Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-22 / 25. szám

Ravasz József A költő Idegen kézműves című első verskötete a kö­zelmúltban jelent meg a Madách Kiadó Főnix Fü­zetek sorozatának 22. kiadványaként ibször kiejtett szó (Gellért fiamnak) re több madaram i/ kínzóit ajkam teremt éneklő sereget mélyén lolút csöndet remélőnek 0 RÉMÜLET epedőnyi jog is a földön zzánk újra vissza a bujdosót: ízt a legnagyobbtól is bb tüzet tyelvét a szemeinkből úöltötte at emelt ellenünk a MINDEN : ítélt akkor is % legtöbbször kiejtett SZÓ re több madaram >1 kínzott ajkam teremt iskalitkájából REPÜLJETEK aradt fogaim közül... *ójai faló nondom: ívd faragták a szívem, ty katonák lakják. ; peremén, re tartsak, mit foglaljak el? szó. i nyelvem, lélyben vet ágyat, kőzetemben feni a kaszáját, tyérbe harapom erőmet, mánt fejtem a jussom, tom a szívem, msztíthatja el hadam - a halálé! napi leveleket a szél •írtam némaságommal ezzem a végrendeletemet? am a telt koldustarisznyámat? fkét termő út! tdt szemembe a szekér vak íjtott patkókból vasvirág nő nyirbáló szél vadalmafái jt verik Szindbád egykor körülbelül más­fél esztendeig fogságban volt egy nőnél, és ezt sohasem tudta elfelejte­ni. Artémizának hívták az asszonyt, és egy erdőtulajdonosnak volt a fele­sége azon a vidéken, ahol nagysza- kállú papok mondják a misét, és a kis Jézusnak drágakőből van a szeme. A behavazott tornyon varjú üldö­gélt, tán ugyanaz, amelyik még Szindbádot a nagy kőház vaskosaras ablakán kikandikálni látta, midőn a szép Artémiza foglya volt. A rej­tett szoba, ahol Szindbád a felvidéki városkában másfél esztendeig meg­húzódott, ahol régi emberek kivág­ták a falakat, és mindenféle titkos utakkal látták el a házat és környé­két: egy emberöltő előtt ugyancsak férfit rejtegetett, de akkor még Arté­miza anyja kezelte a kulcsokat. A megkopott falon, a kanapé felett német vers volt olvasható, amelyet a régi lakó unalmában a falra írt. A szekrényajtó belső felén ugyan­csak mindenféle dátumok szerepel­tek, amelyeket ingváltás közben, szórakozottan az ajtóra felírt Szind­bád elődje. Egy kóbor lovag lakott itt - mert abban az időben még voltak ilyenek -, hamispénz és ha­misjáték miatt keresték a drabantok. Artémiza anyja eldugta a menekü­lőt, ráfogta, hogy bujdosó hazafi, és az akkori öregúr, a ház feje megelé­gedetten bólingatott a fejével, hogy már nem neki kell a rejtett szobában lakni, ahová néha egész télen át nem fűttetett be a kemény asszonyság... Szindbád nevettében az öklét harap- dálta, midőn e szigorú, házsártos és erkölcstelen asszonyságokra gon­dolt, akik a férjüket verték, míg a szeretőjükkel verették magukat, a nőcselédeiket számon tartották a fekhelyeiken, mielőtt a kerti kapun kiosontak volna a házból, el éjsza­kára ... Vajon ki lakik e rejtett szobában? - gondolta egy napon Szindbád, mint a legtöbb fogoly, aki időközön­ként visszatéreget arra a helyre, ahol erős tornyok és magas falak között büntetésből láncban ült... Szindbád útra kelt, hogy végre nyugodtan, félelem nélkül szemébe nézzen a menyecskének, akitől egykor úgy félt, hogy csaknem összetett kézzel beszélt vele. „Hogy sohasem rúgtam bele a csizmámmal!“ - gondolta Szindbád fogcsikorgatva. Éj volt, és a hó úgy világított, mint álmában mindig a felvidéki városok­ban, ahol a haranglábban messzire látszanak a harangok, és pontosan látni, amint éjfélkor lóbálni kezdi őket egy sötét árnyék. A kékfestő a folyó felé hamuszürkére festette a havat, mintha valamely új színt próbálgatna tót lányok szoknyájá­hoz. Mindenki mélyen aludt a város­ban, a nagy szakállú szolgabíró erő­teljes horkolása a piac közepére hangzott, és az asszonyok a kará­csonyfa alatt maradtak fekve a gyer­mekeikkel, és a vén asszonyok este elhangzott meséivel álmodtak, mi­dőn a városkát néha havas éjszaká­kon kegyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még