Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
V Dénes György versei Ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán Végétért Európa gyásza, fölsír a kedves pitypalatty, árad az emberszív fohásza, szerteszélednek a hadak. Magyar falvak, ti mit akartok? Magyar sorsok hová, hová? Testvérem, még véres az arcod, átok-viharban Golgotád. Szegény hazánkon ott a bélyeg, hol késik a feloldozás? (1952) Elnyeli a könny Elnyeli a könny a világot, elfújja az esteli békét, meghasad a föld alattunk, szólít az örök sötétség. Nem mi győztünk a pusztuláson, a pusztulás szívta ki vérünk, ő volt a halál lobogója, ö volt mindig a vezérünk. Vasból öntöttük istenünket, csoda kellett nekünk a vasból, lesöpri ökle a napot, most már egyedül ő parancsol. A földgolyót markába kapja, összeroppannak a hegyek, a tenger vértől gőzölög. Elönt mindent a gyűlölet. i (1960) Mi végre Európára is ráhorgad majd a bánat, átzúgnak rajta forró jégverések, kis bolond népek verődnek a porba s dibdáb remények. Mert hamis béke itt minden béke, sanda csönd, tetszhalott háború, nem a józanság menedéke, inkább bilincsbe tört harag. Mivégre várjuk hát a jövendőt? Mi végre verünk hidakat romokra? Ülünk az Etnán, hörböljük vad borát dalolva-bomolva. De lent, a mélyben fortyog már a bűn, a kénhabos iszap, hiénafalka setteng a sötétben s a mélyi morajra visszaugat. (1987) Egy utcatábla ürügyén Itt egy falu a Csallóközben, mély múltja van, de zavaros. Lebeg múltjában szélütötten. Nem magyar itt már semmi sem, ami gúnyáját illeti. S új ruháját le nem veti. Az utcatáblát bámulod. Csinos. Frissen zománcozott. De ez nem a megáhított. Szavak. Idegen szavak éke. Egy más nemzetnek szívverése. Potom áron vásárolt béke. Az ezer év itt úgy elúszott, mint a ködbe vesző bárka, tíz év tűntén új ezredév jön, sok friss cégér és utcatábla. Száz év múltán alig dalol nyelvünkön a süldő gyermek, nem marad senki, kit az Isten haragjában magyarnak vert meg. (1989) Edmondo de Amicis* A KIS PADOVAI HAZAFI Barcelona spanyol kikötővárosból egy francia hajó indult Genova felé. Franciák, olaszok, spanyolok, svájciak utaztak rajta. Az utasok között volt egy tizenegy éves, rosszul öltözött, magányos fiú, aki mindig félrehúzódott, mint egy kis vadállat, s mindenkire mogorván nézett. Volt is rá oka. Apja és anyja - Padova környéki parasztok - két évvel ezelőtt eladták egy vándorcirkusz tulajdonosának, az pedig ökölcsapások, rúgások és koplaltatás révén megtanította a mesterségére, majd magával cipelte Franciaországon és Spanyolországon át; ütötte-verte és állandóan éheztette. Amikor Barcelonába értek, a fiú nem bírta tovább a verést és az éhezést; szánalmas állapotban megszökött hajcsárától, s az olasz nagykövetségre menekült, védelemért. A konzulnak megesett a szíve rajta, és útnak indította hazafelé. Levelet is küldött vele a genovai rendőrfőnöknek; kérte, hogy juttassa vissza a fiút szüleihez, akik eladták, mint valami barmot. A szegény fiú rongyos volt és beteg. Egy másodosztályú fülkében helyezték el. Minden szem őt nézte, néhányan meg is szólították, de ő nem válaszolt senkinek. Úgy látszott, mindenkit gyűlöl és megvet: annyira elkeserítette, elszomorította a sok nélkülözés és bántalmazás. Három utas azonban addig-addig nógatta kérdéseivel, míg végül megoldódott a fiú nyelve, és akadozva - spanyollal és franciával kevert velencei tájszólással - elmesélte élete történetét. Az utasok nem voltak olaszok, de megértették, és részvétből, no meg a bortól tüzelve, néhány soldót adtak neki, s tréfásan biztatták, meséljen még. Amikor pedig hölgyek léptek a terembe, mind a hárman tüntetőén megint pénzt adtak a fiúnak:- Nesze! - kiáltották.- Tedd el ezt is! - és újabb pénz csörrent az asztalon. A fiú zsebrevágta, és fojtott hangon, mogorván megköszönte. Tekintetében ekkor csillant először mosoly és hála. Azután felmászott a fekvőhelyére, behúzta a függönyt, és eltűnődött a történteken. Ezen a pénzen néhány finom falatot szerezhet a hajón, miután két esztendőn át kenyérre is alig telt neki. Mihelyt kiszáll Genovában, ruhát vásárolhat magának, hiszen két évig rongyokban járt; és ha pénzzel állít be, odahaza apja és anyja talán emberségesebben fogadja, mintha üres kézzel érkezne. Valóságos kis vagyon volt számára ez a pénz. Ilyen vigasztaló gondolatokba merülve üldögélt fülkéjének függönye mögött. A három utas pedig a másodosztályú hajóterem ebédlőasztala köré telepedett. Id- dogáltak és utazásaikról beszélgettek, azokról az országokról, ahol jártak. Beszélgetés közben Olaszországra terelődött a szó. Az egyik a fogadókat szidta, a másik a vasutakat; aztán nekihevülve mindent ócsárolni kezdtek. Az egyik kijelentette, hogy szívesebben utazna Lappföldön, mint Olaszországban; a másik hozzátette, hogy Itáliában mindenki csaló és útonálló; a harmadik azt állította, hogy az olasz hivatalnokok még olvasni sem tudnak.