Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
Induljunk ki abból az ismert tényből, hogy a csehszlovák iskolarendszer továbbfejlesztésének dokumentuma értelmében az alapiskolát elvégzett tanulók összlétszámát tekintve országos viszonylatban 60 százalékát a szakmunkásképző intézetekben, 20-20 százalékát pedig a szakközépiskolákban, illetve a gimnáziumokban képezik tovább, nyújtanak nekik teljes középiskolai végzettséget. A gyakorlatban 65+20+15 százalékos az arány. A hazai magyar iskolák vonatkozásában a képzés a valóságban - némi ingadozással - 70+15+15 százalékot jelent. Inasból szakmunkástanuló Vessünk most néhány pillantást a tanonc, inas, szakmunkástanuló szavakra. Mind a három szó ugyanazt jelenti, ennek ellenére mégis van közöttük különbség. Köztudott, hogy a társadalmi változással a szókincs is változik, gyarapodik, fejlődik. A három szó közötti különbség fejlődést mutat, ilyen sorrendben is tüntettük fel a címben. Az ipartörténetben először tanon- cokról, majd inasokról beszélnek, ez nálunk 1945-ig tart. Negyvenöt után - újítás címen - bevezették a „munkástartalék“ (pracovné zálohy) kifejezést, ami nagyon rövid életű volt, mert nem fedte pontosan a tartalmat: az iskoláztatást, a képzést. A „munkástartalék“ lehet fiatal, öreg, képzett és képzetlen. A tanonc, inas szavak erősebben sugallták, hogy tanulókról van szó. Azt a tényt, hogy a munkástartalék szó nem fejezi ki a tényleges tartalmat, az illetékesek viszonylag hamar felismerték és ezért áttértek a szakmunkástanuló szó használatára. Ennek következtében megszűntek a tanonc-, illetve az inasiskolák, de helyükben nyomban megnyíltak a szakmunkásképző intézetek, amelyeket szaktanintézeteknek is neveznek. A hazai magyár iskolák vonatkozásában 1945-ig voltak magyar tanonc-, illetve inasiskolák. 1945-től 1950-ig nem voltak, majd 1950-től ismét megnyíltak, de később, például Pozsonyban az 1964/65-ös tanévtől egyáltalán nem volt magyar szakmunkásképző intézet, holott korábban magas színvonalú, jó szakembereket nevelő inasiskola volt a régi Torna utcában és a Vazov utcában. Igaz, akkor nem volt kötelező az iskoláztatás 16 éves korig. Az 1978/79- es tanévben a Hydrostav szakmunkásképzőjében megnyitottak egy magyar osztályt az ács és kőműves szakmákat tanulók részére. Ez az osztály ma is működik. De térjünk vissza a jelenbe. Bennünket közelebbről, mint már említettük, a tanulóknak az a csoportja érdekel, amelyik a szakmunkásképzőkben folytatja tanulmányait. A hatvanöt vagy a hetven százalékot kitevő tanulókat is tovább csoportosíthatjuk, aszerint, hogy milyen ágazatba jelentkeznek. Ugyanis vannak kiemelt ágazatok, amelyeknek betöltésére toborozni kell a tanulókat az alapiskolákból. Itt megint szükséges egy kis kitérő. Bizottság a magyar szakmunkásképzés megoldására? • A pozsonyi 32 szakmunkásképző tanulóinak csaknem 60 százaléka magyar alapiskolákból kerül ki Vegyük szemügyre azt a világviszonylatban is közismert pedagógiai tényt, hogy a gyermekek, a tanulók különbözők. Vannak közöttük nagyon tehetségesek, akik fejlődésükben és fejlettségükben messze megelőzik saját korosztályuk tagjait. Az ebbe a csoportba tartozókat „versenyparipáknak“ nevezzük. Vágtatnak, igyekeznek. Vágta- tásukhoz a pedagógusoknak is jobban fel kellene készülniük, de ugyanabban az osztályban vannak a közepesek, az