Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
József Attila írja A Dunánál című versében: „Anyám kun volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az...“ Csoóri Sándor pedig ekképpen indítja Rejtett önarckép című versét: „Cigánynak néztek? Rájuk hagytam. / Kunnak? spanyolnak? kistatárnak? / Metszett szemmel csak mosolyogtam: röpdösött bennem egy madárhad.“ Mindannyiunkban madárhad röpdös. Surrogó szárnyaik minduntalan felébresztik kíváncsiságunkat: honnan jöttünk, kik vagyunk, mik vagyunk? Milyen vér csordogál ereinkben? Dédapáinknak miért volt német, nagyanyáinknak lengyel, szerb, horvát, zsidó vagy szlovák neve? ÉRCOLVASZTÁS A XVIII. SZÁZADBAN Petőfi Sándor, forradalmunk költője miért Petrovicsként született, s ráadásul egy Hrúz Mária nevű szlovák anyától? És igaz lenne, hogy a Hunyadiak ősei Hunyad megyei román kenézek voltak? Hogy Kossuth Lajos felmenői között szlovákok is voltak? Mitől volt Liszt Ferenc magyar, ha még beszélni is alig tudott magyarul? A nemzeti opera megteremtőjének, Himnuszunk zeneszerzőjének, Erkel Ferencnek az ősei valóban svábok lettek volna? És horvátok vagy magyarok voltak-e vajon a Zrínyiek és a Frangepánok? Kompország népe, a találkozások és összetűzések országának népe gyakran eltöpreng ezeken a kérdéseken. Netán azért, mert identitás- zavarokkal küzd? Még mindig nem ismeri eléggé nemzetének történelmét? Azért is. Csoda lenne, ha nem így lenne! Bár manapság úgy tűnik, lassan felocsúdunk hosszú ideig ránk kényszerített szellemi és nemzeti elvonókúránkból. De máris új kérdés marcangol bennünket: Európához tartozunk-e? Nem földrajzi értelemben, hanem erkölcseinkben, műveltségünkben, szándékainkban, kultúránkban és viselkedésünkben. Huzatos hely ez a Kárpát-medence. Népek országútja, keresztútja, olykor vesztőhelye és temetője. Talán nincs még egy olyan területe Európának, ahol a történelem forgataga és szeszélye annyi népet és v. kultúrát sodort volna egymás mellé, mint itt, a Duna völgyében. A magyarok előtt hazát kerestek itt a szarmaták, a gepidák, a gótok és Attila hunjai. Végigvonultak e tájon, aztán átadták helyüket az avaroknak. Jártak itt már frank, longo- bárd és bolgár törzsek is, majd jöttek a szlávok. Őket és az avarokat találták itt Árpádék. Árpádék, akik a Ve- reckei-hágón át ereszkedtek le a Duna völgyébe, és rátaláltak új hazájukra. Hazát találtak a magyarságnak, több mint ezer éve. Hazát akkor és azon a helyen, melynek szomszédságában két nagyhatalom készült a világuralomra. Keletről Bizánc, nyugatról a Német-római Birodalom. Kezdetben nyargaló hadakkal próbáltunk szembeszállni velük. Aztán a vereségeink politikai bölcsességre tanítottak bennünket. Arra, hogy csak abban az esetben vethetjük meg végleg lábunkat e földdarabon, ha elfogadjuk a másságot. Ha igazodunk Európához. S míg az igri- cek és jokulátorok dalaiban még hosszan tovább élt a vérünkké vált ősi, pogány rítus, meghajoltunk a kereszt előtt. Hitet váltottunk anélkül, hogy önmagunkat megadtuk volna. A vadságot legyőzte a politikai bölcsesség. Annak felismerése, hogy fennmaradásunk záloga a kompromisszum. Ha kell, még áldozatok árán is. Nem a jelen, hanem a jövő érdekében. Azért, hogy ne juthassunk régebbi Duna-völgyi népek sorsára. Egy kis nép számára az alkalmazkodás művészete a fennmaradás záloga. Ezt Géza ismerte fel először. Német hittérítőket hívott, akik lovagok kíséretében jelentek meg az országban. A kereszt mellé kard is kellett. E német lovagok nemzetségéből származtak olyan híres magyar főúri családok, mint a Ják nemzetség, a Kőszegi grófok vagy a Báthoriak. István király bajor Gizellának nyújtotta kezét, akinek kíséretében már nemcsak papok és lovagok, hanem német telepesek is érkeztek. István Intelmeihez későbbi uralkodóink is tartották magukat. „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolitsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. “ Vajon István érdekből vagy politikai bölcsességből rendelkezett-e így? Feltehetően mindkettőből. Az ezredfordulón megközelítően egy- millióan laktak