Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-11 / 19. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Büntetési időm középső részét egy arany szigetecskén töltöttem, ahol a foglyokat etették, itatták, melegben és tisztaságban tartották. Cserébe mindezért nem sokat követeltek tőlük: ott kellett ülni tizenkét óra hosszat egy íróasztal mellett, és keresni a főnökség kegyeit. Nekem azonban egyszerre elment a kedvem, hogy ezekhez a javakhoz ragaszkodjam!... Addigra már kezdett kirajzolódni előttem börtönéletem újfajta értelme. Ahogy körülnéztem, szánalmasnak találtam régi ismerősöm, a Krasznaja Presznya-i „különleges beutalt“ tanácsát, hogy „bármi áron el kell kerülni a közös munkát.“ Úgy éreztem, az ár, amit fizetnünk kell, mérhetetlenül magas. A börtön felszabadította írói hajlamaimat, s most minden időmet ennek a szenvedélyemnek szenteltem, a kincstári munka igájából pedig arcátlanul kibújtam. Többet ért számomra az ottani vajnál és cukornál az, hogy fölegyenesedhetek. Végül aztán adtak néhányunk- nak „fölegyenesedést“ - eltransz- portáltak egy különleges lágerbe. Soká tartott az út, három egész hónapig (a XIX. században lovakon gyorsabban meg lehetett tenni). Olyan soká utaztunk, hogy ez az út valósággal életem egy egész periódusa lett, s úgy érzem, még a jellemem és a nézeteim is megváltoztak ezalatt. Különös, élénk, vidám, jelentőségteljes út volt ez. Friss, erősödő szél vágott arcunkba: a katorga és a szabadság szele. Innen is, onnan is olyan emberek kerültek közénk, olyan esetekről kaptunk hírt, melyek újra meg újra megerősítették bennünk, hogy miénk az igazság! miénk! miénk! - nem bíráinké és börtöneinké. Az ismerős Butirki szívszaggató női sikollyal fogadott. Az egyik ablakból, valószínűleg egy magánzárkából tört elő: „Segítség! Mentsetek meg! Megölnek! Megölnek!“ Aztán a sikoly belefúlt a felügyelő tenyerébe. A Butirki „pályaudvarán“ összevegyítettek bennünket az 1949-es „ültetésű“ újoncokkal. Valamennyiükre nevetnivaló büntetési tételt róttak: nem a szokásos tízest, hanem negyedszázast. Amikor a számtalan névsorolvasáskor jelenteniük kellett büntetésük végét, valósággal gúnyolódásként hatott, amiket mondtak: „ezerkilenc- százhetvennégy október!“, „ezerkilencszázhetvenöt február!“ Éreztük, ennyit végigülni képtelenség. Harapófogót kell keríteni, átvágni a drótot. Maguk ezek a huszonöt esztendős tételek új minőséget hoztak a rabok világába. A hatalom ránk lőtte minden puskaporát. Most fel kellett hangozzék a rabok szava. Ez a szó szabad volt, mentes a félelemtől, fenyegetettségtől, az a szó, Af orradalom szellője* “ Részlet a szerző GU- LAG-szigetvilág című, az Európa Könyvkiadónál megjelent regény harmadik kötetéből. mely egész életünkben hiányzott, az a szó, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kinyíljék szemünk, és összekovácsolódjunk. Már a sztolipinban (A rabszállító vagon neve Sztolipin cári belügyminiszterről - A ford.) ültünk, amikor a Kazany pályaudvar hangszórójából tudomást szereztünk a koreai háború kitöréséről. Az észak-koreaiak, akik az első napon délig mindjárt tíz kilométert nyomultak előre a dél-koreaiak kiépített védelmében, azt állították, hogy támadás érte őket. De a legutolsó tökkelütött frontkatona is azonnal tudta, hogy a támadó csak az lehetett, aki az első nap előrenyomult. A koreai háború szintén felvillanyozott bennünket. Mi, lázadók, a vészt akartuk! (Utalás Lermontov Vitorla című költeményére- A ford.) Hiszen ha nincs vihar, ha nincs vihar, ha nincs vihar, lassú halálra vagyunk kárhoztatva!... Rjazanyon túl a vörös virradat oly éles fénnyel tört be a sittes vagon vaksi ablakán, hogy a fiatal őr a folyosón, rácsunkkal szemben, kénytelen volt hunyorogni. A konvoj olyan volt, mint a többi: ti- zenötösével tuszkoltak be bennünket egy-egy fülkébe, enni heringet adtak, igaz, vizet is hoztak, és reggel és este is kiengedtek vécére, nem is tűzünk össze velük, ha ez a legényke nem veti oda elővigyázatlanul - s még csak nem is haragból -, hogy mi a nép ellenségei vagyunk. Micsoda vihar támadt ebből! Fülkénkből, meg h szomszédból, csak úgy záporoztak a kiáltások: „Mi vagyunk a nép ellenségei? Hát a kolhozban miért nincs mit zabáim?'1 „Magad is falusi vagy, a képeden látom, de tán mégis bezupálsz, bent maradsz láncos kutyának, nem mégy haza a földet túrni, igaz-e?