mesz- szebbről jöttek, és a karáncsonyfa alatt megragadták a nőket. Szindbád természetesen tudott az álmokról, hisz a halottak mindent tudnak, de útját mégsem szakította meg a barna, falba épített kapuk előtt, ahonnan csigalépcső vezetett az emeletre, amely nappal sötét... és a karácsonyfa az utcai szobában áll, a diók, mogyorók, mézeskalácsok illatoznak, az asszony az otthon szőtt szőnyegen alszik. A saroknál ellenben, ahol vörösbama vasajtó védelmezte a ház belsejét, amely ház a világos éjben fagyos ereszével és zúzmarás ablakaival szinte papi­rosból kivágottnak látszott, a kémé­nyek tétovázva kéklenek a magas­ban, és egy fehér függöny meglendül valahol egy ablakon, amint Szindbád nesztelenül a házba oson. A bakter akkor jött a mély hóban az országú­ton - mintha félt volna a házak árnyékától -, és furcsa, kis fénylő ködöt látott egy darabig, mint egy sisaknak vagy kardnak a csillanása. A.'temiza a tükör előtt ült, és a tükörben magát nézegette. Éjszaka mindig ez volt a tenniva­lója, miután negyvenesztendős ré­gebben elmúlott, és még mindig nem elégelte meg a hazugságokat, ame­lyeket a férfiak mondottak neki. A ráncok ellen szorosan felkötötte az állát, mint a halottakét szokás és a haját reménytelenül fésülte, fonta, mialatt folyton a tükörbe nézett, hogy egyszer, egyetlenegyszer felfe­dezi a régi arcát, a régi szépséget a mostani álarca mögött. Egyszer csak eltűnik ez a búskomoly, mér­ges, elégedetlen árnyék az állótükör fénylő lapjáról, és a háttérből halkan közeledik a lőcsei fehérasszony a bástyaajtóról, amint hajdanában a gavallérok mindefélét hazudoztak. Sajnos, az árnyék a régi maradt, akárhogy fonta a haját, és nyúllábbal vörösre dörzsölte az arcát. A fehér- neműs szekrény a mennyezetig ért, és komolyan pattantak a zárak, mint egy várkapun, midőn Artémiza éjjeli ruhát vett elő a fiókból... Egy kis tükör függött a szekrény ajtaján - panorámában nyerte valaki - a tü­körben, a válla fölött észrevette az asszony Szindbádot. Felkiáltott:- Mily meglepetés! Aztán nagyon kedves, szeretetre méltó mosollyal világított a gyertyá­val Szindbád arcába:- öreg lett, jóuram, az idő eljár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barátném fogadta szolgálatá­ba? Bizonyosan az a kis fekete, aki­nek egyszer mesét mondott egy dé­lután, midőn hosszas könyörgésre bevittem őt magához? Emlékszik, a velencei fekete kendős leányokról beszélt? De mily öreg lett! Szindbád megadással mosolygott. „És ha te látnád magad, szegény. Fiú koromban szerelmes voltam egy fa­lusi kisasszonyba. A kisasszonyt fa­luról a városba küldték, hogy varrni, szabni megtanuljon. Egy fél eszten­deig volt távol. S midőn hazajött, az arcát felmarta a rossz festék, a haja zöldre, sárgára volt festve, és a met­szőfoga hiányzott. Ilyen vagy te, szegényke“ - gondolta magában Szindbád, és lehetőleg nem nézett az asszony vállára, nyakára és hóna alá, holott karját ő nyomban felemelte, hogy a ruha ujja visszacsússzon.- Ismerem ezt a ruháját - mor­mogta Szindbád fáradt közönnyel. - Ez volt rajta, midőn öngyilkossá­got akart elkövetni. Zsineget hurkolt a nyakára, és letérdepelt az ajtóki­lincs alá. Én véletlenül benyitottam az ajtón.- Ó, ne higgye, jóuram - kiáltott fel hevesen Artémiza -, én pontosan láttam önt jönni a piactéren, mikor már elhagyott, midőn elszökött tő­lem. Hisz írtam magának, még utol­jára meglátogasson. S ekkor volt az a kis jelenet a zsineggel. Gondoltam, ha már az sem segít, végleg leveszem a kezem magáról. Szindbád gondolkozva nézett az asszony szemébe:- Nagyságod valóban azt gondol­ta, hogy én elhittem az öngyilkos­ságot? ...