a mai Magyarországnál jóval nagyobb területen. S ahhoz, hogy a törékeny, fiatal magyar állam megszilárduljon a már említett két birodalom harapófogójában, komoly haderőre és szorgos munkáskezekre volt szükség. Hogyne lett volna, amikor a középkorban egy királyság jóléte, jövedelme adózó lakóinak számától függött! Szükség volt idegenekre, hogy benépesüljön és termővé váljon az ország. „Minden nép saját törvényei szerint él“ - olvasható Istvánnál. A „sötét középkor“ pozitívumnak tekintette a népi sokszínűséget, és tiszteletben tartotta a népek szokásait. A legelső telepesek fennmaradt kiváltságleveleikben, a vallon Bodrogola- sziéban (1201) és Erdély első hos- peseinek a német Karakó, Igen és Rams privilégiumában (1206) szó szerint megegyezik az a rész, hogy a telepesfalvak „népük rítusai szerint" élhetik életüket. Honnan értett volna a városalapításhoz, a bányászathoz, a pénzváltáshoz, a szőlőtermesztéshez a magyar nép? De jöttek a vallonok, a németek, a szászok, a böszörmények, az izmaeliták - és megtanítottak bennünket rá. A tatárok pusztította országnak ismét csak munkáskezekre volt szüksége. IV. Béla nem is tétlenkedett, vallonokat, olaszokat, németeket hívott be. S hazát biztosított az űzött jászoknak és kunoknak is. Amikor pedig a török félhold terjeszkedni kezdett, szerbeknek, hor- vátoknak, románoknak adott menedéket és új hazát a magyar királyság. Az óvatos becslések szerint ezért élhetett már Mátyás korában 300-400 ezer szlovák, 150-200 ezer vlach és német, 50-150 ezer szerb és majdnem 100 ezer rutén a magyar királyság területén. A több mint hárommillió magyar mellett kevés híján egymillió „idegen“. Idegenek, akik népük rítusai szerint élhettek. És amikor a művelt Európa országaiban tűzzel-vassal üldözték a másságot, például a zsidókat, nálunk ők is otthonra találhattak. Európa első vallási türelmi rendelete nem másutt született, mint Erdélyben. Ott, ahol egy magyar fejedelem személyesen gondoskodott róla, hogy a románok nyelvére is lefordítsák a Bibliát. Ott, ahol 1582-ben a Szászvárosi Ószövetséget, a régi román irodalom egyik legismertebb művét románra fordították. Mégpedig bánsági és erdélyi román értelmiségiek A kolozsvári magyar szöveg fordítója és nyomdásza pedig nem más volt, mint a magyar nyelvű elbeszélő próza megteremtője, a szász származású Heltai Gáspár. De más példákat is említhetnénk a békés egymás mellett élésre. A magyar egyházi vezető, Pázmány Péter elrendelte, hogy a pozsonyi gimnáziumban a magyar mellett szlovákul és németül is tanítsanak. Kassa város pedig 1664-ben úgy rendelkezett, hogy az iskolában egyformán oktassák a magyar és a szlovák nyelvet. A török hódoltság idején új népelemek jelentek meg Magyarországon: a cigányok és a görögök. Ez utóbbiak a XVII—XVIII. században kezükben tarthatták a hazai távolsági kereskedelmet, s jelentős részük nemcsak asszimilálódott a magyarságban, hanem több városunkban mindmáig jelentős építészeti emlékekkel büszkélkedhet. A magyarság befogadó nemzetként a XVIII. század végén volt kénytelen rádöbbenni arra, hogy kisebbségbe került saját hazájában: 1787-ben a 8,2 millió lakos közül mindössze 3-3,5 millió volt magyar. Mivel a török elsősorban a síkvidéken lakó magyarokat pusztította, nekünk voltak a legnagyobb emberveszteségeink. „Felfrissítésünkre“ majdnem egymillió sváb, félmillió román költözött Magyarországra - s jöttek mellettük szerbek, horvátok, bunyevácok, franciák, spanyolok és más nemzetiségűek is. Az első komolyabb összecsapásra 1848-1849-ben került sor. Akkor a románok, a szlovákok, a szerbek és a horvátok - pánszláv és illyr gondolatokat melengetve - szembefordultak a szabadságharccal. A hazai svábok és zsidók többsége viszont egyértelműen a forradalom mellé állt. Az ellenük forduló, Bécs- ben reménykedő nemzetiségek jutalma ugyanaz lett, mint a magyar büntetése: Habsburg-elnyomás. És ami a Szemere-kormánynak 1849 vészterhes napjaiban nem sikerült - a későn hozott nemzetiségi törvényről van szó -, azt Deákék 1868- ban meghozták. Egy olyan nemzetiségi törvényt, amely