“ ' „Ha ^ nép ellenségei vagyunk, miért festik át a rabomobilokat? Miért nem mertek nyíltan szállítani bennünket?!“ „Hej, fiacskám! Nekem két olyan fiam, mint te, ottmaradt a háborúban, én meg ellenség vagyok, mi?“ Réges-rég nem röpködött semmi ehhéz fogható ezeken a rácsokon át! Egyszerű dolgokat kiabáltunk, csupa olyasmit, ami túlságosan nyilvánvaló, semhogy cáfolni lehetne. A legényke zavarba jött, ekkor odalépett mellé egy továbbszolgáló őrmester, de nem lökött senkit büntetőzárkába, nem írta fel senkinek a nevét, hanem megpróbált segíteni a katonájának visszavágni. Mi még ebben is holmi új idők jeleit véltük felidézni - pedig hát miféle „új“ idők voltak 1950-ben!- dehogy, ezek csupán azoknak az új viszonyoknak voltak a jelei, amelyeket az új büntetési tételek és az új politikai lágerek hoztak létre. Szópárbajunk már-már az érvek igazi versenyére kezdett hasonlítani. A két fiú jobban megnézett bennünket, és már nem mertek a nép ellenségének nevezni senkit, sem a mi fülkénkből, sem a szomszédból. Megpróbáltak szembeszegezni velünk egy-egy újságokból összeszedett, vagy polfoglalkozá- sokon hallott mondatot, de .maguk is felfogták - nem is annyira az eszükkel, inkább a fülükkel -, milyen hamisan csengenek ezek. „Nézzetek oda, fiúk! Nézzetek ki az ablakon! - kiáltotta valamelyikünk. - Nézzétek, hová juttattátok Oroszországot!“ Az ablak alatt pedig olyan rothadt szalmatetős, düledező, ütött- kopott, koldusszegény ország suhant el (a ruzajevkai vonalon robogtunk, amerre a külföldiek nem járnak), hogy ha Batu kán ilyen siralmas állapotban látja, neki sem vág, hogy meghódítsa. A csendes Torbejevo állomáson a peronon végigment egy bocsko- ros öregember. Egy öreg parasztasszony megállt lehúzott ablakunk előtt, és a belső rácson át hosszan, mozdulatanul nézett bennünket, amint ott szorongtunk a felső polcon. Azzal az ősi tekintettel nézett bennünket, mellyel a nép szokta nézni a „szegénykéket“. Orcáin ritkás könnyek peregtek. Úgy állt ott, göcsörtösen, úgy nézett bennünket, mintha a fia is ott feküdne közöttünk. „Tilos benézni, mama“- szólt rá durvaság nélkül az őr. A néninek a feje sem rezzent. Mellette ott állt egy tíz év körüli kislány, fehér szalaggal a hajfonatában, és csak nézett, nagyon szigorúan, korához nem illő gyászos tekintettel, tágra kerekítve nem rebbenő szemecskéit. Úgy nézett, hogy azt hiszein, .örökre lefényképezett bennünket. A vonat puhán elindult, az öregasszony fölemelte fekete kezét, és szenvedélyes, lassú mozdulattal keresztet vetett ránk. Egy másik állomáson meg egy cseppet sem szégyenlős, ijedős, pettyes ruhás lány egész odajött az ablakunkhoz, és bátran kérdezgetni kezdett bennünket: mennyit kaptunk: milyen cikkely szerint. „Eredj onnét“ - mordult rá a peronon járkáló őr. „Miért, mit csinálsz velem? Én is olyan vagyok, mint ezek ni? Nesze, add ezt a pakli cigit a fiúknak!“ - azzal elővett a szatyrából egy csomag cigarettát. (Már akkor tudtuk, hogy ez a lány végzett. Hányán akadtak már a szabadon mászkálok között olyanok, akik kijárták a Szigetek iskoláját!) „Eredj onnét! Becsuklak!“- ugrott elő a kocsiból az őrpa- rancsnok-helyettes. A lány megvető pillantást vetett az őrmester zu- pás képébe. „Elmész ám a ...te ... kalap!“ Aztán bátorítólag odakiáltott hozzánk: „Szarjatok rájuk, fiúk!