átlagosak, akik jól veszik az „akadályokat“; ám vannak nagyon lassú gondolkodású, nehezebben nevelhető, oktatható, de normális tanulók, akik olykor-olykor bizony különleges egyéni bánásmódot is igényelnek, ezeket viszont „teknösbéka“ típusúaknak nevezzük. A tanulók közötti különbség megnyilvánul a felfogóképességükben, a beszédkészségükben, nyelvi és egyéb ismereteikben, azok szóbeli és írásbeli alkalmazásában, nem utolsósorban a tanuláshoz való viszonyukban is. A „versenypari pák“ és a többiek Az elmondottak a hazai magyar iskolák tanulóira is teljes mértékben vonatkoznak. Csak azt nem értjük, hogy a szülők miért nem tudatosítják ezt a tényt, és miért erőszakolják gyermekeiket nyelvi képességeiket meghaladó, nagy terheket, akadályokat támasztó más nyelvű iskolákba. E sorok írója, most olyan tanulót is tanít, aki nyolc évig szlovák iskolába járt, de átjött a magyar osztályba (ácstanuló), mert nem bírja á szlovák nyelvet, holott az édesanyja szlovák. Ez érthetetlen! De magyarul „veszi a kanyarokat“. Hosszabb magyar verseket is megtanult. Az alapiskolát végzett tanulók között mind a három típushoz tartozók föllelhetók. A szakmunkásképző intézetekbe, melyek két-, három és fél és négyéves képzést nyújtanak, az említett három típusból főleg az átlagosak és a gyengébb elömenetelű tanulók kerülnek. A „versenyparipák“ a gimnáziumokba és a szakközépiskolákba jelentkeznek. A magyar iskolák vonatkozásában nincs meg az a lehetőség, hogy a kitűnők, a vágtatok anyanyelvükön tanulnának, akik szakmai szempontból sokkal jobban tudnának érvényesülni, mint ahogy most érvényesülnek. Szüntelenül az visszhangzik az ember tudatában, mi a fontosabb: a szlovák nyelvi megnevezés megtanulása, vagy az anyanyelven történő elsődleges elsajátítása és alkalmazása az ismereteknek. Sajnos, az illetékesek nem ismerik fel, nem akarják felismerni és tudatosítani, hogy ha be akarunk jutni a sokat emlegetett európai házba, akkor a hazai magyar tanulóknak is meg kell adni a lehetőséget arra, hogy képességeiket szervezett formában magyar szakmunkásképző intézetekben fejlesszék tovább. Reméljük, hogy az elkövetkező években e téren is javulás lesz, de addig türelem. A szakmunkásképző intézetekbe, különösen a toborzással szerzett szakmákra, tehát felvételi vizsga nélkül, gyengébb elömenetelű, alacsonyabb szellemi képességekkel rendelkező, tanulni nem nagyon akarók jelentkeznek. Mi az oka ennek? Valószínűleg az, hogy a régebben beidegződött vélemény tartja magát még most is, főleg a szülők körében. Nevezetesen az, hogy a kőműveseknek, ácsoknak, mázolóknak és más, úgymond igénytelenebb szakmák tanulóinak nem kell tanulniok, elég, ha fizikai erejük van. Ezt még alátámasztotta az a tény is, hogy ezek a tanulók a tárcák, illetve a vállalatok részéről is nagyon sok anyagi előnyt élveztek. Az a töménytelen sok selejt, amit ezek az ún. középfokú szakmunkásképzőt végző és végzett képzett szakmunkások termelnek, bizonyítja, hogy ipari területen és gazdasági szempontból a helyzet tarthatatlan. Ezt mi, pedagógusok és általában a felnőttek tudjuk a legjobban. Sajnos, a szülők és a tanulók még nem veszik kellő komolysággal. Gondolkodásukat, tudatukat kellene hatékonyabban megváltoztatni. Radikális változásokat Szakmunkásképzés ügyében némi változás a közeljövőben várható. A csehszlovákiai