példa nélkül állt a korabeli Európában! De ez már nem elégítette ki a kollektív jogokat követelő nemzetiségieket - a végrehajtását pedig a magyar nemesség és hivatalok ellenállása több helyütt meg is akadályozta. Az 1910. évi népszámláláskor Magyarország lakosainak már több mint ötven százaléka vallotta magát magyarnak. A nemzetiségek közül legtöbben a románok voltak, majdnem hárommillióan, őket követték a németek és a szlovákok két-két millióval. Ez az akár magyarosításnak is felfogható jelenség több forrásból táplálkozott: a magyarság gyorsabb természetes szaporodásából, a nemzetiségieknek a magyarokét jóval meghaladó kivándorlásából és a természetes asszimilációból. S ott, ahol az elmúlt évszázad során több elképzelés is született arról, hogyan kellene rendeznünk végre közös dolgainkat, egymásnak feszültek a fellángoló nacionalizmusok. Kossuthék Duna-konföderáció- val kísérleteztek, Jászi Oszkárék szeme előtt a Dunai Egyesült Államok fikciója lebegett. Mindegyik javaslat későn érkezett. Ady Endre' hirdette, hogy ...... magyar, oláh, sz láv bánat / Mindigre egy bánat marad. / Hiszen gyalázatunk, keservünk / Már ezer év óta rokon..,“ Móricz Zsigmond pedig azt írta századunk húszas éveinek közepén: ,,A kormányok kötelessége az, hogy ha lehetőséget tudnak teremteni arra, hogy gazdasági tekintetben együttműködhessenek ezek az annyira egymásra utalt nemzetek, még sokkal inkább kötelességük lebontani a kultúrákat elválasztó kínai falakat. “ Németh László az itt élő népek tejtestvériségéról értekezett, arról, „melyet nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el“. Az itt élő népek sorsközösségét hirdette a térség minden józanul gondolkodó írója és politikusa: a horvát Miroslav Krleza, a szerb Todor Manojlovic a román Emil Isaac, a szlovák Pavol Országh Hviezdoslav, Emil Boleslav Lukáő. Hirdették és hirdetik ma is a józanul gondolkodók. Azok, akik tudják, hogy ebben a térségben nem lehet más alternatíva, mint a kéznyújtás. Csakhogy ők vannak kisebbségben. Sajnos. Az évszázadok során felhalmozódott rossz beidegződéseket nem lehet máról holnapra megszüntetni. Pláne akkor, ha sokan nem is megszüntetni, hanem elmérgesíteni akarják ma is. Badarság lenne tagadni, hogy Trianon még ma is lidércálomnak hat. Nemcsak azért, mert a történelmi Magyarország Trianon felcsereinek köszönhetően korábbi területének csaknem 70, magyar nyelvű lakosságának pedig 40 százalékát veszítette el. Hanem azért is, mert a térség nemzeteinek azok a fejlődési sajátosságai, amelyek a XIX. század derekától a magyarság és a nemzetiségek összetűzésének első nagyobb korszakától feszegették a Monarchia és a történelmi Magyarország kereteit, a Monarchia felbomlásával ismét szembekerültek egymással. Később is, a második világháborút lezáró párizsi békében is. S legfőképpen az úgynevezett internacionalista időszakban, amikor a másság ellen tömeges kitelepítésekkel, munka- és internálótáborokkal, erőszakos beolvasztással és homogenizálással „védekeztek". Most ezek az elfojtott indulatok szabadulnak ki a palackból. Példa erre a Baltikum, Azerbajdzsán, Örményország, a Szovjetunió déli, mohamedánok lakta területe, egy önálló szlovák állam követelése, román igények Besszarábiára és Dobrudzsára, a bulgáriai török kisebbség exodusa, a talán széthullás előtt álló Jugoszlávia. S akkor még nem szóltunk a mindennapi létében fejszékkel és vasvillákkal fenyegetett erdélyi magyarságról. Európa legnagyobb nemzeti kisebbségéről, amely ma már nemcsak nyelvében és kultúrájában, hanem puszta létében is élethalálharcra készülhet fel. Hosszú utat kell még - közösen - bejárnunk, hogy magyar, oláh és szláv bánatból magyar, oláh és szláv öröm legyen. Ami pedig a mostanában oly sokat emlegetett közös európai házat illeti: az oda igyekvő népeknél és nemzeteknél a másság tolerálása és elfogadása, a nemzeti önrendelkezési és kollektív jogok megadása nem lehet csupán gesztus. Az politikai és erkölcsi kötelesség is. Ács Zoltán Népszabadság RÉGI METSZET A BÁSTYÁKKAL KÖRÜLVETT KASSÁRÓL 1990. VI. 22.
