Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
Vasárnap 1990. július 1. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 04.42, nyugszik 20.42, Kö- zép-Szlovákia: 04,49, nyugszik 20.49, Nyugat- Szlovákia: 04.55, nyugszik 20.55 órakor. A HOLD kel - Kelet-Szlová- kia: 14.48, nyugszik 00.13, Közép-Sziovákia: 14.55, nyugszik 00.20, Nyugat- Szlovákia: 15.01, nyugszik 00.26 órakor. Névnapjukon szeretettel köszöntjük TIHAMÉR, ANNAMÁRIA - DIANA nevű kedves olvasóinkat • ÉPÍTÉSZETI VILÁGNAP A VASÁRNAP következő számának tartalmából KINEK A VÉTKEIÉRT VEZEKELT? SONKOLYJÁNOS KÁLVÁRIÁJA Zsilka László írásának második része CIRILL ÉS METÓD SZLÁV APOSTOLOK ÉLETE Szemelvények dr. Ján Stanislav Pannóniái legendák című művéből KORUNK BETEGSÉGE-AZ ALLERGIA Péterfi Szonya riportja AVASFÜGGÖNY FELGÖRDÜLT Németh János riportja A BIZONYÍTÉKOK SZÜKSÉGESSÉGE Peter Karvas elbeszélése Sütő András NAPLÓJEGYZETEK ÁLLANDÓ ROVATAINK Gyermekvilág Házunk tája Hogy mik vannak! ^Uvelei^^^^^^élemények Számít az ismeretség?! Alkalmi munkavállalás céljából mentem Pozsony egyik, Eperjes utcai központi mosodájába. Nincs abban semmi különös, ha az embernek szüksége van egy kis pénzre. Még indulás előtt kioktattak: igyekezzem, sok a jelentkező, nem jut mindenkinek munka. Mondanom sem kell, elsőként érkeztem, még műszak kezdése előtt. Fél óra elteltével öt percenként nőtt, a főleg főiskolásokból álló, önkéntesek száma. Amikor elérkezett a kezdés ideje, a portán kézhez kaptuk a belépőcédulákat. A mosodában fojtó, rossz szagú volt a levegő, s rengeteg szennyes várt tisztításra. Szemlélődés közben tervezgettem mit csinálok a keresetemmel. Csak a műszak vezetőjének kijelentésére: - Nincs szükségünk több önkéntesre, minden hely betelt! Próbálkozzon legközelebb! - tértem vissza az álmodozásból. Reményektől megfosztva vettem tudomásul a tényt, hogy nem kapok kézhez egy fillért sem.- Az érkezés sorrendjének betartása nem mérvadó - próbálta csillapítani ingerültségemet egyik ismerősöm. - Sokat számít a gyakorlottság és természetesen az ismeretség. De aki először jelentkezik, s a próbálkozása nem jár sikerrel, hogyan szerezzen tapasztalatot? Esetleg kísérelje meg újra, abban a reményben, hogy kevesebb önkéntes lévén, talán majd ö is számításba jöhet? Vagy mégsem? Iski Ibolya Hurrá, vakáció! Végre elérkezett a várva várt nap. Felberreg az utolsó csengetés. Elköszön egymástól sok diák, tanár és tanítvány. Vége a tanévnek. A gyerekek nagy zsivajjal tódulnak ki az iskolák kapuin. De milyen a bizonyítvány? Az egész évi munka gyümölcse? Van aki boldogan, büszkén viszi haza, van aki csalódottan. E sorok írása közben s az előző héten még lázas munka folyik. A gyerekek a féléves átlagot számítják. A pedagógus még egy utolsó felmérőre, dolgozatírásra vagy tollbamondásra készül az alap- és a középiskolában. A diáknak ez az utolsó lehetősége. Általános jelenség. Évvégi hajrá. Javít, megtartja jegyét vagy ront. A második félév hetei, hónapjai szinte rohantak. Igaz, sok volt az új társadalmi változás, a rendszerváltás hozta tanítási szünet. Új anyag, majd dolgozatírás váltották egymást. S a magyarázat? Elég, ha egy harmincas