Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
Uasärnap A reneszánsz szellemi ideáltípusa a mindenhez értő „uomo universale“ volt, aki nem csak egyetlen szakterületen fejtette ki - rendkívül magas színvonalú - tevékenységét. Ennek az ideálnak a legismertebb megtestesítője Leonardo da Vinci, akiről ma már - jellemző módon - egyre kevesebben tudják, hogy korának legjelentősebb természettudósai közé tartozott (anatómiai, mechanikai, optikai, csillagászati könyveket írt), a matematika nagy alakjai között tartjuk számon, ráadásul korának legzseniálisabb mérnöke és feltalálója volt. A sokoldalú tehetséggel megáldott tudós napjainkban csaknem olyan ritka, mint a fehér holló, titkolni próbálja többágú tevékenységét, nehogy gyanússá váljék, hogy semmit sem tud megfelelő színvonalon. E reneszánsz embertípus egyik megtestesítője Blaskovics József tur- kológus - aki 1910. június 12-én született a Komárom megyei Ime- lyen a prágai Károly Egyetem nyugalmazott tanára. Amennyire ismert szakmai körökben, annyira keveset tudunk róla mi, csehszlovákiai magyarok, annak ellenére, hogy tevékenységének jelentős részét a cseh-magyar kapcsolatok ápolásának és elmélyítésének szentelte, életének első felét pedig közöttünk töltötte. Akárcsak Gabriel García Már- quez, aki gyermekkorából meríti könyveinek alapanyagát (saját bevallása szerint kilencéves kora óta nem történt vele semmi említésre méltó), "Blaskovics József is zsenge ifjú korában kezdett a török világ iránt érdeklődni. Úgy történt akár a mesében: nagyapjával szántani ment, csakhogy kincses ládika helyett régi patkók és kardok fordultak ki az ekevas nyomán. A török-tatár eredetű tárgyak eszébe juttatták az öregnek, hogy családja is török eredetű, sőt a felesége is az, hiszen lánykori neve Kaszan (Vágó törökül). A gyerek csillogó szemmel hallgatta nagyapja elbeszéléseit, akárcsak két évvel később édesapja történeteit, aki első világháborús hadifogságából és kalandozásaiból hazatérve Turkesztánról mesélt neki. Azt még megjegyezni is felesleges, hogy a húszas évek Csallóközében török kutatásokról terveket szőni puszta álmodozásnak számított (annak ellenére, hogy ez a vidék már adott egy világhírű turkológust a világnak, a szentgyörgyi születésű, du- naszerdahelyi neveltetésű Vámbéry Ármin személyében). így aztán kovácsnak tanul, mivel apai ágon emberemlékezet óta minden őse ezt a mesterséget űzte. A tudásvágy azonban elszólítja otthonról, elvégzi a komáromi gimnáziumot. Ezt követően segédtanárként helyezkedik el a nyárasdi népiskolában, majd a pozsonyi tanítóképzőbe jár. A harmincas évek elejétől népiskolai tanító Vámosfalun, majd a galántai polgári iskolában tanít. Tudását gyarapítan- dó elvégzi a pedagógiai főiskolát Szegeden, ahol matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerez. Közben a harmincas évektől kezdve turkológiával is foglalkozik, első fordításai és tanulmányai a török folklórról ebben az időben jelennek meg. Élete nagy álma a negyvenes évek elején válik valóra: a budapesti egyetemen Germanus Gyula, Német Gyula és Fekete Lajos, világhírű tudósok tanítványa lesz. ígéretesnek induló, felfelé ívelő karrierjét a történelem viharai csaknem derékba törik: a háború befejezése után, a magyar iskolák bezárásával ő is elveszti állását. Örök optimizmusa ezúttal sem hagyja cserben, elmegy segédkönyvtárosnak a pozsonyi Egyetemi Könyvtárba. Természetesen nem a könyvek tologatásának és leporolásának szenteli minden idejét, inkább gyorsan szétnéz, milyen török kéziratokra találhat. Itteni tevékenységének eredménye egytucat év után könyv alakban is megjelenik az Arabischen, türkischen und persischen Handschriften der Universität Bibliothek in Bratislava című könyvben. Közben fáradhatatlanul tamil: a prágai Károly Egyetem Orientalisztikai Tanszékén 1950-ben szerzi meg doktorátusát a Kassa város megszállása, a kassai és erdélyi adólevelek 1644-1686 közötti török okiratok feldolgozásával. A prágai Károly Egyetemen 1921-1938 között már működött az