Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
évekkel ezelőtt. Talán kilenc mondatom volt benne, de mind a kilenc után vagy húsz másodpercig kacagott a közönség. Félreállítva tehát nem vagyok, sót, mégcsak azt sem mondhatom, hogy keveset foglalkoztatnak. Igen, így jó, ahogy van, nem feltétlenül szükséges állandóan szerepelni, hiszen a legtehetségesebb ember sem képes egy év alatt huszonhatszor megújulni. Nem képes, mert nem lehet. A titokbugyrot ugyanis újra és újra fel kell tölteni; a nézőnek mindig éreznie kell, hogy van bennem valami, amit még nem árultam el neki. Ezt nagyon, de nagyon fontosnak tartom. • Ezzel párhuzamosan bizonyos dolgokra, qondolom, kevésbé figyel.- Azt hiszi, működik bennem egy kicsi kis szűrő? Jó lenne. Jó lenne, tehát nem biztos, hogy van. Bonyolult kérdés ez. Én a hazugságot, a sunyiságot, az erőszakot tűröm a legrosszabbul, lefedni, izolálni mégsem tudom magam, és elefántcsonttoronyba vonulni vagy bura alá ülni sem akarok. Színész vagyok, s a színésznek az a dolga, hogy hasson a környezetére. Hogy mérlegelés és önmarcangolás nélkül figyelmeztesse az embereket: így ne! MÉLYVÍZBEN „ÉN EGY KONOK BETONTORÓ VAGYOK“ (Méry Gábor felvétele) Ne hamisan, ne gálád módra, ne őszintétlenül éljünk, hanem tisztán, becsületesen, egyenes derékkal. Mert elóbb csak celofánt húzunk magunkra, aztán műanyag, majd Prágai találkozás Kútvölgyi Erzsébettel Egyetlen szóval lehet igazán jellemezni őt, nyilatkozta róla Darvas Iván: lenyűgöző. Presser Gábor szerint őstehetség, aki iszonyú erővel ad elő. Vámos László nagyszerű orgánumát és remek humorát emeli ki. Darvas Ivánnal 1971 őszén, a La Mancha lovagjában játszott először; Presser Gáborhoz olyan darabok kötik, mint a Harmincéves vagyok, és a Jó estét nyár, jó estét szerelem; Vámos László osztályfőnöke volt a színművé- szetin. Kútvölgyi Erzsébet már akkor, főiskolásként komoly, nagy szerepeket játszott. Elektrát és Júliát. Puc- kot és Aldonzát, Karnyónét, a vénséges özvegyet - huszonévesen! Később, a Vígszínházban, Shaw Szent Johannáját. Törékeny testében lángol a hit, forrponton a szenvedély. A Cseresznyéskert Varjájaként úgy dobja el a kulcscsomót, hogy mozdulatával fagyott, magányos életét kürtöli ki. Martiriója, a Bernards Alba házában csak külsőleg nyomorék, lelkében izzó parázs a szerelem. A Bún és bünhődés Szonyjájaként kiszolgáltatottságában is tiszta marad és megszomorítottan is erőt sugároz. Ha drámában játszik - Kútvölgyi Erzsébet drámai színésznő. Ha komédiában, rögtön az első mondata után kiderül: fergeteges humora van. Ha zenés a darab, lélekből fakadó hangot hallunk és nagyszerű táncost látunk. Kútvölgyi mindent tud. És mindent felső fokon! A tévében, évekkel ezelőtt, ő volt az Optimista tragédia Komisz- szárnője. Reszketni kellett tőle! A mozivásznon Mészáros Márta Naplóiban tűnt fel legutóbb, még régebben a Szabadíts meg a gonosztól című Sándor Pá/-filmben. Csúnya volt és „elrajzolt“, ahogy a szerep kívánta. Ordítóan vörös ajkak, riadt, nagy szemek, iszonyú frizura... és az kapta meg őt, aki akarta. A nő szörnyű volt - Kútvölgyi bámulatos! Most Felvidéki Judit Fagylalt tölcsér nélkül című televíziós munkájában játszik - több mint tíz év után - filmfőszerepet. S hogy mennyire jói, mennyire hitelesen formálja meg a férjétől eltávolodott, kamasz fiát egyedül nevelő értelmiségi nőt, azt az is jelzi, hogy a film a drámai kategória fődíját kapta az idei Arany Prága nemzetközi tévéfesztiválon. • Jó ez Így, ahogy van? Évadonként legalább négy szerep a Vígszínházban, köztük olyan sikerdara- bokban, mint a Körmagyar vagy az Edith és Marlene, filmben, tévében viszont alig-alig látni az utóbbi években.