létszámú osztályból csak két-három tanuló érti a tananyagot. Az utolsó hónap első hetében kiosztották a februárban, márciusban írt dolgozatokat. Az eredmény lehangoló. Ismétlés az egész féléves anyagból. Talán sikerül javítani. Aztán központi felmérő, majd újabb írásbeli. Kevés a jegy, felelni kell. Mindez, képletesen, „kicsengetés“ előtt öt perccel. A tanuló úgy érzi, jobb jegyet érdemelne. A magyarázkodás, hogy ez a nagybetűs Élet, hiábavaló. Ezek az első pofonok. Ki kell bírni. Lesz még több is. De a tudás hatalom. Azt nem lehet elvenni. Talán jövőre az új iskolai koncepció, az iskolareform mindent helyrehoz, megváltoztat. Nem lesznek felesleges tantárgyak, felesleges megterhelés. A munka, a feleltetés rendszeresebb lesz. Nem marad az utolsó percre egy-egy tantárgyból az értékelés. S talán a pedagógus is nagyobb megbecsülésben részesül, s érdeke lesz - mert ezzel az oktató-nevelő munka eredményességét, s egyben saját bizonyítványát is kiállítja -, hogy a tanulónak a maximumot adja át, megértesse vele a tananyagot. Mert legyünk őszinték - tisztelet a kivételnek - most, az utolsó csengetéskor mindenki bátran lelkiismeretének tükre elé tud állni? Mindenki elmondhatja, minden tőle telhetőt megtett, hogy a jövő nemzedékét útbaigazítsa? Ki milyen bizonyítványt visz haza? Ez nemcsak a tanuló tudásán múlik, hanem a tanár-diák viszonyán is. -tgáKit szolgál a szolgáltatás? Az emberek közötti kapcsolat, a jó viszony alapja a bizalom. Vonatkozik az családra, munkahelyre s a társadalmi élet minden területére. Egy ember nem érthet mindenhez, szükségünk van egymás szaktudására, segítőkészségére. Az emberek igényeit hivatottak kielégíteni a szolgáltatások. Igényeljük azokat, s reméljük, hogy pénzünkért cserébe jó munkát kapunk. Én is bizalommal fordultam a Szepsi Szolgáltató Vállalat szűcseihez. Volt egy régebbi, de még jó állapotban lévő bundám. Már nem viseltem, de eldobni kár lett volna. Arra gondoltam, hogy díszpárnákat csináltatok belőle. Megmagyaráztam a szakembernek, hogy minden oldalon szőrme legyen, anyaggal kibélelve, s egyik oldalán gombbal vagy villámzárral lehessen összefogni. - így lesz - mondta a mester, s én nyugodtan mentem haza. A baj akkor kezdődött, amikor határidőre nem készült el a munka. A határidőmeghosszabbítások egymást követték. Végre elkészültek a párnák, bár sohase lettek volna készen! A mester elém rakott egy csomó maradékot, majd a kész műveket. Az egyik oldalukon volt a szőrme, a másikon a puszta bélés egy nagy nyílással a közepén, Úgy néztek ki, mint a kopasztott tyúk felhasítva, töltelékre várva. Nem akartam átvenni, de a mester kijelentette, hogy úgy is megcsinálhatja, ahogyan akartam, de a munkadíjat újra meg kell fizetnem. Ezt nem értem! Miért nem csinálhatta meg rögtön úgy, ahogy a megrendelés szólt? Ha pedig ő tévedett, miért kell azt megfizetnem? Hát kiket szolgálnak az ilyen szolgáltatások? Bodnár Anna, Szepsi Valóban ennyi az egész? Az Élet és Irodalom idei 23. számában MÁS fejléc alatt rövid ismertetést közöl a Várszegi Tibor szerkesztésében és kiadásában megjelent Felütés című kiadványról. Ebben olvasható részlet Fodor Tamásnak, a kötetben szereplő visszaemlékezéseiből: „Hatvannyolcnak nagyon sok hatása volt, nem a cseh hatvannyolcnak, hanem a párizsinak. A cseh hatvannyolc csak annyi, hogy mindenki érzete, milyen galádságot követünk el a csehekkel szemben...