Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
Amikor elkezdtünk együtt járni, a zenéről beszéltem neki, s e szóáradat által realizáltam önmagamat, s zenén keresztül vallottam neki szerelmet, ily módon próbáltam megszabadulni férfiúi önimádatomtól; arról beszéltem, hogy egyszer majd híres hegedűművész leszek, talán majd még a New York-i Metropolitan Operában is adok koncertet, és hogyan Kell helyesen értelmezni és eljátszani Vivaldi némely tételeit. Ó figyelt, hallgatott (vagy talán nem is hallotta, amit beszélek?) és bólogatott. Csakhogy egy idő után, amikor már stabilizálódott a helyzetünk, s már a saját lábunkon álltunk/® lett ismert hegedűmúvésznö, s amint mondani szokás, ö volt az, aki vitte valamire, gyakran járt körutakra, koncerteket adott, portréelemzéseket készített vele a hanglemezgyártó vállalat, s türelmesen és elnézően magyarázta nekem (ha egyáltalán volt hozzá kedve), hogyan kell értelmeni és előadni Vivaldi műveit. Fájdalmas vereség volt ez számomra. Lázadoztam. Igyekeztem megcáfolni a saját nézetei-, met: hogyan lehet érteni a zenét? - kérdeztem önmagámtól. A zenét érzékelni, észlelni lehet, nem pedig érteni; csupán egy újabb misztifikáció ez abból a temérdek hókuszpókuszból, aminek pókhálójával az emberek a művészetet körülfonták. De Alicával semmiben sem vitatkoztam; hallgattam a magyarázatát a zenéről, a szenvedélyről, a fájdalomról és az örömről, mindazt, ami bele van kódolva a lényébe, és fokozatosan tudatára ébredtem, hogy csak a néhány évvel ezelőtti önmagamat hallgatom, azzal a különbséggel, hogy én akkor a zenéről csupán fecsegtem, míg amit ő mond, azt meg is élte a zenén át. Ha időnként otthon gyakorolt, nekem véletlenül volt időm (s általában több időm volt, mint neki), hallgattam a játékát, el-elnéztem a lehajtott fejét, a gondosan elhelyezett kottalapokat, s a figyelemösszpontosítástól ráncba ugrott homlokát és összecsücsörített ajkát. Szinte egész testével beledúlt a vonóba és hosz- szú, szépen ívelt ujjaival nyomkodta a húrokat; akkor gyengéden szerettem őt, s elképzeltem, amint ezek a törékeny ujjak végigsimítják meztelen bőrömet, miközben este egymáshoz bújtunk, és az ágy kiegyenlítette a Vivaldi-interpretációra való képességünket; lehetséges, hogy a zene ezért is ébresztett bennem erotikus képzeteket és erős érzelmi izgalmakat. Néha pedig hosszasan és egészen hiábavalóan vitáztunk a művészetről. A kétségek pillanataiban megkérdeztem, mi értelme van egyáltalán a zenének, hegedűinknek, ennek az egész sejttömegnek, amelyet a testünk, az egész életünk, létünk, a halálunk képvisel. Nekem volt okom az efféle kérdésekre: sikertelen művésznek számítottam. De ö nem. Ezért nem értett meg engem. Az összes hasonló kérdésre a hegedűjével válaszolt. Nem értettek a Mező utcai régi barátaim sem, akiknek a szemében a hivatásom - hegedűművész! - túlságosan kirívó volt, csak úgy foghegyről köszöntöttek; Frano Kylián, az öreg Koch, Robo Korencik és a többiek mintha csak szégyenkeztek volna miattam, mivelhogy ók hasznos munkát végeztek. Csak a fiatal Filip Fábián tekintett szakértőnek, szívesen elbeszélgetett velem a Beatlesről és azt állította, hogy a Beatles-zenészek századunk Mozartjai, elsősorban persze John Lenon, mert ő a legjobb közöttük. Később, amikor az a hülye amerikai bugris, az a pszichopata Mark David Chatman agyonlőtte John Lenont az egyik New York-i utcán, Filip megkért, hogy játsszam el neki hegedűn a Yesterday-t, olyan stílusban, ahogyan az angol filharmonikusok szokták játszani, és még hozzátette, hogy most már fütyül Amerikára, ha ott az utcán csak úgy ukmukfukk megölhetnek egy olyan muzsikust, amilyen John Lenon volt. De különben nem értett engem a Mező utca, ami rendkívül bántott, kínzott, szinte gyötört, s ráadásul ez Alicát teljesen hidegen hagyta, mert ö nem volt otthon a Mező utcában, ő csak oda költözött, és a maga módján gyűlölte. Később, amikor már nem érdeklődtünk