-Valóban keveset forgatok, de azt hiszem, ennek egyedül én vagyok az oka. Én csak azért, hogy lássák az arcomat a tévében, hogy jobban bekerüljek a köztudatba, hogy népszerűbb legyek, nem vállalok el bármilyen szerepet. Az olcsó bohóckodást egyszerűen nem tartom fontosnak, attól én nem vagyok több, nekem az nem jelent örömöt. Egy olyan műsorban, mint például a Szeszélyes évszakok, kimondottan idétlennek érezném magam. Egy jól megírt komédia, egy bohózat az egészen más. Ahhoz stílusérzék kell. Feydeau darabjában, A balekban a süket asszonyt játszottam fémfóliát, később gumit, s mikor már az sem elég, akkor páncélt, amely még keményebb és még jobban takar bennünket. És minél vastagabb a vértünk, annál nehezebb rést találni rajta, egy olyan rést, amelyen keresztül még megközelíthető a szív. Nekem szerencsém van, nekem megvannak az embereim, van egy-két „jó orr“ körülöttem, és én hallgatok rájuk. Sírok, zokogok, sót olykor-olykor el is küldöm őket, ha fáj az ítéletük, de másnap reggel már veszem is a telefont, hogy ne haragudj, aludtam rá, átgondoltam, amit mondtál, igazad van, bocsáss meg, ha megbántottalak azzal, hogy toporzékolva védtem az igazamat. És változtatok az álláspontomon. A munkában is van egy fázis, amikor még változtatni lehet a dolgokon. Aztán eljön az az időpont is, amikor már tilos. Hiába tudom, hogy úgy rossz az egész, ahogy van, nem szólhatok bele, mert akkor már az egészet kellene felborítanom, és ahhoz én kevés vagyok. Egy monodrámánál az utolsó pillanatig nincs tilos, de ha két ember van a színpadon, ott már van egy pont, amely után csak úgy lehet változtatni, ha mindent átalakítunk. így voltam én az Amerikai Elektrával, amelyben Lavi- niát játszottam. Az első perctől fogva tudtam, hogy rossz irányba megyünk. • És nem szólt?- Akkor még nem. Két hete próbáltuk a darabot, mit mondhattam volna. Vártam. Figyeltem. Aztán elkezdtem díszletet tervezni, hanganyagot keresni, meghúztam a szöveget és mindenkinek felolvastam az új változatot. Rajzokkal, mappákkal jártam a próbákra, a kollégáim lelkesek voltak és igazat adtak. Természetesen Horvai Istvánnak is vázoltam az elképzeléseimet, mire ő boldogan azt felelte, hogy elviteti a makettjaimat a Színháztörténeti Intézetbe, mert ezt mindenkinek látnia kell, de a darabot én rendezem, és te játszod! Ezzel le is zárta a vitát, két héttel a premier előtt már csak azt kérdeztem meg tőle, hogy ismer-e olyan karmestert akinek valamikor régen jó hallása volt, de ma már nem veszi észre a hamis hangot. Mert én ismerek. Igen, én is az vagyok, felelte Horvai - és én attól a pillanattól fogva szeretem ezt az embert. Szeretem, mert meghallgatott, figyelt rám, és beismerte: neki sem sikerülhet minden. És ilyen esetben, amikor előre tudom, tudjuk, hogy megbukunk, nem kell sími a premieren. Sírni akkor kell, ha későn jön rá az ember, hogy nem gondolkodott, hogy mást sem csinált, csak bólogatott. De így?! Azért mondom én, hogy kiegyensúlyozottnak érzem magam a pályán, mert soha, de soha nem hallgattam el a véleményemet.' Ha nem gondolkoztam, akkor csak azért nem, mert úgy éreztem, nyugodtan lubickolhatok a mélyvízben, megbízható kollégák úszkálnak mellettem, akik időben figyelmeztetnek a veszélyre. • Az Edith és Marieneben Hernádi Judit a partnere. Mellette hogy érzi magát?