Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
MI LEGYEN A SZEKÉRTÁBOROKKAL? Nincs politikai párt vagy mozgalom. melynek szókincsében a demokrácia ne játszana megkülönböztetett szerepet. Történelmünk letűnt évtizedei során sem volt ez másként, mégis Kelet-Közép-Európát évszázadok óta a félelem igazgatta. Ez is oka volt annak, hogy a demokratikus fejlődés nyugat-európai gyakorlata tájainkon üres szólamokat, görcsöket, acsarkodásokat eredményezett. A társadalmi fejlődés kiegyensúlyozatlansága inkább kedvezett a politikai hisztéria lehetőségeinek, a féligazságoknak és a propagandahazugságoknak, mint a demokratikus fejlődésnek. Ezért a közösségért való félelem is erőteljesebb volt, mint a (felnőttség lelkiállapotának megfelelő) érett demokrácia igénye. Utak és útvesztések után most ismét a jelzőtlen demokrácia lehetőségé hez érkeztünk, mintegy igazolva Winston Churchill szellemes megállapítását, miszerint a demokrácia a legrosszabb uralmi forma - leszámítva az álltaiunk ismert összes többit. A hatalom ismert formái arról győzhettek meg bennünket, hogy érdemes harcolni ezért a mégoly tökéletlen demokráciáért. Mert a diktatúra és a demokrácia valamilyen formája közül kétségtelenül a demokrácia adhatja a legtöbbet. „Nem azért választjuk a demokráciát, mert jó, hiszen kétséges, hogy tényleg az-e, hanem pusztán azért, mert a diktatúra bizonyosan rossz. Nemcsak azért rossz, mert egy diktátor bármikor visszaélhet hatalmával, hanem azért, mert alattvalóit még jóindulatú diktátor is megfoszthatja felelősségérzetüktől, és ily módon megfoszthatja őket emberi jogaiktól és kötelezettségeiktől is. Ez elégséges alap ahhoz, hogy a demokrácia mellett döntsünk...“ - írja Kari Popper tudományfilozófus, az Economist tavaly áprilisi számában. A PÁRTOK ÉS AZ ALKOTMÁNY Az arányos képviselet elve, melyre a választások épülnek, közvetve alkotmányos szerepet biztosít a politikai pártoknak. így a választópolgár a pártok (és az általuk jelölt képviselők) között választhat. Ezt a gyakorlatot követik a nyugati demokráciák, s ezt alkalmazták az első köztársaság idején is. A klasszikus demokráciák országaiban (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) lényegében két pártra épülő „váltógazdálkodás“ folyik. Kelet-Közép- Európa új demokráciái (a szűk esztendők után) a pártok sokaságával indulnak a választásokon. Aligha lehet kétséges, hogy „befutóként“ itt is négy-öt pártnak lesz esélye arra, hogy a törvényhozásban valós erőt képviseljen. Köztudott, hogy országosan huszonhárom, Szlovákiában pedig tizenhat politikai párt és mozgalom indul a választásokon. ISMERT A MÚLT, DE MILYEN LESZ A JÖVŐ? Az elmúlt hónapok forradalmi változásainak legfontosabbja az antidemokratikus hatalmi rendszer lebontása, a pártállam megszüntetése és az állampárt előjogainak az eltörlése volt. A változások mögött távolról sem csak a „csehszlovák csodát“ kell látnunk, sokkal inkább a nemzetközi erőviszonyok mélyreható változását. Ezek a változások az 1985-ös gorbacsovi irányváltás nélkül aligha képzelhetők el. Az a tény, hogy sem az 1953-as berlini események, sem 1956 magyar tragédiája, illetve 1968-ban az „emberarcú szocializmus“ kísérlete Csehszlovákiában nem járt eredménnyel, egyértelművé tette, hogy a posztsztálinista rendszerrel szemben az adhat esélyt a változásokra, ha a Szovjetunióban új erőre kapnak azok a reformtörekvések, melyeket a XX. kongresszus fémjelzett. Ezt támasztotta alá az is, hogy az 1980-as lengyelországi események, valamint a rendszerváltás magyarországi kísérletei a „szocialista“ országok részéről, „nemkívánatosak“ voltak és a- szolidaritás alapvető hiányára utaltak. Jócskán késleltette a csehszlovákiai változásokat, hogy a 68-as események miatt a CSKP vezetése leszámolt a párt különböző irányzataival. Ezzel magyarázható, hogy sem a szovjet vagy a lengyel, sem a magyar gyakorlatnak nem volt esélye a hazai alkalmazásra, nevezetesen arra, hogy „önfelszámoló“ módon kezdődjék meg a pártállam lebontása. A prágai diáktüntetés - kezdettől fogva - a változások potenciális lehetőségét jelentette. A drezdai és a szófiai tömegmegmozdulások, illetve az NDK-menekültek „sajátos“ magyar megoldása politikai „szükséghelyzetet“ teremtett. A brutális rendőrbeavatkozások után a prágai események nem hagytak kétséget afelől, hogy a visszaszámlálás megkezdődött. így történt