Orientalisztikai Tanszék, ezen a turkológia csak mint az iszlamisztika segédága kapott szerepet. A német megszállás alatt a cseh egyetemeket betiltották, így a háborút követően szinte mindent elölről kellet kezdeni. Aligha lehet azon csodálkozni, hogy 1950-ig nem volt lehetőség a turkológia bevezetésére. Ez az úttörő jellegű, izgalmas feladat várt Blaskovics Józsefre, aki megszervezte a turkológia egészét átfogó előadásokat. Diákjai számára megírja a Török irodalom története című könyvét, amely olyan jóra sikeredett, hogy hamarosan angolra és bolgárra is lefordítják, az Egyesült Államokban és Bulgáriában is főiskolai tankönyvként használják. Török nyelvkönyve ugyancsak több kiadást ér meg, ebből is több külföldi egyetemen tanulnak a jövő turkoló- gusai. Származását, a vidéket, ahonnan elkerült, soha nem feledte el, a nyelvet, amelyen édesanyja tanította nemcsak féltőn óvta, őrizte, de másoknak is továbbadta: 1950-ben Rákos Péterrel együtt megalapítja a Károly Egyetem magyar szemináriumát, majd egy évvel később a prágai Magyar Kultúra mellett működő magyar nyelvkurzusok igazgatója lesz. Nyugdíjba vonulásáig mintegy tizenkétezer hallgatónak van része élvezetes stílusú előadásaiban. Nyelvismeretük elmélyítésére írja meg Magyar nyelvkönyvét, a Magyar nyelv normatív grammatikáját (Normatív- ní gramatika madarciny) és a Kon- verzációs kézikönyv című köteteit, amelyek hat kiadást értek meg. Színvonalukra jellemző, hogy átvették a németek, lengyelek és az amerikaiak. Tudományos tevékenységének elismeréseképpen 1957-ben a Török Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának választják, 1962-tól az isztambuli egyetem vendégprofesszora. Közben megszerzi docensi címét, ezzel egyidőben a Csehszlovákiai turkológia vezető munkatársává válik. Ez idő tájt készül el a rimaszombati török okiratok feldolgozásával, amely pontosan egytucat évig alusz- sza Csipkerózsika-álmát: végül 1974-ben az Obzor kiadó jelenteti meg szlovák nyelven. A török megszállás alatti területek életét bemutató mű magyar nyelven jelentene igazi szenzációt, mivel az iratok hátoldalán magyar nyelvű feljegyzések vannak, csakhogy ez irányból nem nyilvánul meg érdeklődési!). Szűk egy évtized elteltével a pozsonyi Madách Kiadó megpróbálkozik ugyan a könyv fordításának a megjelentetésével, de felettes szerve nem hagyja ezt jóvá, így napjainkig se kerülhetett ez a szenzációszámba menő mű a magyar olvasó kezébe. A hatvanas évek a legtermékenyebb időszakának kezdete: az elmúlt harminc évben napjainkig összesen három tucat könyvet és mintegy kétszázötven tudományos dolgozatot publikál. Tevékenységét nem korlátozza csak a turkológia és a hungarisztika területére: török irodalmat fordít, tanulmányokat jelentet meg a török folklórról, turisztikai magyar nyelvkurzusokat szerkeszt a rádióban és a tévében, ismeretterjesztő írásokat közöl stb. Nincs turkológiái kongresszus nélküle. Mindenütt a legnagyobbaknak járó tisztelettel fogadják. Sorra teljesíti a külföldi egyetemek meghívásait: előadásait hallgatják Budapest, Bukarest, Ankara, Isztambul, Moszkva, Berlin, Amszterdam egyetemistái. A török kultúra megismertetésében végzett érdemei elismeréséül 1975- ben a Török Köztársaság díszoklevelével tüntetik ki. Csaknem hetvenévesen megy nyugdíjba. Nem pihenni, dolgozni akar. Sajtó alá rendezi az Érsekújvár a török megszállás korában című munkáját (amely majd tíz év késéssel tudományos segédanyagként jelenik meg), valamint a Kegyes szultánok és a Rákócziak levelezése a kassai királyság ügyében című könyvét (ez utóbbi a mai napig nem látott nyomdafestéket). 