- Egyszerűen jó függeni tőle. Értékes, tehetséges, mély érzésű ember. Ha nem egy öltözőben ülnénk és egyetlen szót sem váltanánk az előadás előtt, már az első színpadi gesztusaiból is meg tudnám mondani, milyen a lelkiállapota. Aztán itt van Szarvas Jóska, őt is nagyon szeretem és Gálffival is imádok játszani, mert rettenetesen érzékeny. Kifele tökéletes átéltséggel játszik, a néző úgy érzi, halálosan komolyan csinál mindent, de én, a partnere, azt is tudom, hogy figyel rám, lesi minden rezzenésemet és a szemével közli, hogy itt vagy, nekem vagy, számolok veled. Furcsa a hasonlat, mégis azt kell hogy mondjam, ugyanazt szeretem benne, mint Monica Vittiben. Hogy még a legdrámaibb szerepből is ki tud kacsintani; •egyetlen pillantásával jelzi, hogy boldog, mert fényképezik őt és öt fogja nézni az egész világ. Hosszasan beszélhetnék Darvas Ivánról is, mert az ó szellemisége is fantasztikus hatással van rám, aztán Gábor Miklósról, akivel A viharban játszottam. Vagy Ruttkai Éváról, akihez olyan darabok kötnek, mint a Cseresznyéskert, A sirály, az Amerikai Elektra. Az Antonius és Cleopatrá- ban írásként voltam a partnere; kis szerep, de azt hittem, ájultan visznek le a színpadról, annyira a hatása alá kerültem. Negyvennyolc órával az előadás előtt halt meg Latinovits, és ő játszott. Antoniusától búcsúzott. Előtte mindig sírt, zokogott, aznap semmi. Aznap mi sírtunk, mellette. • Edith Piaf, kinek dalait oly megrázó erővel adja elő mindig, hol lakik most Kútvölgyi Erzsébetben? Az agyában, a lelkében vagy a zsigere- iben?- Nem mondom, hogy állandóan gondolok rá, de itt van velem, bármikor el tudnám játszani. Dúsít és gazdagít, ahogy nagyanyám tette őszinte életével, a meséivel, a történeteivel. Nem egy harcos megszállott vagy egy konok betontöró volt, mint én vagyok, ö a szeretetével volt megszállott. Egy nagybirtokos felesége volt kúriával, kastéllyal, Északi-középhegységgel, de a világ legtermészetesebb dolgaként fogta fel a tényt, hogy a birtokáról egy egyszerű szoba-konyhás lakásba került és ott nevelte fel három gyerekét. És most én is így akarom felnevelni négy gyermekemet, úgy, ahogy a nagyanyám nevelte anyámékat, s ahogy anyám nevelt minket. Tisztán, őszintén, szép szavakkal. Én persze keményebb és határozottabb vagyok, mint ők. Sokszor mondom is magamnak: nekem az erőm a börtönöm. A színpadon még könnyű ezzel az erővel élni, a magánéletben már sokkal nehezebb. Jó lenne határozottnak lenni bizonyos helyzetekben, azt felelni egy-két kérdésre, hogy nem tudom, dönts helyettem. Most még nem megy. Mindenben én döntök. A legkisebb dolgokban is, meg a legnagyobbakban is. És ez nem a környezetem hibája, hanem az enyém, mert ezt én vezettem be. De nem baj. Legalább telik a tarisznyám. A múltam már benne van, remélem a jelenem sem megy mellé. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pestalozzi hegye Aki azt hiszi, hogy az elemi iskolai nevelés bevezetése elemien könnyű dolog volt, téved. Még a múlt sok kiválósága sem értette meg ennek fontosságát - és egyszerűen bolondnak tartotta azt, aki a gondolatot felvetette. Életét megkeserítették, ót magát megalázták és amikor bizonyítani tudott volna, a francia megszállás szinte semmivé tette első eredményeit, sót, majdnem teljes életművét. Gondolatai később diadalra jutottak, de ezt ö már nem élhette meg. E furcsa ivú életutat eleveníti most meg az első svájci-NDK közös film, a Pestalozzi hegye. Johann Heinrich Pestalozzi, olasz származású svájci tudós (1746-1S27) nyolcvanegy évet élt, de „évszázadokra való keserűség“ halmozódott fel benne. A nevelömunka megszállotja a pórnépben látta a jövőt, éppen ezért huszonhárom évesen iskolát alapított a szegények gyerekei számára, és itt közel huszonkilenc év alatt részleteiben is kidolgozta elképzeléseit „a jövő nevelési módszereiről". Alapelve, „a társadalom mindenkitől megköveteli, hogy legalább a legalapvetőbb ismeretekkel rendelkezzen, azaz tudjon írni, olvasni, számolni, s legyen beavatva a környező világ legszükségesebb ismereteibe." Tapasztalatait cikkekben, tanulmányokban és könyvben írta le. Iskolájának épületét azonban elveszik katonai kórház céljaira, gyerekeit pedig elűzik a francia hadsereg tábornokai. Hétévi szünet után, 1805-ben Yverdon- ban folytatja munkáját: egy kísérleti iskolában, most már túl az elemi ismeretek oktatásán, a tanulók egyedi, egyéni fejlődésének lehetőségét is biztosító oktatás kialakításán munkálkodik. A következő húsz évben bámulatos sikereket ér el, azután hetvenkilenc évesen visszavonul, hogy az utókornak leírja tapasztalatait. Közel hat évtizeden át tanított, e hatvan év az áldozatos munkán túl, sok keserűséggel volt tele. Bár a gyerekek szerették és rajongtak érte, a tanítványai munkájának folytatói lettek, környezete, a környék urai, s még a főpapok is gyakran megalázták. Peter von Gunten, az ismert svájci film- és tv-rendezó Lukas Haxtmann Pestalozzi hegye című életrajzi regénye alapján készítette filmjét, melynek szereposztása is parádés. Pestalozzit Gian Maria Volon- té, a zseniális olasz színész kelti életre. Partnerei sorában van az NDK világhírű művésze, Rolf Hoppe, a svájci Heidi Züger, az NDK ismert színpadi és filmszínésze, Christian Grashof és sokan mások. A film felvételeit Jürgen Lenz készítette. Az alkotás bemutatására 1989 végén került sor az NDK-ban. Svájcban és az NSZK-ban a televízió tűzi műsorára. F. Gy. Egy férfi és egy nő Az ismert francia film címét vette át a Szovjetunióban indult újkeletű sorozat. Ilyen jellegű műsort még sosem láthattak a szovjet nézők. A ciklus témája a szexuális kultúra, mint a társadalmi és magánélet fontos része. Az adásban a névtelen megszólalók mellett, akik saját intim problémáikról beszélnek a képernyőn, egy orvos-szexuo- lógus (az orvostudományok kandidátusa) is kifejti véleményét, miszerint a szexuális élet az, ahol a szociálpszichológiai problémák és az ember nevelésének kérdései keresztezik egymást. A következőkben szó lesz az erotika természetéről, hogy mi az erotikus múvé.szet és miben különbözik a pornográfiától. 14 1990. VI. 29* Vasárnap
