Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-13 / 15. szám

DANILO Kié

Dicső halál

meghalni a honért

Amikor az őrség azon az áprilisi hajnalon- amelyet a császári parancs kivégzése napjául rendelt - a cellába lépett, az ifjú Esterházy görcsösen imára kulcsolt kézzel a padlón térdepelt. Feje a mellére hanyatlott, szőke haja pedig kétoldalt lecsúszott úgy, hogy felfedte a hosszú, vékony nyakat meg a csontos hátgerincet, melyet lejjebb a gallér nélküli lenvászon ing takart. Az őrség megtorpant, mert azt tartotta, hogy ha egy gróf Istennel társalog, az éppen elegendő ok arra, hogy a hatalom egy pillanatra megfeledkezzék a spanyol szertartás szigorú előírásairól. Némán tördelve imára kulcsolt kezét, a lelkiatya is meghátrált; izzadó tenyere áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont borítású fedelén; olajbogyó nagyságú szemekből fűzött olvasója nesztelenül himbálódzott ide-oda. Az egyik porkoláb, hatalmas karikán, kulcsokat tartott a kezében, csupán azok csörrentek egypár- szor, minden szabályosság nélkül.-Ámen - suttogta az ifjú, elvégezvén reggeli imáját. Majd fennhangon hozzátette:- Bocsásson meg, atyám.

Ebben a pillanatban, mintegy vezényszóra, baljóslatúan és egyhangúan, mint az eső, megperdültek a dobok.

Egy piros képű, öklelő bajszú huszártiszt, két hosszú puskás hórvát ulánustól közrefogva, felolvasta az ítéletet. Rekedtes hangja üresen kongott a cellában. Az ítélet: kötél általi halál, szigorú volt a maga kérlelhetet- lenségében. Az ifjú nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a népfelkeléseknek az egyikében, amelyek időről időre, váratlanul és kiszámíthatatlanul, vérben, iszonyatban és reménytelenségben fellángoltak, megrázkódtatták a birodalmat, hogy azután hamarosan, ugyanolyan iszonyatban s éppoly reménytelenül, vérbe fulladjanak. Származását, családja hírnevét a bíróság súlyosbító körülménynek tekintette, mert - eszerint - nemcsak uralkodóját, hanem a saját rendjét is elárulta. Tette példás büntetést érdemelt.

Az elítélt alig értett valamit a fülében doboló, egyhangú szóáradatból. Számára megállt az idő. Múlt, jelen és jövendő összemosódott, peregtek a dobok, halántékán, akár a sebes szívverés, győzelmes csaták, diadalmenetek és szuronyrohamok távoli hangjai lüktettek, és bufogtak baka- csínnal bevont dobok, amelyek azonban nem az ö, hanem valaki más halálát adták hírül. Zsenge kora ellenére (inkább hirtelen megnyúlt kamaszra, mint érett fiatalemberre hasonlított) már látott vért, és szemtől szemben állt a halállal, de még soha így, soha ilyen közel. S éppen ez a közelség, a halálnak ez a lehelete, amelyet a tarkóján érzett, torzította el. tudatában a valóság képét ahhoz foghatóan, ahogyan az asztig- matikus szemmel is annál torzabbul látunk, minél közelebb van hozzá a tárgy. Ebben a pillanatban úgy érezte, az a legfontosabb- mert az ö világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halált becsülték legtöbbre -, hogy megőrizze méltóságát,

amelyet hasonló helyzetben mindenki elvár egy Esterházytól.