1984-ben végre igazi sikerélményként éri a feltételezett magyar ösgeszta, a Tárih-i Ün- gürüsz (Magyarok története) török fordítása magyarításának a megjelentetése a budapesti Magvető Könyvkiadó gondozásában. Ezt a Blaskovics-könyvet is órák alatt elkapkodják. Fáradhatatlanul dolgozik tovább, de egyre ritkul a levegő körülötte: a cseh tudósok és közönség számára meglehetősen egzotikus dolog a török világ, hiszen a törökök mindössze Morvaország keleti csücskéig jutottak el, míg magyar nyelvterületen akarva-akaratlanul alig vesznek tevékenységéről tudomást. Az utóbbi időben a hazai olvasó elsősorban a Hét hasábjain találkozhatott a nevével, ahol rendszeresen publikált különféle ismeretterjesztő írásokat. Tavalyelőtt pedig Clevelandben adták ki tőle a Tárih-i üngürüszt. Napjai jelenleg csendes visszavo- nultságban telnek. Munkájában megromlott egészségi állapota akadályozza. Teljesen gátolni csak az a bűnös közöny tudná, amely szülőföldjéről nyilvánul meg iránta. Hiszen még azok is, akik évtizedek óta ismerik, műveinek nagy részét aligha olvashatták: nagy részük külföldön jelent meg. Van miért lehajtott fejjel járniuk: ami értékünk van azt agyonhallgatjuk, ahelyett, hogy büszkén felmutatnánk. Még jó, hogy önbecsülésre vágyunk és Európába akarunk jutni. Egy csak a kérdés: így lehet-e? Ozogány Ernő Méry Gábor felvétele TISZTELT VÁLASZTÓPOLGÁR! Most, a választási kampány vége felé egyre sűrűbben fölvetődik a kérdés: miért kell nekünk parlamenti képviselet? Köztudott, hogy a kommunista érában azért küzdöttünk, nemzetiségeinknek arányos képviselete legyen a törvényhozó testületekben. Ez részben sikerült, de kit képviseltek ezek a személyek? Néhányuk kivételével csakis saját magukat, avagy a megbízó párt érdekeit. Ma szintén arra törekszünk, hogy legyenek képviselőink, politikai és társadalmi súlyunknak megfelelő képviseletünk. De míg a múltban szinte egyöntetűen az arányos képviselet mellett törtünk pálcát, most megoszlanak a vélemények. Akadnak olyanok is közöttünk, akik azt állítják: nem az a fontos, hogy hány képviselőnk van, hanem az a döntő, hogy egy erős többségi párt listáján kerüljenek a parlamentbe. Szerintük csak ez biztosíthatja az eredményes képviseletet. Ennek kapcsán, minden további elemzés nélkül, csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ez az érvelés arra a kommunista propagandára hasonlít, amely szerint „a“ párt a mi érdekeink képviselője. Erről viszont tudjuk, hogy félrevezetés volt. Tehát: miért kell nekünk parlamenti képviselet? Ha csupán a jelenlét vagy az akaratos ellenzékieskedés miatt, akkor valóban mindegy lenne, hányán lesznek a prágai parlamentben és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsban, mert mindenképp leszavazhatok lennének, hiszen sohasem alkothatnának többséget. Önmagában az sem lenne elég, hogy csak jogaink elszigetelt védelmére törekednének, elvégre így is mindig alulmaradnának. Mindegy volna, hogy ketten avagy tizenketten ülnek a képviselői székekben... Miért kell tehát a minél nagyobb számú képviselet? A parlamentben az egyes törvények meghozatalához politikai szövetségeket, egyezményeket kell kötni. Ezt pedig csak akkor lehet eredményesen megtenni, ha képviselőinknek számbelileg is súlya van. A törvényeket ugyanis szavazással fogadják el. Továbbá azért is fontos a megfelelő létszámú képviselet, mert ez önmagában is a nemzeti kisebbségek, ezen belül pedig a magyarság méltó jelenlétét tükrözi a politikai életben. A szakszerű helytálláshoz, a parlamenti munkához is a több képviselő a jobb, hogy megoszoljon a munka súlya. És lélektanilag sem mindegy, hogy hányán vagyunk. Többen jobban tudjuk egymást támogatni. Az sem mindegy, hogy kik képviselnek bennünket. Az elmúlt választási időszakban a most leköszönő parlamentben a Szövetségi Gyűlés két kamarájában 18 magyar nemzetiségű képviselő volt, de csupán hárman-négyen tudtunk együttműködni. A többiek gyakran ellenünk, érdekeinkkel szemben foglaltak állást. Még az új képviselők egy része is. Tehát más és nekünk elkötelezett képviseletre van szükségünk. Hogy súlyunknak, érdekeinknek megfelelően, szakszerűen és velünk, választó polgárokkal együttműködve képviseljék a nemzeti kisebbség ügyét. Én úgy látom, hogy erre elsősorban a Magyar Keszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Politikai Mozgalom jelöltjei a rátermettek. Ha ránk szavaznak, köszönjük bizalmukat! 1990. VI. 1