-Tudatlan nép - ismételgette az első.- Piszkosak - fűzte hozzá a második.- Tol... - kiáltotta a harmadik. Azt akarta mondani „tolvajok“, de torkán akadt a szó: soldók és féllírások özöne zúdult a fejükre, vállukra, és a pénzdarabok pokoli csörömpöléssel gurultak szanaszét az asztalon és a deszkapadlón. Mind a hárman dühösen ugrottak fel és fölfelé néztek. Újabb maréknyi soldó hullott az arcukba.-Tarfsátok meg a pénzeteket! - mondta a fiú megvetően és előlépett. - Nem fogadok el alamizsnát azoktól, akik a hazámat gy alázzák! Gellért György fordítása • Olasz író (1846-1908). Részt vett az 1866. évi olasz-osztrák háborúban. Legismertebb műve A szív című elbeszéléskötet. FRANZ KAFKA A SZIRÉNEK HALLGATÁSA Bizonyíték, íme, hogy tökéletlen, sőt gyermeteg eszközök is megmentésünket szolgálhatják. Hogy a szirénektől megmeneküljön, Odüsszeusz viaszt gyömöszölt a fülébe, és az árbochoz béklyóztat- ta magát. Hasonlóképp tehettek volna persze kezdettől fogva a hajósok mind, kivéve azokat, akiket a szirének már messziről odacsalogattak, de hát az egész világ tudta, hogy ez nem segíthet semmiképpen. A szirének éneke mindenen áthatolt, s az elcsábítottak szenvedélye béklyó- nál-árbocoknál többet széttört volna. Odüsszeusz azonban nem gondolt erre, bár hallott már talán a dologról. Teljességgel megbízott a maréknyi viaszban és a lánckötelékben, és eszközei feletti ártatlan örömmel hajózott a szirének felé. Van azonban a sziréneknek még az éneküknél is rettenetesebb fegyverük, mégpedig: a hallgatás. Nem történt ugyan soha ilyen, mégis elképzelhető talán, hogy éneküktől megmenekült valaki, hallgatásuk elől azonban biztosan nem. Annak az érzésnek, hogy a magunk erejéből legyóizük őket, az ebből következő féktelen, tomboló felfuvalkodottság- nak semmi e földön nem tud ellenállni. És amikor Odüsszeusz odaért, a hatalmas szirének csakugyan nem énekeltek, akár mert azt hitték, ezzel az ellenféllel csak a hallgatásuk mérkőzhet meg, akár mert a viaszra meg a béklyóra gondoló Odüsszeusz arcán sugárzó boldogság elfelejtette velük még az éneket is. Odüsszeusz azonban, hogy úgy mondjam, nem hallotta hallgatásukat, azt hitte: énekelnek, de ő védve van, és nem' hallja. Futó pillantást , vetett nyakuk hajlatára, sóhajtó keblükre, könnyben úszó szemükre, félig nyitott szájukra, ám azt hitte, mindez az általa nem hallható, elzengő áriák velejárója. Messzeségbe szegezett tekintete azonban hamar elsiklott a látványról, eltökéltsége nyomán a szirének szó szerint eltűntek, és éppen amikor a legközelebb járt hozzájuk, nem tudott meg róluk semmit. Ők azonban - szebben, mint máskor - nyújtózkodtak és hajladoztak, borzongató hajukat ringatta a szél, és uszonyuk nem szorította már a sziklát. Nem akartak már csábítani, épp csak Odüsszeusz nagy szemének fényét szerették volna látni minél tovább. Ha a sziréneknek van tudatuk, ott nyomban biztosan megsemmisülnek, így azonban megmaradtak, csak Odüsszeusz csúszott ki a kezükből. Említ itt egyébként még valamit pótlólag is a hagyomány. Odüsszeusz, mondják, olyan leleményes volt, olyan ravasz róka, hogy még a sors istennője sem hatolhatott lelke mélyére. Talán, bár emberi ésszel ez már fel sem fogható, Odüsszeusz csakugyan észrevette, hogy a szirének hallgatnak, és bizonyos fokig csak pajzsként fordította szembe velük s az istenekkel a fenti látszattörténést. Tandori Dezső fordítása Szabó Ottó: ÁLOMKERT T izei am a huszadi lönös álm szélyes úl okból. Le laló akai - különfé kígyóktól -, és ő rajtuk, h: kányféles ként egy rögtönzöl rultságáb ihlet, és a hátráltak varázshal fel-felébr gukat bi2 őket ágy EÖRSI * A köli álmodozv krakszot, benne az - mondta „micsoda nyék, és nek hitter Én vis alkat vág; nulságoka bői. Mim hogy elől peare búi ott marad - na és? fi képpen ki bennünke szerelmes csak azérí dog szerel is akad a magyaráz: talanság, 1 késnék re: met okoz. dásban re kenység - zet - am egy hozzá lálát, bele majd bele] ha kész a lem, örüln Bátyám mezését helyzetekl tam a ver véltem, he nyok érte a hét fejül nek máski kányái. A2 kivágtam a fülüknél rosaim, a játszottam cost és a b nikus Nár bekiáltó szembesül talán me; gyanakod! hogy nem pedig - é: - egyre ki Titkon aí dés után, kraksszal a humoréi Lipcsey György: A
