Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
i/asárnap M in t cseppben a tenger, úgy sűrűsödik egy-egy ember életében egész nemzedékének a sorsa. Emberi sors... Nemzedéki sors... Nemzetiségi sors... Az első világháború áldozatainak még emlékműveket állítottak. Azok avatták őket hősökké, akik hazafias szólamokkal a háború poklába, a halálba parancsolták őket. Az elpusztult szerencsétlenek hangzatos felmagasztalásával talán saját rettenetes bűnüket igyekeztek palástolni. A hazájuktól távoli frontokon elesett, névtelen tömegsírokban porladó magyar katonát azért avatták hőssé, amiért a hozzá hasonló sorsú, úgyszintén a háború emberi vágó- hídjára hajszolt orosz vagy olasz katonákat gyilkolták. Minél többet elpusztítottak parancsra, annál nagyobbra becsülték érdemeiket. íme, az ember! A természet koronája! Az első világháború szomorú tanulsága se volt elég, a magyar hadsereget újra vágóhídra vitték. Még több halott, még több „hős“. De az elesett magyar katonáknak már emlékművet se emeltek. Hogy is tehették volna, amikor felszabadítóik ellen harcoltak? Annál több hősi emlékmű hirdeti a felszabadítók történelmi érdemeit. Felszabadítók... Jöttüktől reméltük a tengernyi szenvedés végét és egy szebb élet zálogát. Összeölelkeztünk velük. Ók bennünket vodkával kínáltak, mi meg őket a németek rablása elől elrejtett morzsákkal. Nagy és őszinte volt az örömünk. Vége a mészárlásnak, vége a rabigának, mert a szovjet katona meghozta a szabadságunkat. S azután valami történt. Sonkoly János nagybalogi származású, jelenleg füleki lakos, hetvenöt év súlyától nehézkes keze vetette papírra élete tragikus fejezetének történetét. Ő az a csepp a tengerben, amelyben nemzedéke, nemzetisége kegyetlen sorsa sűrűsödik. Egy évtizedig mundérban Századunkra a hazugság nyomta rá emberi sorsokat kegyetlenül alakító bélyegét. Ebben a hazugságtengerben született Sonkoly János is. A harmincas évek végén cseperedett legénnyé. Kitanulta a kovács szakmát, ami akkortájt rangos mesterségnek számított. Mint minden életbe induló fiatal, ő is telefvolt elhatározásokkal, álmokat szőtt jövőjéről, forró ölű asszonyról, meleg, békés családi fészekről, virgonc gyerekekről. Szűk kis pátriájában hogy is sejthette volna, hogy valahol Európában a politika poklából kiszabadult félelmetes erők sorsát már láthatatlanul, de rettenetes veszélyt sejtetve egészen más irányba terelik... A magyarok felvidéki bevonulását 1938-ban a nemzeti érzelmekre ható propaganda hatására még valamiféle történelmi igazságtételnek tekinthette. A hivatalok falán Masaryk és Benes képe helyére vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó „őfőméltóságának“ Kinek a vétkeiért vezekelt? a képe került, tengemagyi egyenruhában. Vajon ki tulajdonított akkor nagyobb jelentőséget annak, hogy a bölcs politikusokat jelképesen is katona váltotta fel? Pedig akkortájt már Hitler is egyenruhában dörgedezte Európát és az egész világot rémítő beszédeit ... Sonkoly János az azt követő éveket dióhéjba sűrítve ma, fél évszázad távlatából népi egyszerűséggel csak így jellemzi:- A magyarok bevonulása óta majd tíz évig mindig katona voltam... Erdélyi, szerbiai bevonulás, majd kétszer az orosz front, utána meg a szovjet láger... Közben-közben civil ruhát Hazugság, mindenütt hazugság. 1941 karácsonya Dnyepro- petrovszkban érte. A Megváltó születésének ünnepén templomi orgonaszó helyett Sztálin- orgonák bömböltek. S a születés közel kétezeréves jelképét, a szeretet ünnepét, kővé fagyott hullák és a végtelen orosz mezőkre kiontott drága emberi vér homályosította el. A második világháború orosz poklából először 1942- ben szabadult, sok-sok társát hagyva messze idegen földben porladozva. Még ebben az évben megnősült, mert hát az élet csak ment tovább. Persze, kié hogyan, mert 1943 tavaszán a magyar haza- Maga még mindig itt... ? Értett a szóból. Annál is inkább, mert a szovjet ágyúk döreje egyre közeledett. Döntött. Elindult haza, Nagybalog felé. Eltökélte, ha valaki útiránya felől érdeklődik, majd azt mondja, egységét keresi. Azért a falvakat inkább elkerülte. Két - kézigránáttal a zsebben Közel fél évszázad távlatából emlékezik akkori kalandos csak egy-két hónapra, a következő behívóig ölthetett. Kétszer az orosz fronton Sonkoly János számára tehát a háború a valóságban már a tábornagy kormányzó felvidéki bevonulásával kezdődött, aki felszabadítani érkezett a határon túlra szakított testvéreit. A hivatalos magyar sajtó a Felvidék hazatéréséről ontotta érzelgős cikkeit. A felkorbácsolt nemzeti érzelmek azonban így is hamar lelohadtak és mi, „felvidéki magyarok“ is csak Benes-ivadékok lettünk. De hát az anyaországban (mert a Felvidéktől eltérően ilyen is volt) a BeneS-ivadé- kokra is szükség volt. Az Erdélyből és Szerbiából visszatért Sonkoly János is így került be az orosz frontra indított menetbe, hogy valahol a mesz- szi nagy orosz rónákon szolgálja a magyar haza szent ügyét... újra csak rátalált SAS-behívó formájában. Másodszor is kikerült az orosz frontra, ahonnan tengernyi viszontagság után csak 1944 őszén került vissza. Csapategységének maradványai ldmondhatatlan kínnal, szenvedéssel teli visszavonulása, vagy inkább fejetlen menekülése után érkezett Salgótarjánba. „Maga még mindig itt?