- Isten tudja - felelt lehajtott fej­jel Artémiza. - A férfiak nagy sza­marak, mindent elhisznek. Talán még azt is, hogy egy nő megöli magát a kedvükért. Pedig minden öngyilkossági kísérlet játéknak, tré­fának indul. Néha nem nyílik idejé­ben az ajtó, vagy elsül a pisztoly... Ugyan ki az a bolond, aki meghalna egy férfiért? Szindbád csöndesen nevetett. Úgy érezte, most, hogy mindig igaza volt, midőn lelkiismeret-furdalás nél­kül hagyott el elcsábított nőket... Vagy talán ném minden nő volna egyforma? Bizonyos idő elmúltával, a szerelem után egyforma lesz vala­mennyi. Gonoszkodó kis természe­tük, gúnyos megvetésük a kinevetett férfiú iránt és védekezésük a nevet­séges szentimentalizus ellen: csúfo­lódásba kergeti őket. A lovag, akiről öregségükben azt beszélik, hogy sár­ga csizmában, öklelő bajusszal, hu- morisztikus megjelenésben érkezett a városba, egykor olyan komolyan számított, mint maga az élet...- Hisz emlékezhetik, Szindbád, öngyilkosságom napján bálba men­tem, és reggelig nagyon jól mulat­tam. A bányászok rendezték e bált, és forralt bor illata volt a táncterem­nek, a tükrök piros díszítésének, a férfiak szájának. Reggelig szakadt a hó, és az utak mindenütt betemet­ve... Könnyű kis báli cipőcskémben hogyan mehettem volna haza? Egy kedves fiatalember ajánlkozott, hogy délelőtt az ölében hazáig visz, a piacon át... öreg férjem hátul bandukolt, szegény, lámpással és a kapukulccsal. A cukrászbolt abla­kában megpillantottam magam. Igen csinos teremtés voltam rózsaszínű báli belépőmben...- És a rejtett szoba? - kérdé az éji látogató.- A rejtett szobának ezután nem­sokára új lakója lett. Mindig volt lakója a szívemnek és a szobának, hisz szerelem nélkül nem élhettem. Csak éppen tegnap, tegnapelőtt ment el az utolsó lakó, egy félbolond hegedűs. Most üres a szoba. És ha Szindbád úrnak nincs egyéb dolga, elfoglalhatná a régi szállását - felelt Artémiza. Szindbád elfordította a fejét:- Különös, hogy néha azt hiszem odalent a sírban, hogy miután önke­zűleg vetettem véget életemnek, s azonkívül is meglehetősen szen­vedtem kegyedért: hűséges marad az emlékemhez. Csaknem negyven- esztendős volt már akkor, midőn én elhagytam.- A nők kora nem számít.- Szerettem, lángoltam, rabja vol­tam. Azt hittem, hogy már nem jön utánam senki, aki ugyanolyan szép, drága szavakat tudjon önnek mon­dani, aki mindig meghalt a boldog­ságtól, a gyönyörtől, ha önnek társa­ságában lehetett.- Egy vörös szakállú vándorkato­na jött a városba - mormogta az asszony. - A hajamnál fogva a föl­dön húzott... Hát nem foglalja el régi kvártélyát, Szindbád? Istenem, mily öreg lett kegyed! Szindbád nem felelt. Unottan hagyta el a házat, hol másfél eszten­deig boldog rabságban szenvedett. SZOBA , a megfoghatatlansá- isága miatt, a legtöbb- zóbb és a legtisztább ipen ezért a semmi, a semmi a sziget században Mórus Ta- /ében megfogalmazta apcsolatrendszerét. e, A sziget című regé- íekült angolok és szí- ,üléssel végződő har- jdja, a szigeten senki hogy a semmin sem tni. tképe is fantazmagó- mi is az. A fantazma- z utópia meg álom, Ha az utópián belül semmi a másik vég, mmi is álom. Létüket béri szükségszerűség nincsenek is. :jtelmes szigetre hajó- bbnál fantasztikusabb tlenek, mint a legcso- így aztán az olvasó tnber elképzeli az el­mar elképzelte, akkor :s erejével hat tovább. :ág sokkal inkább az, bb, a leghétköznapibb lesebb realitás. Verne egy következő regényében két évet vaká­ciózik egy másik szigeten, vagyis újra egy szigetre menekül, a valós életből az utó­piába. Vámbéry Annin viszont a szigetről mene­kül. Nyom a sziget, mondja, és elhagyja Földünk egyik legnagyobb folyami szigetét, szölőföldjét, Csallóközt. Nyom a sziget, de hát ez természetes, hiszen addig már az előzőekben eljutottunk, hogy ami nincs, az van, legalábbis meglehet, hogy van. Ami van - logikánkat követve - az pedig nincs, legalábbis meglehet, hogy nincs. A nincs, a nincstelenség, ami nyom. Ez a nincstelenség, vagyis szigettelenség nyomasztotta David Herbert Lawrencet is az Aki a szigeteket szerette című novellájá­ban, ahol az írás hőse hosszadalmas keresés és utazgatás, több ízbeni