Az éjszakát átvirrasztotta ugyan, de lehunyt szemmel feküdt, és egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el ajkát, hogy az őr, ha a kémlelőnyíláson benéz, elmondhassa, az elítélt egész éjjel az igazak állmát aludta, mintha nem is a halálba, hanem esküvőre készülne. S furcsán felrúgva az időrendet, már hallotta is, amint az őr tele szájjal meséli a tiszti kaszinóban: „Uraim, az ifjú Esterházy úgy aludt azon az éjszakán, mint az ágyú. Mintha esküvő, nem pedig kivégzés előtt állna. Erre tiszti becsületszavamat adom! Uraim, emelem poharam....“ S ekkor összecsendülnek (ö hallja) a kristálypoharak. „Ex! - Ex!“

A halálnak ez a révülete, ez a diadalmas önuralom tartotta benne a lelket egész reggel. Imával erősítette magát, miközben összeszorított foggal dacolt a belek és a szimpatikus idegrendszer, az akarat és a szándék elárulóinak gyávaságával; hogy megőrizze férfias tartását, a családi legendát hívta segítségül. Ezért, amikor a könyörületes szertartás előírásai értelmében megkérdezték tőle, mi az utolsó kívánsága - noha szinte tűzben égett a benseje -, nem egy pohár vizet, hanem cigarettát kért, amiképpen egyik hajdani őse egy csipetnyi dohányt, amit aztán, bagóvá rágva, a hóhér arcába köpött.

A tiszt bokázott, és odakínálta ezüst cigarettatárcáját. („Uraim, becsületszavamra, a keze nem remegett jobban, mint az enyém ebben a pillanatban, míg a poharat tartom! Ex!-Ex!“) Az első reggeli nap fény- pásztájában, mely - akárcsak a régi festményeken valamely szent sírkamrába - ferdén tűzött be az ablakon, cigarettafüst kavargó«, kékeslilán, mint a pirkadat. Az elítélt érezte, ahogy a füst, ez a ragyogó illúzió, egy pillanatra erejét szegi, megrendül bele, mintha távpli puszták felől tárogató hangját sodorná feléje a szél. Ekkor heves mozdulattal a padlóra dobta a cigarettát, majd huszárcsizmájával, melyről leszerelték a sarkantyút, rátapodott.- Uraim, rendelkezésükre állok!

Ennek a mondatnak, amelyre azért esett a választása, mert katonásan egyszerű, rövid, mint a vezényszó, csupasz - és éppoly hideg is -, akár a kivont kard, úgy kellett volna elhangzania, mint a jelszónak, minden pátosz nélkül, mint amikor átdorbé- zolt éjszaka után azt mondják: „Jó éjt, uraim!“ Ebből azonban, most úgy tűnt neki, éppenséggel semmi olyan nem lett, ami méltó volna arra, hogy a történetírás megörökítse. A hangja tisztán csengett, a szavakat jól tagolta, a mondat egyszerűen hangzott bár, mégis valahogy fátyolosán kondult.

Attól a naptól fogva, amikor édasanyja meglátogatta, az ifjú Esterházy, valami tébolyult és titkos reménykedés ellenére, megértette, hogy élete azon túl csupán tragikomikus játék, melynek szálait olyan emberek bogozzák, akiknek hatalma majdnem akkora, mint az isteneké.

Édesanyja itt állt előtte lefátyolozott arccal, erőteljesen, sudármagasan, betöltve a cellát becses személyével, egyéniségével, malomkeréknyi, tollas kalapjával meg susongó ruhájával, amely akkor is susogott, ha meg sem moccant. Nem fogadta el a cella bútorzatához tartozó, egyszerű háromlábú széket, amellyel az ulánusok megkínálták, olyan megtiszteltetés volt ez, amilyenben itt még senki sem részesült talán. A nagyasszony azonban úgy tett, mint aki nem látja a durva faalkotmányt, amely kiáltó ellentétben állt az ő selyemfodraival. Állva maradt a látogatás egész ideje alatt. Franciául beszélt, hogy zavarba ejtse az ulánus- tisztet, aki vállához támasztott, kivont karddal tisztes távolban oldalt állt, olyan pozitú- rában, amely inkább a nemesasszonynak szóló díszörség (akinek nemessége ugyanolyan régi volt, mint magáé az uralkodóé), semmint a császári kazamaták büszke látogatója iránti elővigyázat vagy néma figyelmeztetés benyomását keltette.- A lábai elé vetem magam - suttogta a nagyasszony.- Kész vagyok meghalni, anyám! - felelte a fiú.- Mon fils, reprenez courage! - feddte meg szigorúan, talán túlzott szigorral.