magyar pedagógusok országos értekezletén, melyet 1990. január 13-án tartottak Nyitrán, ahol jelen voltak a szlovákiai legfelsőbb állami szervek képviselői is, nevezetesen dr. Varga Sándor miniszterelnök-helyettes, dr. Ladislav Kováő oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszter, Milan Hejny mérnök, miniszterhelyettes, meghallgatták a pedagógusok felszólalásait, javaslatait. Szakmunkásképzés ügyében e sorok írója javaslatot terjesztett elő szóban és írásban is, hogy a szakmunkásképzést radikálisan kell megoldani, éspedig nem elég, hogy az jßkolaügy foglalkozzon a mintegy 380 szakmára való felkészítéssel, hanem a szakmunkásképzést illetően az egyes tárcák jogos igényeit a miniszterelnökség vagy más néven a kormányban kellene megoldani. Ezt egy úgymond tárcák fölötti kormánybizottság intézné. Ezzel a javaslattal járultunk hozzá többek között mi magyarok a hazai szakmunkásképzés égető problémáinak a megoldásához. Ezt tettük le a közös asztalra, nehogy azt mondják, hogy mi csak magunkkal törődünk. Egy hónappal később, február 17-én a besztercebányai szlovákiai találkozón vettek részt a szakmunkásképzők képviselőit. Ott Hejny úr bejelentette: az iskolaügyi minisztériumban nem tudják a szakmunkásképzők problémáit megoldani, ezért javasolják, hogy létesüljön a csak szakmunkásképzéssel foglalkozó bizottság. Ugyancsak február 17- én Csehországban üléseztek a szakmunkásképzők képviselői, akik hasonlóképpen úgy döntöttek, hogy a szakmunkás- képzéssel kormánybizottságnak kellene foglalkoznia. Nagy kár, hogy a szlovákiai magyar szakmunkásképzők képviselői nem jöttek még össze országos tanácskozásra, mert őket is megilletné az ilyen szintű értekezlet. De ami késik, nem múlik. Dr. Varga Sándor alelnök felkérte e sorok íróját, hogy alakítson bizottságot kizárólag a magyar szakmunkáskérdés megoldására. A bizottság alakulóban van. Azonkívül benyújtottunk egy javaslatot a pozsonyi magyar szakmunkásképző intézet megnyitására, ugyanis Pozsonyba^ jelenleg 32 szakmunkásképző intézet van, s annak tanulói csaknem 60 százaléka magyar alapiskolából került ki. Az érvényben levő iskolatörvény novellizációjára kerül sor. A szakmunkásképzésre vonatkozó törvényjavaslatot alaposan megtárgyalták mind a Cseh, mind a Szlovák Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériumban. A két nemzeti minisztérium mellett működő szakcsoport közös ülésen tárgyalt 1990. március 29-én (e sorok írója is jelen volt), ahol a két alternatíváról is szó volt: a jövőben ki foglalkozzon a szakmunkásképzéssel: az iskolaügyi tárca-e vagy egy kormánybizottság - (államminiszterrel az élen - ez a mi megjegyzésünk). A szövetségi kormány hivatott dönteni a kérdésben és előterjeszteni a Szövetségi Gyűlés áprilisi ülésére törvényjavaslatként. Mi, csehszlovákiai magyarok, nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy az egyik legnagyobb országos probléma megoldásában élen jártunk, elsőként adtunk javaslatot, amit nagy örömünkre az illetékesek magukévá tettek. Most rajtunk a sor, hogy a hazai magyar szakmunkásképzést országosan megoldjuk. Reméljük, hogy ennek nem lesz akadálya. Schniererné Wurster Ilona 1990. IV. 27. ŰBUJPSB/I 1---------------------------------------------------------------E ;i & u v | ^ \ ' ftÉ- '' ft \ ft* \ 4 ft iA-Li.l a. / I Méry Gábor felvételei