egymás iránt, valóban már egymás munkájára sem figyeltünk oda. Az én esetemben * ez a megvetés olyan méreteket öltött, hogy végképp képtelen voltam komolyzenét hallgatni, főként Brahmsot, Haydnt és Vivaldit, Sztravinszkijról nem is beszélve: csak a Beatlest hallgattam, anélkül, hogy megértettem volna: voltaképpen az is komoly zene. A művészet, mely kezdetben közelhozott bennünket egymáshoz Alicával, most ellenünk fordult. Sokáig ültem a teraszon, már kezdtem dideregni, és a hideg átjárta az egész .testemet; ennek ellenére kint maradtam, és néztem, hogyan sötétedik be az ég a hegy- prmok fölött, hogyan homályosulnak el lassanként a hegycsúcsok s olvadnak egybe az égbolttal. A levegő egyre áttetszőbb és élesebb volt, a fülemhez eljutó hangok mind teltebbek lettek, és valahogy minden titokzatos és megközelíthetetlen lett. Csak jó idő múlva mentem be az étterembe és rendeltem egy forró rumos teát; az ablaknál ültem és tovább gondolkodtam. Aztán bedobtam a zeneszekrény „megrendelő“ nyílásába egy koronást, majd megszólalt a zene. Természetesen a Yesterday-t hallgattam. Miután befejeződött ez a szomorú, egyidejűleg nyers és gyengéd rapszódia, újra megrendeltem. Bármennyire is akartam, bármily nagyon is igyekeztem, sehogyan sem tudtam rájönni, mikor kezdődtek közöttünk a nézeteltérések, a viszálykodások, mikpr kezdtünk távolodni egymástól, és mikor lettünk közömbösek egymás számára olyannyira, hogy már nem maradt bennünk semmi, még hely sem a gyűlölet számára. Teljesen elidegenedtünk egymástól, ám furcsamód a testünkre ez nem vonatkozott; sőt úgy tűnt fel nekem, hogy mennél inkább eltávolodunk egymástól lelkileg, annál közelebb jutunk egymáshoz fizikailag: lehetséges, hogy ez tiltakozás volt az érzelmeink változékonysága és a szívünk ingatagsága ellen. Úgy szerelmeskedtünk együtt, mintha a másik egy egészen idegen valaki volna, és ez csak fokozta a nemi izgalmunkat és a gyönyört: minden szerelmeskedéskor voltaképpen önmagunkhoz voljunk hűtlenek. Közben persze az is át-átvillant az agyamon (elvégre miféle férfi lettem volna?), hogy Alica valóban hűtlen hozzám, hogy megcsal a szeretőjével. Ilyesféle képzelgésekkel gyötörtem magamat: hogyan csinálja? Nagyokat nyög közben? Vajon ki az? Lehet, hogy a kopasz, inas karmester, persze az sem kizárt, hogy a testes elsőhegedűs vagy a szőrös oboás, lehet, többen is vannak, talán nem is valamelyik kollégája, hanem valamilyen véletlenszerű, alkalmi szerető, mondjuk egy szerelő, egy sofőr, de az is lehetséges, hogy valamelyik Mező utcabeli barátom élvezi a gyönyörök gyönyörűségét a feleségemmel, a hegedűművésznővel ... Igen, gyakran gondoltam ilyesmire, ámde semmi sem vallott rá, hogy Alicának szeretője volna, és ha volt is, ennek semmi jelét sem adta, semmivel sem árulta el. Nos, igen, teherbe esett. (Talán nem tőlem?) Am ekkor megörültem: lehet, hogy a gyerek (az én gyerekem) ismét összeköt majd bennünket, lehet, hogy új harmóniát hoz majd a házasságunkba és minden úgy lesz, mint egykor. Elválni természetesen nem akartam, és őszintén szólva most sem akarok, bár időnként gondolok rá. Csakhogy Alica nem akart gyereket. Ragaszkodott hozzá, hogy elvéteti; ilyenformán tehát a művészet szembehelyezkedett a családdal. A gyerek - temérdek gond - állította; abbahagyom a gyakorlást, kijövök a formából, elbocsátanak a zenekarból, elfelejtenek. (Vagy pedig lelkiismeretfurdalása volt, nem volt benne biztos, hogy tőlem terhes-e?...) Engednem kellett. A különféle bizottságokkal folytatott huzavona után (mindent egymaga intézett) végül is megszakít- tatta a terjességét. Ezt követően úgyszólván meggyúlöltemazenét, és makacsul megállapítottam magamban, hogy az egész emberiség művészete nem ér fel egyetlen emberi élettel. Meglehet, hogy éppen ezen a ponton tetöződött be az egymástól való elidegenedésünk, noha nem mondhatom, hogy csupán ez a szerencsétlen terhességmegszakítás volt az egyetlen dolog, ami tönkretette