“ „Hatvannyolc valóban »csak ennyi« lett volna, amitől eltérően a szerző szerint »valóságos hatása a párizsi hatvannyolcnak volt«, mert a színházat le kellett foglalni az ifjúság, a forradalom nevében. Számunkra ez volt az igazi és látványos forradalom.“ Kinek hogyan. Embere válogatja. Ezzel szemben mégis feltehetnénk egy szerény kérdést az idézett sorok írójának:- Valóban meggyőződése, hogy az akkori magyar vezetés a Csehszlovákiát lerohanó négy szövetségesével együtt csak a csehekkel szemben követett el galádságot? A szlovákokkal és a csehszlovákiai magyarokkal szemben nem? Közös európai házba készülünk, s a legközelebbi szomszédainkat sem ismerjük... zs. I. Úton vagyunk (Folytatás az 1. oldalról) a tengerpartra. Vagy-mert tágul a világ - Münchenbe, Velencébe két éjjelt az autóbuszban görnyedve. Borostásan, a szikrázó napfénytől hunyorogva lépdelek a Sóhajok Hídja felé. Mélységes keserűség tör fel belőlem. Itt a közelben évszázadokon át rabok meneteltek a Doge-palotá- ból a börtönbe. A ml utunk éppen ellenkező: több mint négy évtized múltán boldognak álcázott, ideig-órá- ig sokunk által annak is hitt és kikiáltott lágerből igyekszünk kifelé. Bizony, nem könnyű a sötét zugakból kilépni a világosságra. Tétován lépdelünk, s nemritkán megalázó helyzetbe kerülünk. Velence hangulatos utcáit járva egyre inkább lelki tehernek is érzem, hogy cipelnem kell az egész napos hazai elemózsiát, üdítőt, a konzerveket, hogy egész valutaellátmányom is kevés egyetlen gondozására a Canal Grandén, hogy meg kell gondolnom, vehetek-e fagyit, kólát a lányaimnak, hogy minduntalan kénytelen vagyok számolgatni, mert hazafele is illik civilizált emberként viselkednem, meg kell hát takarítanom néhány lírát, schillin- get a mosdóra. Üres a pénztárcám, hiányos a nyelvtudásom, és mégis: a Szent Márk téri zsibongásban oldódnak kisebbrendűségi érzéseim, fokozatosan feledem a fáradtságot, keserűséget. Kezdem egyenrangúnak érezni magam a hangoskodó olaszokkal, a hűvös ele- ganciájú németekkel, a szemlélődő, fényképező japánokkal. Motorhajón szorongva ugyan, de én is láthatom a csatorna menti híres palotasort, lemondok sörről, ajándékokról, de - csakazértis összekaparom a borsos belépő árát a harangtoronyba. Már enyém is Velence, már enyém is az itt felhalmozott páratlan szellemi érték. Hazafelé nem bántott annyira, hogy az autópályán emeletes, légkondicionált buszok, autócsodák, derűs arcú turisták húznak el mellettem. Zajos, zötyög ez a Karosa, de azért csak halad előre. Göröngyös utakról, sok födelemmel szennyezett tájakról érkeztünk, de már legalább itt vagyunk. Jól tudjuk, mesz- sze még az úticél, s amíg sebességet, irányt váltunk súlyos gondokkal, fájdalmas következményekkel kell majd szembenéznünk. Zsákutcából, hosszú, sötét alagútból nem könnyű kijutni. De talán már elindultunk. Talán már úton vagyunk a megálmodott emberibb világ irányába. 2 1990. VI. 29. ilasdrnap
