hegyoldalba, észrevétlenül uralja a magasból a völgyeket. Aztán ezzel az elképzeléssel is keltem fel. Gyorsan magmosakodtam és felöltöztem. Kint közben megvilágosodott; leszaladtam a nyikorgó lépcsőn és kimentem a menház elé. Kint olyan friss és borzongató szél ragadott torkon, hogy levegő után kéllett kapkodnom. Az égbolt egészen derült volt, áttetsző és mély, a hegycsúcsok mintha állandóan nőttek és nagyobbodtak volna, mintha csak düllesztgették volna a mellüket és nyújtózkodtak volna az ég felé. Az alattuk fekvő völgy sötét volt, és ködfoszlányok gomolyogtak benne. Vala- honnét egyszercsak előbukkant a nap, és finom, áttetsző fényében a hegyek valószerűtlenül közelieknek látszottak, szinte karnyújtásnyira voltak, a hegyoldalakon minden kő, meredek sziklafal, horpadás és fácska tisztán látható volt. Tátott szájjal állva maradtam, elbűvölve e szépséges reggeli természeti látványtól, tágra nyílt szemekkel, mohón ittam magamba a nem mindennapi képet, mely az éjszaka és a nappal határán elém tárulkozott. Ehhez hasonlót még sohasem láttam, elérzéke- nyült bensőmet úgy öntötte el ez a vad gyönyörűség, mintha valamiféle megnyugtató és reménnyel kecsegtető gyógytea illata áradt volna szét bennem. Akkor ocsúdtam fel, amikor már borzongatni kezdett a hideg, s éreztem, elgémberedtek a tagjaim. Sietve visszatértem a menházba. KÖVESDI JÁNOS fordítása (Folytatjuk) az Hab megva kát, ho az iroc szavúa is-aT s halni Emberi és az a köny széd í a köny' zúra. a máglya - mely a kin", ma má bizalmi vek" s< Nerr a magi A vers< menye! poémá 1950-b íródott; jutott e gyár ra na? Hé tűrjük,: politika tiltott rr éve fc a kiáss a sorát szinten egy ko gos fik nye eg; cia ver vers fo ról. A r gia, ke monda- vagy lemnek szocial vallotta In ty e komo Ame Hazc Házi Haza, i hekhez Hazz Európái Szabó Ottó rajza