S a fejét most először fordította egy picit az őr felé. Suttogása összekeveredett a selyemfodrok susogásával.- Az erkélyen fogok állni - mondta alig hallhatóan. - Ha fehérben leszek, azt jelenti, sikerült...- Ellenkező esetben feketében lesz, feltételezem - felelte a fiú.

Letargiájából az újból megperdülő dobok rázták fel, de most mintha közelebbről hallatszanának, s ó, abból a megelevenedő képből, amely mindaddig, valamiféle néma várakozást kitöltve, kővé dermedten állt előtte, megértette, hogy az ítélet felolvasása véget ért; á tiszt összesodorta a papírtekercset; a lelkiatya fölébe hajolt, és megáldotta a kereszt jelével; az őrség közrefogta. Nem engedte, hogy feltámogassák, hanem könnyedén maga állt fel, a két ulánus éppen hogy csak tartotta egy kicsit. Hirtelen, még mielőtt átlépte a cella küszöbét, valahol a mellkasában fészket vert, majd egész lényét átjárta a bizonyosság, hogy az élet logikája szerint fog végződni minden. Mert most minden a halál ellen és az élet javára szól ebben a lidérces álomban: a fiatalsága, származása, családjának rangja-neve, édesanyja szeretete, a császár kegyelme, de hiszen még ez a veröfény is, mely reá hullik, miközben hátrakötözött kézzel (mint valami haramia) fellép a szekérre.

Ám ez nem sokáig, csupán addig tartott, míg a szekér be nem fordult a főutcán, ahol az egész birodalomból odacsódített, hangoskodó tömeg várta. A gyérebbé váló dobszón keresztül hallotta a zajongást, a fenyegető morajt, s látta is a gyűlölködve hadonászó öklöket. A csődület a császári igazságszolgáltatást éltette, mert a tömeg mindig a győztes pártján áll. Ez lesújtotta. A feje éppen csak egy fokkal lejjebb, a mellére csüggedt, a vállát, mintha ütések érnék (egypár kődarab röpült feléje), védekezőn felhúzta, derékban egy kissé elörehajolt. De hát ez elég volt ahhoz, hogy a sokaság megérezze: a bátorsága elhagyta, megtört a fene nagy büszkesége. Ez valóságos örömujjongást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni a büszkék és bátrak megtörését.)

Az út vége felé, ahol már a nemesi kúriák sora kezdődött, s ahol a sokadalom megritkult egy kissé, az ifjú felvetette a szemét. A reggeli nap fényében vakítóan fehér foltot pillantott meg az egyik erkélyen. A korláton

áthajolva, talpig fehérben, az édesanyja állt ott, a háta mögött pedig - hogy még jobban hangsúlyozza öltözékének liliomfehérségét - filodendronok hatalmas, haragoszöld levelei hajbókoltak. (Jól ismerte ezt a ruhát, hisz családi ereklye volt: egyik dédanyja viselte valamelyik császári esküvőn.)

Hirtelen, már-már dacosan, kihúzta ma- % gát. Szerette volna odakiáltani ennek a fenyegetően ágáló tömegnek, hogy egy Esterházy nem halhat meg csak úgy, hogy mégsem lehet őt kivégezni, mint egy közönséges útonállót.

így állt a bitófa alá is. Amikor a hóhér kirúgta a zsámolyt a lába alól, még mindig várta a csodát. Akkor a teste megperdült a kötélen, a szeme pedig, mintha valami borzalmas, félelmetes látvány tárult volna elébe, kidülledt, szinte kiugrott gödréből. ,- Uraim, két lépésre álltam tőle - mesélte még aznap este a tiszti lovardában az a villás bajszú ulánus. - Amikor a nyakába tették a hurkot, olyan nyugodtan nézte a hóhér kezét, mintha brokát nyakravalót kötöz- getne az álla alatt. .. Erre tiszti becsületszavamat adom, uraim!