meg aztán a „csoda“, hogy az ifjúság és a polgári mozgalmak szervezte tömegmegmozdulásokon „kinevették a hatalomból“ a pártállam képviselőit. A sort — ahogy ez köztudott - Románia zárta. Véres és tragikus leszámolás volt ez azzal a diktatúrával, mely Európa szívében a leggyalázatosabb népelnyomó politikát valósította meg. Ha a változások mozgatórugóit keressük, lehetetlen nem látnunk, hogy ezek mögött a hetvenes évek végétől a Charta-mozgalom állt. Szlovákiában rosszabb volt a helyzet, mivel valamirevaló ellenzéki mozgalom nem alakult, és jelentősebb tömegtiltakozás (a pozsonyi 1988 márciusi „gyertyás menet“ kivételével) nem történt. Az állam- és pártvezetés elvakult makacsságát mi sem bizonyította jobban, mint az a tény, hogy a Charta-mozgalom mérsékelt programját, majd a Néhány mondat című dokumentumot úgy kezelték, mint a köztársaság felbomlasztására irányuló törekvést, ahelyett, hogy a párbeszéd lehetőségét látták volna benne. Nem nagyon esik ma arról szó, hogy a változások „tartalékseregét“ azok a százezrek is képezték, akiket 1968-as magatartásuk, az „emberarcú szocializmus“ kísérlete miatt kizártak a pártból vSgy a közéleti funkciókból. Ezek száma közel félmillió volt. A gyors összeomlásban szerepe volt annak is, hogy a pártállam népellenes módszerei elidegenítették a párttagok jelentős részét is. A belső megújulás hiányában a párt demokratikus erői is a november ITT eseményekben látták a társadalmi változások lehetőségét. Nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések támogatói között szép számmal voltak olyanok, akik az események idején szakították meg szervezeti kapcsolatukat és az új mozgalmak képviselői lettek. A „színváltozások“ a „pártcserék“ mögött távolról sem csak a helyzet adta lehetőséget kell látnunk, hanem azt is, a korábbi hatalmi struktúrában az érvényesülés feltétele volt a politikai szervezettség. így nemcsak az előmenetel, hanem a társadalmi változások befolyásolásának reménye is vezette azokat, akik egy demokratikus, közösségi társadalomban gondolkodtak. Négy évtized kudarca azonban az illúziók végét is jelentette. Ezzel magyarázható, hogy bár 1968-ban a reformtörekvések elindítója a Dubcek vezette CSKP volt, ez az eszme két évtized múlva alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a társadalmi változások befolyásolója legyen. Elsősorban azért, mert a szocializmus-mo- dell, melyet sztálini „igazításban“ Kelet-Közép-Európa népeire erőltettek, járhatatlannak bizonyult. Arra a kérdésre, hogy a közösségi eszmei, az igazságos társadalom építésének igénye rehabilitálódhat-e, az idő adja meg a választ. Vitathatatlan viszont, hogy a baloldali mozgalmaknak Európa-szerte súlyuk és meghatározó szerepük van. Parlamenti demokrácia nélkülük elképzelhetetlen. Franciaországban, az NSZK-ban, Olaszországban a szocialista és szociáldemokrata pártok - kormánypártként, vagy ellenzékként - hallatják szavukat a társadalom életében. Spanyolországban (a Franco-diktatúra évtizedei után) a szocialista párt állt a demokratikus változások élére. Ez egyben utal arra is, az eddigi ideológiai panelektől távolodva, a szocialista és szociáldemokrata eszmeiség töltheti meg új tartalommal a baloldali pártok munkáját. ESÉLYEK ÉS LEHETŐSÉGEK Az elmúlt hónapok meghatározó eseményei között kell említenünk azt a tényt, hogy - tárgyalásos módszerrel — megváltoztatták a társadalom politikai és hatalmi szerkezetét. Ezek a hónapok egyben a politikai pártok és mozgalmak szerveződésének az idejét is jelentették. Az átalakulásban, a pártállam lebontásában a polgári mozgalmak jártak az élen, így nemcsak az érdem az övék, hanem sokszor az ódiuma is mindannak, ami „mellékterméke“ volt egy ilyen rendkívül bonyolult folyamatnak. Ezekben a hónapokban a politikai pártok egy része megszabadult a Nemzeti Front „gyámsága“ alól, s önálló politikai erővé vált. Az erők polarizációja (az eddigi felmérések szerint) Csehországban a Polgári Fórumnak kedvez. Szlovákiában a Kereszténydemokrata Mozgalom térnyerése válik mindinkább meghatározóvá. A Demokrata Párttal (korábban: Megújhodás Pártja) tervezett koalíciója a júniusi választások egyik fő esélyesévé teszi őket. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) polgári mozgalom a „motorja“ volt a szlovákiai változásoknak. Következetes demokratikus programja az európai politikai kultúra követőjeként tette ismertté a mozgalmat. A Nyilvánosság-mozgalom választási koalícióban együtt indul a Független Magyar Kezdeményezéssel, a Megújhodás Klubbal, a romák szervezetével, stb. A Független Magyar Kezdeményezés (FMK) a demokrácia létrehozásában vállalt szerepét az eljövendő parlamenti munkában látja. Ennek érdekében a természetes partneri kapcsolatokra épít, nevezetesen arra, hogy az együttműködés eddigi gyakorlatát követve, a Nyilvánosságmozgalommal szövetségben, programalkotásukban részt vállalva, biztosítsák a nemzeti kisebbségek jogait. Az eddig jobbára ismeretlen politikai mozgalom, a „zöldek“ választási programja, természet- és környezetvédelme is sok szimpatizánst mondhat a magáénak. A baloldali erők sorában a megújulással küszködő CSKP mellett a szociáldemokráciát említhetjük. Az elmúlt negyven év kudarca ellenére sem jelentéktelen az a tömegbázis, amellyel rendelkeznek. Vannak olyan pártok is, melyek kizárólagosan „nemzeti“ programmal indulnak (Szlovák Nemzeti Párt, Demokrata Párt, stb.). Magától értetődőnek tekinthetjük, hogy az elmúlt hónapokban formálódtak azok a mozgalmak is, melyek a csehszlovákiai magyarság, illetve a kisebbségek érdekeit kívánják felvállalni (Együttélés, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom). A szerveződés hónapjaiban a legtöbb ellenvetést az váltotta ki, hogy ezek a mozgalmak „etnikai“ alapon, kisebbségvédelmi programmal szerveződnek. Gyakran azt vitatták, a társadalomépítés jelenlegi folyamatában a demokratikus törekvések a meghatározók-e, vagy a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása. Úgy véljük, látszólagos ellentmondásról van szó. Ahogy a politikai pártok a demokratikus változásokkal együtt a nemzeti sajátosságokat is a sürgető kérdések közé sorolták, semmi okunk nincs arra, hogy a nemzeti kisebbségeket érintő kérdéseket elválasszuk a társadalmi demokrácia igényeitől. Az elmúlt hét évtizedben (tehát az első köztársaság éveit is ide számítva) egyébként is meglehetősen esetleges volt a kisebbségvédelem. Azzal pedig, hogy egyes politikai mozgalmak a „jogállam és a közös európai értékek meghonosítását“ vallva a kisebbségek védelmét programszerűen vállalják, távolról sem az elszigetelődés, inkább a demokrácia lehetőségeit teljesítik ki. Sokan a magyar kisebbségi mozgalmak elszalasztott választási koalícióját fájlalják. Az elképzelés azonban túlságosan illuzórikus, hisz a választópolgár joga, hogy eldöntse, melyik pártra, mozgalomra adja le a szavazatát. A tapasztalat azt mutatja, hogy a választások előtt a szavazók egyharmada tudja, hogy melyik pártra szavaz. Egyharmada bizonytalan, az „utolsó körben“ dönt, a választók egy része pedig el sem megy szavazni. Ez a „választási matematika“ dönti majd el, kik kerülnek a kormánypárt és kik az ellenzék padsoraiba. A választók azt remélik, hogy a szavazatok megoszlanak, s az egyik hatalmi totalitást nem váltja fel egy másik, és így a demokratikus szabadságjogok, érvényesítése lesz a jövő útja. A javában folyó választási csatározások legfontosabbja, hogy ne a „mítoszteremtés“ vagy a vádaskodások és a „bélyegzések“, hanem a pozitív választási programok töltsék ki a pártok és mozgalmak vetélkedését. A LEGALKALMASABB KÉPVISELŐKET VÁLASSZUK A választási küzdelmek idején talán az egyik legfontosabb szempont, hogy ne „szekértáborok“, egyén- és csoportérdekek szerint igazodjunk, hanem a legalkalmasabb képviselőkre adjuk a voksunkat. Ez lehet a biztosítéka előrehaladásunknak. A rendszerváltás keservei a választások után is várnak ránk, az azonban mégsem lehet mindegy, hogy Európába igyekszünk-e, vagy a ma- radiság odúiba, a letűnt századok nemzeti, nacionalista keserveibe. Bi- bó István szavaival élve: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól. a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imagi- nárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet- Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.“ Egyetlen demokrácia sem csorbíthatja az emberi méltóságot. Ezért is örvendetes, hogy ma már a jogállam érdekei szerint kereshetjük a kibontakozást. Talán így juthatunk el olyan éghajlat alá, ahol gyűlölködés nélkül lehet élni... De ez nemcsak azon múlik, hogy mi jól tanultuk-e meg a leckét. Fonod Zoltán Választások előtt a demokráciáról 1990. VI. 1. B i/asärnap KÉ Z (Könözsi István felvételei)