a házasságunkat; sokkal meg- foghatatlanabb és észrevétlenebb volt az egész, olyasvalami, mint amikor a harmat nesztelenül rátelepszik a fűre, vagy amikor a fagy telefesti jégvirágokkal az ablaküveget. És azután - a szerencsétlen Vivaldi. Egyszeriben kétségbe estem. Hiába, egészen hiába próbáltam hibátlanul eljátszani Vivaldit hegedűre, gordonkára és vonós zenekarra írt D-dur acontinuo háromtételes (Allegro, Andante, Allegro molto) versenyművének hegedűszólamát. A hegedűszólam meglehetősen igényes, különösen az egyes tételek közötti átmeneti részei. Egy valóban jó hegedűs számára ez nem kellett, hogy problémát jelentsen; a feleségem számára nem is jelentett. De nekem igen. Itt volt a kutya elásva: amiatt a szerencsétlen Vivaldi-versenymű miatt, amelybe beletörött a bicskám, komplexusaim voltak, s úgy éreztem, hogy a házasságban semmilyen elismerést sem kapok, sót hogy a feleségem durván megsérti férfiúi hiúságomat. Az éjszaka gyorsan közeledett, minden méltóságával, fennkölt volt, a csillagok teljes pompájukban ragyogtak. Nem tudtam megmaradni a menházban, kinn bolyongtam az ösvényeken, elhódítva a láthatatlan fák zúgásától, megtévesztve a sötét által, mely minden oldalról körülvett. Igazi éjszaka volt és visszavonhatatlan; semmiben sem hasonlított a lázas és csillogó-villogó városi éjszakákhoz, melyek tele voltak káosszal, neonfénnyel és az éppen véget ért lumpolások zajával. Az volt az érzésem, hogy itt, a hegyek között más jelleget kapnak a dolgok, a tettek s az érzések, teljesebbek és a végtelenségig kiélezettek, hogy valójában csak itt nyernek igazi értelmet. E tökéletes éjszaka közepette az én gondolataim is változtak, s jóval szabadabbnak éreztem magam, mint a városban, mindenekelőtt önmagam terhességétől szabadultam meg. Nem volt bátorságom nyíltan és világosan megmondani Alicának, hogy minden véget ért. A szokásaink és az apró csalásaink tehetetlenségi ereje éltetett bennünket tovább, ami csaknem természetesnek tűnt föl számunkra. Csupán néha, csak a színigazság felragyogó ritka pillanataiban tudatosítottam magamban házasságunk valóságos állapotát. Ilyenkor szinte kétségbe estem, hogy az égvilágon semmit sem érzek Alica iránt; tudatára ébredtem, hogy a számtalan együtt leélt nap szürke egyhangúsága egyetlen egy emléket sem hagyott bennem, semmit, amibe belekapaszkodhattam volna, amivel megvigasztalhattam volna magamat. Már nem szerettem őt, és ez az egyszerű felismerés egyszersmind elszomorított és megbénított; most csakugyan a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a szerelem illanékony, múlékony, mint minden más emberi dolog: hiába mutatkozik fennköltnek, hiába ébreszt csalfa bizonyosságot, hiába szokott néha olyan fontos lenni, mint a matematikai meghatározások. A szerelemre tehát már nem lehetett számítani; ezek után ugyan mit állíthat szembe a halállal az ember? Hasonló tapasztalataim a gyermekkoromból is voltak; emlékszem rá, milyen sokkoló hatással volt rám, amikor rájöttem, hogy a színpadi királyok és ördögök az előadás után egyszerű emberekké vedle- nek át. Attól fogva nem tudtam komolyan venni a művészetet, és most hasonlóképpen jártam a szerelemmel is; nem maradt semmim, amit szembe állíthattam volna a magánnyal. Ez boldogtalanná tett; szomorúságot éreztem, mely pontosan úgy ülepedett le a lelkemben, akár a finom szemcséjű homok a kristálytiszta vízben. Továbbra is együtt éltünk, s a belénk rögződött szokások teljesen kimerítettek és rabságba döntöttek. Ám elégedettséget színleltem, sőt időnként megpróbáltam gyönyörködni a zenében, és bizonytalan reményeket tápláltam jövóm iránt. De az Alicával szemben (a az önmagámmal szemben is) érzett ellenszenv akaratlanul is mindegyre növekedett bennem, s amikor már nem voltam képes a tükörbe se nézni, rádöbbentem, hogy ez már az oszlás legfelsőbb foka. összetörhettem volna a tükröt, vagy kellő bátorságot kellett volna találnom ahhoz, hogy