“ - és méltóságteljesen távozott. Hát így utaztunk, és nem hiszem, hogy a konvoj tagjai a nép katonáinak érezhették magukat, fgy utaztunk, és egyre jobban iz- zott bennünk a bizonyosság, hogy igazunk van, hogy Oroszország velünk van, hogy közel az idő, amikor véget vetünk, véget kell vetnünk ennek az egésznek. SOPRONI ANDRÁS fordítása Elfelejtve is imádott szerelmünk az anyanyelv A végtelen mentén nincsenek mérföldkövek Aki megjátssza a bölcset, kijátsszák az okosok Horváth Imre TŐZSÉR ÁRPÁD A Kapitány A bazini elmegyógyintézet parkjának homályában időnként föl-föltűnt a Kapitány öles alakja Végtelen sétái során Mittel úr a költő is találkozott néha vele pontosabban találkozott volna hogyha a Kapitány az utolsó pillanatban ki nem tért volna a találkozás elől mindig így hát Mittel úr nem tudhatott többet róla mint amit mindenki tudott Nevezetesen azt hogy a rejtélyes ápolt még nemrég bányamérnök volt egy uránbányában (s egyúttal a hadsereg tisztje innen a Kapitány gúnynév) s miután a számokba beleháborodott ideggyógyintézetbe zárták hogy bizonyos dolgokról ott kinn ne beszélhessen Mittel úr a Kapitány láttán mindig megborzongott mert a hóríhorgas férfi - hosszú kabátja föltúrt gallérja fekete szemüvege és szemébe húzott kalapja Griffinre Wells Láthatatlan emberének szerencsétlen sorsú hősére emlékeztette Akkoriban Mittel úr is szomorú esett ember volt Fél éve halt meg az anyja s Mittel úr olyan egyedül maradt a nagyvilágban akár az ujjom Ráadásul a sajtóban éppen akkor írták le róla szinte naponta hogy fantaszta hogy szabadkőműves hogy nem realista hogy realista hogy... Egyszóval az irodalomban is egyre magányosabb lett Nem csoda hát hogy többszörös magányából úgy menekült a pszichiáterhez akár a hívó a gyóntatóhoz A pszichiáter azonban hősünket nem oldozta föl hanem — miután teleírt egy papírlapot a panaszaival — bedugta az említett híres gyógyintézetbe Mittel úr e fordulatra nem volt fölkészülve Nehezen szokta meg új környezetét Úgy vélte ő is a Kapitány sorsára jutott valamiről neki is hallgatnia kell A különbség köztük csak az volt hogy neki sejtelme sem volt miről kell hallgatnia E talány sok gondot okozott neki Kínjában mindennap írt hát egy verset s erősen remélte hogy minden versében van legalább egy parányi abból a valamiből amiről a fehér falak közt s a zöld platánok alatt hallgatnia rendeltetett Csallóközi ősz, 1986 Nekem is van már őszi kertem, nemcsak Vasnak meg Zs. Lajosnak - Álltam az ablakban leverten, s eszembe a tájról ez jutott csak. (Kórházból engedtek el éppen, a szélben vonagló görcsös kis fák belek voltak, vizesen, kéken lógó lombjuk veseciszták.) E tájat rég Aranykertnek mondták, aztán, mint ágyon roppant terűt, a várost hozzá közelebb tolták - Ablakom alá kert így került. S így kerültünk megint mi, hárman össze: a természet, a város meg én. Mit részeiben éltem korábban: a teljességem terült elém. Az ősz vizén léteim: volt-s van-létek lebegtek, egy, kettő - három ladik: a heisenbergi két természet s lelkem, a sötétlő harmadik. ♦ A verseket a szerző közelmúltban megjelent Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról című kötetéből vettük L OU és tak. Yorkba, ho mert otthoi tizenkilenc ketten nag mosodában vasalónő, f Alig hat találkozott barátok vo relmesek li héten több - Nem f Lou barál Dánt vártá nyolc doll a régi épül tizennyolc mészeteser vasalni, mi de jól fizei nő, aki ti: keresne ef a munkám elégedve i Nancy. - fi nyolc doll Szeretek n ni, ^hol sz kellemes i tok. Az e| burgi jól ment férjh napon egy gamnak. D ha egy mo - Miért: dában talá a vasárnai én éppen megtetszet lotta, Fing karjaimat akarsz hal - tégy, a ír tés félbes; Dán, aki vi harminc di láthatóan : olyan bán; mint valar - Nanc; mutassam Owenst. I be Miss D: - Nagyi merhetem meg Dán. magáról.- Koszi is sokat hí SZABÓ OTTÓ: AZ ÚTON