Kétféle okoskodás lehetséges. A fiatal nemes vagy bátran és méltóságteljesen, emelt fővel és a halál bizonyosságának tudatában halt meg, vagy pedig furfangosan megrendezett színjáték volt az egész, amelynek szálait egy büszke anya tartotta a kezében. Az első, a heroikus változatot a sans-culotte-ok és a jakobinusok támogatták és híresztelték előbb szóban, majd feljegyezték a krónikákban is. A másik lehetséges változatot, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-di- nasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, nehogy legenda szülessék. A történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál.

Borbély János fordítása

I ' '

'

M. CSEPÉCZ SZILVIA

.

L Elítélve

„A költészet kitartó és aprólékos önkivégzés“

(Orbán Ottó)

Lidércfény szakadt a napból, sziréngúzsból, hogy szabaduljak, ziháló korom, hogy elfogadhass, s plasztik tested üregeiből ne fröccsenjen szét a sötét.

Hát mondok verset - Mintha fűszál törne a napba, tenyeremben a másodpercek forgolódnak megriadva, és gond helyett a hópihékben csillagot őrzők el mások elől.

Hadd szabaduljon fényeskedve, s míg velem öregszik az egész, pupilláimra pókhálók telepednek, s anyám kallódó vérröge lehet csak, ami nyugtatja kezemet.

T

SZÍ S c

ác

Ar

kö:

táv

me

a i

pá

du

eg

esi

ba

ny

és

de

lót

a 1 tat do tyd a r ho rel

a I

*

Ü

!

autók egymás után gördülnek a magas, hófehér épület tágas parkolójába. A motorzaj elcsitultával újból csend ül az utcára; a nyugalom szinte burokba fogja a kutatóintézetet. Errefelé sem busz, sem villamos nem jár.

Az épületbe lépő s a laboratóriumok felé igyekvő fehér köpenyek megtorpannak a hirdetőtábla előtt, majd rövid tétovázás után lebbennek egyet, s a tanácsterem felé indulnak. - Jó reggelt, kedves kollégák!- csukja be maga mögött az ajtót utolsóként a csoportfőnök. - Valamennyien itt vannak? Új kolléganőt üdvözölhetünk körünkben, ezért hívtam össze önöket e szokatlan időpontban. Fodor Elvira most érkezett a főiskoláról. Úgy gondolom, Hedvig kartársnő magához fogadhatná. Nála akad egy szabad íróasztal is. Ó majd elmondja magának, milyen témán dolgozunk éppen - fordult befejezésképpen az újdonsült mérnök- nőhöz.- Ennyi az egész - fogta karon Elvirát egy mellette álló nő. - Én vagyok az a bizonyos Hedvig kartársnő, neked Hédi néni. Nem baj, hogy tegezlek? Hiszen a lányom lehetnél. Majd útközben beszélgetünk- szakította félbe önmagát a meglepett lány előtt, és karonfogva cipelte a folyosó végére, a felvonóhoz.' Az ajtó fölött sorakozó számok közül kigyulladt az ötös. - Itt vagyunk. Gyere, mutatom az utat - lépett ki elsőnek a korosodó hölgy.

A hosszú folyosó ablakain kevés fény

szűrődött be. Távolabb, ahol már ablak sem volt, neoncsövek tucatjai helyettesítették a napfényt. A folyosók egy szűk belső udvart zártak közre, amelyben a kiszáradt füvön és egy aprócska díszfán kívül semmi egyéb nem volt.- Ez a birodalmunk - nyitotta ki Hédi néni az egymás mellett sorakozó fehér ajtók egyikét. - Kávézol?