költözködés után rövid ideig úgy érezte, rátalált álmai szigeté­re, de a végén rá kellett jönnie, utópia az egész. Utópia és valóság. Lawrence is meg­fogalmazta, hogy a nagy szürkeségből, a rutyma és gonosz, az emberhez méltatlan hétköznapiságból csak egy szigetre lehet vágyakozni. A szigeti ember pedig eképpen szól: Me­nekülni egy szigetre? O nem, itt nem erről van szó. Mennyivel izgalmasabb dolog, ami­kor az ember lába alól veszik ki a sziget, veszik semmivé, helyesebben semmivé se. Az ember hisz az utópiákban, így a sziget­ben is, a semmiben is. Csak az, aki szigeten él, nem hiheti az utópiát. A hit nem a szige­tiek sajátossága. A szigeten nem is lehet hinni. A szigeten mindent biztosra monda­nak, hogy elviselhetővé tegyék életüket az ott lakók, de sohasem hisznek állításaikban, hogy ne kelljen csalódniuk, ha arról a bizo­nyos biztosról kiderül, hogy egyáltalán nem biztos. Persze ki sem derül, mert senki sem tartja számon kinek, mikor, mit mondott. A szigeten elsősorban maga a sziget biztos. A szigeten még a szigetről szóló értelmező meghatározás, miszerint szigetnek nevez­zük a minden oldaláról vízzel körülölelt szárazföldet, sem igaz. E meghatározásból következik, hogy a sziget vagy a víztől, vagy a körülöleléstől az, de ez sem biztos. Hogy mennyire nem az, mondok rá egy-egy példát: Apám mesélte, hogy Szibériában, ahol hadifogolyként töltött három évet, nekik is volt szigetük, egy víz nélküli szigetük. Ha­talmas erdő, szívében szigettel, vagyis egy szántófölddel, egy faekével, az ökrök he­lyén foglyokkal, szerte Európából. Ez a ha­mis sziget egyenlő lett a felduzzadt lábak fájdalmával, a lóháton ücsörgő fegyőrökkel, a végkimerüléssel. „Csak a szigetre ne vi­gyenek!“ - imádkoztak éjjelente apámék. Az ő szigetük nem volt, de hogyan is lehetett volna illúzió, álomkép, remény, ábránd. Apámék szigete nem volt utópia, csak egy szigetnek hazudott, vérrel mocs­kolt földdarab. Apámék igazi szigete az éjjeli imájuk volt. Ha nem a víztől, akkor a körülöleléstől lesz sziget a sziget? Második példámmal ezt próbálom megválaszolni: Szeretőm azt mondja: „Ölelj, ölelj még, sokáig ölelj!“ Karjaim engedelmeskednek. Logikánkat követve, ezzel én lettem a szi­get, ő meg a lakója. Első ránézésre itt semmi hiba. Lakóm boldog. A szerelem mámorá­ban nem veszi észre, hogy e melegséget, boldogságot és biztonságot sugalló ölelés- amiért elvben tényleg vágyakozhatott- elszakítja, elválasztja őt minden és min­denki mástól, korlátozza szabadságában, életterében és ráadásul szép lassan rá kell Hodossy Gyula ébrednie, hogy utópia az egész, mert ölelé­sem egyáltalán nem az, amit a kezdetben hihetett róla. Senki sem lehet senkinek a szi­gete. Utoljára Jézus Krisztus, páratlan em­beri tisztasága miatt, lehetett volna jó erre a szerepre. Na, de mitől sziget a sziget, ha sem a víztől, sem a körülöleléstől nem az: a biz­tos semmitől. Igen. Ahol a semmi biztos, ott van valahol a sziget, álmaink szigete. Mórus Sehol szigetében felvázolt társa­dalmi rendszer tovább gondolt változatában (vagy már ez nem az?) élek több millió embertársammal együtt. Élünk az „utópiá­ban“, a kemény, izzasztó valóságként, ahol már meg sem halljuk, hogy valaki azt mond­ja: „Hát ez semmi!“. Csallóköz sziget, ez semmi, Csallóköz szívében Dunaszerdahely, szülővárosom, de ez is semmi. Dunaszerdahelynek van egy kultúrháza, egy szökőkútja és több utcája, de ez is semmi. Még mindig magyar nyelven oktatnak abban az iskolában, ahol engem tanítottak írni, tudom, ez semmi. Szülőháza­mat időközben lebontották, ez is semmi. így aztán* nem csoda, hogy amit eszem, iszom, az is semmi. Gondolataim is csak a semmi bűvkörében fogantainak. A hit maga is egy semmi. Summa-summárum: a semmi — út a meg­váltóig, a sziget maga a megváltó, az utópia meg a megváltott világ. A semmirőlami nem egyenlő a szigettel

Next

/
Oldalképek
Tartalom