szakítsak Alicával. Valamit mindenképpen tennem kellett, ezért vonultam visz- sza ide a hegyekbe. Bolyongtam az éjszakában, és egyszerre az volt az érzésem, hogy eltévedtem. A fák fenyegetőbben zúgtak, a sötétség egyre sűrűbb lett, szinte áthatolhatatlan, mintha rátapadt volna a testemre, szinte az volt az érzésem, hogy én magam vagyok az éjszaka, hogy sötétség vagyok, megfoghatatlan semmi, hogy beleolvadok az ürességbe, mely az örökkévalóságra emlékeztetett. Kinyitottam magam elé a két kezemet, de még csak az ujjam hegyeit sem láttam; a szemem nem volt képes kivenni a sötétségben semmiféle árnyat, tárgyat vagy mozdulatot; a csillagok magasan ragyogtak a fejem fölött, fényük azonban tompa volt és hideg, egy csöppnyi világosságot sem adtak. Elindultam hát vaktában, lassan lépkedtem, kétségek kezdtek gyötörni, melyek fokozatosan pánikká és hisztériává alakultak bennem. Talpam alatt csikorgóit a kavics, valahol a közelben patak csobogott, ám az éjszaka egészen csöndes volt; amolyan kísérteties és ijesztő csönd volt ez, mivelhogy valamiféle élőlény jelenlétét árasztotta magából. KÖVESDI JÁNOS fordítása (folytatjuk) H ogy miért írom ezt a levelet, s előtte annyi mást, egész kötegnyit, holott már előre tudom, hogy nem adom fel őket, hogy leveleimet egyetlenegy olyan olvasó sem olvassa el, akinek (s csakis neki) mondanak valamit, akihez szólnak? ÍGY VÉGZI AZ ÍRÓ - BIZALMAS LEVELEKET ÍR SZERELMÉNEK, AMELYEKET A SZERELME SEM OLVAS EL, MERT NEM KERÜLNEK POSTÁRA. HÉT ÉVE MÁR, hogy - mint mondani szokták - bevonult a hadsereg. Azóta nem láttuk egymást. Véletlenül akadunk össze az utcán. Nem nézünk át egymáson. Te vagy az, Én vagyok, ölelkezünk. Beülünk a legközelebbi kávéházba. Egy óra múlva bejön a stukkeres, vigyázzba vágja magát, int Erinának. Mennem kell, áll fel Erina. S mert el akarnak szakítani a gömbölyű, anyás idomoktól, a sós illatok sűrűjétől, félsóhajtok: Kicsi lányom. Erina nyomban rám villantja szemét. Komolyan mondja:- Igen, a tiéd.- ... hangosan mondja, úgyszólván kiáltja:- Tiéd, tiéd, mindenem a tiéd! Felszikrázott, körülöttem a sötétség. Suhintó kardot láttam, kettészelte a testet, megkönnyebbülve állapítottam meg: férfi vagyok még, a rézangyalát, csak azért sem hagyom magam, vagyok még valaki. Ez a lány az enyém. Érintem, belé- legzem, megöleltem. ELSÓ PILLANTÁSRA LÁTTAM, láttam, hogy tüzes vagy, nem akartam kikezdeni veled, én a hatminc évvel idősebb férfi, ha úgy tetszik, féltem, hogy felsülök melletted... KEDVESEM, (Pozsony, 1975. október 6.) Új szalagot vettem az írógépbe, ezért most az öreg Remingtonon írok neked. A férfi, akitől kaptam, azokban a napokban indult a gázkamrába. Ezeréves, személyen felüli kapcsolat közted, Gall úr és közöttem, a tekintetek, mosolyok, arckifejezések, helyzetek, visszaemlékezések beszéde. Amikor az öledbe fogadsz, tudor vétnek, kozmít át magad: Tud lásunkról. De e beszívhassalal ez az én No: fekete állat. ÖURO BÚÍ lenségig, a pilis lésig, az önm£ kezésig, ami kellemes, mell az ember sors mondogatja: É felsóhajt: Kár, vagyok. Duro, Duro, víthatatlan va a fantáziáláso úgy akarsz sze éves legény férfi, mindig ec Dom Tatai De hát én magamévá aki jel szeretni £ engem. i Duro, Duro hatvanéveskén a nyolcvanéve öreg Picasso, keblű, szép nő fölé emelik elő gát pedig kivor majomnak st szeretkezett. A ség hónaljába van a vászonr: is isteni kielégi szemléled. Azt casso langyos; kevesebb ener retkezett? Te n vakkal, az inte dékaiddal szer zött. A fontos í vonaladon sze a saját eszköz ZALABA ZSUZSA Megadás * égre szúrt kezek ha borotvált n> tél közeleg fénytelen Marx fordul rotyogó pokol egükl párolgó bűntudat jöttünkig erő kötelet kötelet és madárvonulás kamikaze vagyok tüdő- és hősz mindenséges és emberi túléléstúléléstúléléstúléstúlélés Történések néi miképp az ÉRKEZÉS az INDULÁS ellen önfegyelem felnőni a jegenyékig hogy eljuss a bokrokhoz ötésfeles madárcipö hogy vállald a zuhanást 4 A V