CSICSAY KÁROLY- Csak vizsgák előtt szoktam - mondta Elvira, mintha valami bűnt vallana be.- Jó, akkor majd felváltva főzzük. Remélem, nem dohányzol? - torpant meg egy pillanatra, és csak a nemleges válaszra tette le a kezében megállt hajkefét. - Ja, hogy min dolgozunk; mindenki máson. Ahány laboratórium, anni csoport, annyi fajta kutatás. Sokrétűnek kell lennünk, ki kell használnunk ezt a rengeteg lehetőséget nyújtó, korszerű épületet. A fene egye meg, elfogyott a kávé! Nem kopognál át ide a szomszédba, hogy kölcsönözzenek egy főzetre valót? Mondd, hogy én kérem.

Erélyes hang válaszolt a kopogtatásra:-Tessék, már megint!

Maró cigarettafüst csapott a lány szemébe az áporodott levegőjű helyiségben. Egy középkorú férfi hátát látta az íróasztalnál. Félig megfordulva nézett a lányra, miközben géppel írt papírokat tologatott egyik helyről a másikra, ügyesen eltakarva ezzel a nyitott újságot.- Mit akar Hedvig? Kávét? Mondja meg

neki, kedves kolléganő, ha máskor is meg akar zavarni számításaim közben, csak nyugodtan kopogtasson be!- Megint goromba volt? Mindig ilyen, míg el nem olvasta a sportrovatot. Úgy látszik, még nem ért a végére - csacsogott Hédi néni. - Mindenkinek vannak bogarai - s helyeslést várva nézett a lányra. - Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Itt csönd és nyugalom van, az a fontos.

Ebéd után, ha az engedélyezett fél órából maradt néhány perc, Elvira szívesen megállt a belső udvarra nyíló, sarkig tárt ablakoknál. Egyik alkalommal az udvar cse- nevész díszfájára egy rigó szállt le. Ki tudja,

miért választotta ezt a helyet, de szemmel láthatóan otthonosan érezte magát, amit cifra énekével nyomban bizonyítani is akart. Hangját a körülötte magasodó falak többszörösére felerősítve verték vissza.- Mi ez, madárház? - figyeltek fel egyre többen a szokatlan zajra. - Szörnyű ez a csipogás! - mondogatták egymásnak felháborodva.- Csukják be az ablakokat! így nem lehet dolgozni! - csapta be az ajtót Hédi néniék szomszédja.- Nem tud a sportrovatra figyelni - vetette oda Elvirának egy tőle nem sokkal idősebb kolléganője.

Elvira jobbnak látta, ha ezentúl nem álldogál az ablak mellett, mivel kollégái szeméből valamiféle ellenszenvet vélt kiolvasni. Mintha ó hívta volna ide azt a rigót! Az idősebbek, akik régebbtől ismerték az épület karbantartóit, bepárnáztatták velük ajtajaikat, de még így sem tudtak megbékélni a csipogással.

Az eddig egymást figyelemre sem méltató emberek egyszeriben megálltak beszélgetni. A közös téma a rigó volt. Bárhová mentek, követte őket mindent betöltő hangja. Délelőttönként, mikor a madár élelem után járt, feszült csendben várták az érkezését jelző dalolást. Mihelyt észrevették, hogy elszállt, kilopóztak a folyosóra* és a szűk udvar fölötti zsebkendőnyi eget kémlelték, figyelték, merre repül.-Visszajön? - tették fel magukban a kérdést, hangosan pedig szidták a fajA madárdal

táját, sót átkoz A legközele mennyi beszái leginkább zav a madarat. Ke a rigót el kell ki a végrehajtó akadt egy vál Másnap, a rát tudatában, közi rathoz, majd a légpuskát hálás A körbefutó csiskodókkal. fi feszült a csenc lopakodó férfi madár gyanútls lepottyant, a fi szabadult bám< tázták a sikeres elégedetlenek a hófehér ajtajs A következő varta az épülel mögött a régi I élet. Még felkai felejtett ajtón zenéje, hátha kellemesen cs kedtek vissza l> A madárról másról sem ig< mindenki aifffu mint régen, e< a megszokott fi