“ Sonkoly János, a fegyelmezett honvéd, még 1944 zűrzavaros őszén is sorsába beletörődve várta, hogy végre hazai földön majd azok gondoskodnak róla, akik a haza iránti szent kötelességről annyit és oly szépen szónokoltak. Úgy érezte, ő becsülettel teljesítette kötelességét. De vajon mit tettek a hátországban lapulók? Akkor nyílt ki a szeme, amikor a város utcáján egyik zászlósával találkozott, aki félreérthetetlen célzással megkérdezte őt: útjára. Szenvtelenül, mintha ez a szökése a vüág legtermészetesebb dolga lett volna. Pedig ha németekkel, tábori csendőrökkel találkozik, aligha láthatta volna viszont szülőfaluját. Ezért vitt magával a biztonság kedvéért két kézigránátot is. Végső esetre... Mezei utakon jutott el Völ- gyút pusztán lakó rokonaihoz. Csakhogy akkor már a puszták pajtái és kazlai tele voltak katonaszökevényekkel. A gazda is szűkiben volt az élelemnek. Érthetően János rokonukat se fogadták kitörő örömmel. Féltek is, mert a szökött katonákat rejtegetők is az életüket kockáztatták. Meg hát minden bujkáló civü ruhát akart. Már az utolsó rongydarabokat is elcserélték valamiért. Egyesek úgy néztek ki a rongyos, foltos öltözékben, akár a madárijesztők. Azért még neki is akadt valami. A rokonoktól búcsút vett és egy másik puszta felé vette útját, szülőfaluja irányába. Bujdosása során falubélijével is találkozott. Nagyon vágytak már haza. Legszívesebben röpültek volna. Sonkoly János életösztöne azonban azt súgta, hogy még nem szabad sietni. Annyi poklot megjárva a cél előtt nem vesztheti el türelmét. Falubélije nem hallgatott rá. Elindult és másnap éjszaka agyonlőtték. Lám, mennyire hajszálon, apró döntéseken múlott az ember élete! Menynyire keskenyke volt az életet a haláltól elválasztó mezsgye! Sonkoly János újra egy falvaktól távol eső puszta felé vette az irányt. Ott is rokona volt. Hoztak is neki ruhát a feleségétől. A front ugyan egyre közeledett, de még nem ért oda. így ott maradt. Hej, pedig oly hosszú idő után de szíves-örömest repült volna fiatal felesége karjaiba! Szemben a halállal' A pajtában beásta magát a szénába. A deszkák közötti résen kémlelte a környéket. Egyszer látja ám, hogy németek közelednek juhokat terelve. Ereiben akkor hűlt meg igazán a vér, amikor ók is a pusztán telepedtek le... A gazda nagy ijedten lopakodott be hozzá.- János, baj van! Ha itt találnak, véged. Meg nekem is. Tanácsára kimászott rejte- kéből. A szolga szerepében szénával megrakott kosárral, reszkető térddel indult a ház felé... Az egyik német nyomban ráfogta géppisztolyát...- Partizán?! Ezt is megúszta. A németek a gazdát teljesen kifosztották, úgy folytatták útjukat, menekülve a Kelet felől egyre erősebben hallható ágyúdörej elől. Életveszélyben, rettegésben, rettenetes félelemben teltek 1944 decemberének utolsó napjai. A szeretet ünnepe a karácsony, amikor épp ebből jutott oly kevés Sonkoly Jánosnak és annyi sorstársának. Az új esztendő második napján megérkeztek a román csapatok. Végre Sonkoly János is hazamehetett Nagybalogra, ahol hosszú távoliét, annyi szenvedés és megpróbáltatás után megölelhette feleségét. Egyáltalán szavakba önthe- tők-e a halállal hosszú hónapokon át nap mint nap szembenéző, hazatérő férj érzései? Van-e költő, aki megénekelhetné a férjét halálveszedelemből hazaváró feleség boldogságát, amint megpillantotta az ajtóban? A háborúnak - legalábbis számukra - már vége. Ettől kezdve emberhez méltó módon, a halálveszedelemtől megszabadulva élhetnek. Tervezgethetnek, tovább folytathatják a háború által megszakított álmodozásukat a jövőről. Közös ágyban alhatnak, és a háború zaja nem riasztja őket többé álmukból. Jó lenne Sonkoly János megpróbáltatásokkal teli fiatalságát valahol itt befejezni. Milyen szép is lenne: béke, boldog családi élet, álmok beteljesülése. Ám nem így történt. A háború még sokáig tovább kísértett. Felszabadult emberek ezreit hajtották azután is szörnyűséges rabigába. Megfosztották őket emberi méltóságuktól és szinte állatok módjára újabb haláltáborokba hajszolták őket. Következik: KÖZHÍRRÉ TÉTETIK! t990. VI. 29.
