Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
4 T izennégy-tizenöt éves korban, a pubertás időszakában kerül sor H arra, hogy a tanulók átlépjenek az alapiskolából a középiskolába. Az iskolaváltáshoz biológiai változás is kapcsolódik: a tanári munka nehézségei érthetően fokozódnak. Amint a tanuló búcsút mond gyer- ■ mekkorának, levetkőzi gyermeki viselkedésmódját és új viselkedésmódot alakít ki. Nem szeretném itt jellemezni a pubertáskori átalakulást a maga egé- ■ szében, csak azt emelem ki belőle, ami ■ a matematikatanítás szempontjából jelentős, ami leginkább rávilágít arra, hogyan kell segíteni a tanulót életének ebben a jelentős szakaszában. Gyermekkorban viszonylag könyvi nyebb a tanulás motivációs bázisát kiépíteni, kedvet ébreszteni bármiféle munkához, tevékenységhez, elfoglaltsághoz. Serdülőkorban a világ kritikai szemlélete kezd kibontakozni az ifjúban. m Ennek tulajdonítható, hogy a tanulásra serkentő külső motívumok ereje erősen meggyengül. Elismerés, dicséret, elma- rasztalás, kcffholás, jutalmazás, büntetés, érdemjegyek, külső kötelezettség, a reá váró jövő kilátásai stb. a tanulót ■ kevésbé befolyásolják. Erősödik ellen- ■ ben a belső motívumok szerepe. Ha * a tanuló talál valamit a tantárgyban, ami megfogja, leköti, érdekli, amit magához méltónak vél, ennek érdekében most nagyobb erőkifejtésre képes és a hatás ■ is maradandóbb. Döntő fontossága van tehát annak, hogy a középiskola első osztályában mennyire sikerül észrevétetnünk a tanulókkal, mi a nagyszerű, az emberhez méltó egy matematikai teljesítményben. Sikerül-e arra nevelnünk, hogy meg tud- ■ ja különböztetni a kevésbé értékes teljenulja meg értékelni, becsülni a matematikát az az ifjú is, aki már tudja magáról, hogy nem született matematikusnak. At-, tói még jelentőségéhez mérten méltányolhatja a tantárgyat. A második - az előbbinél nehezebb és fontosabb - tennivalónk, hogy meggyőzzük a fiatalokat: semmiképpen sem célszerű, ha az iskola által nyújtott ismeretek, képességek bármelyik területétől elhatárolni igyekeznek magukat. A középiskola nem minden esetben ad szakmát, de megalapozza az általános műveltséget. Műveltségünk minőségét egész életünkre meghatározhatja azokon a területeken, amelyek nem tartoznak leendő szakterületünkhöz. Az egyoldalú műveltség, az egyoldalú képességek - legyenek bármily figyelemre méltóak - valamiképpen mindig megbosszulhatják magukat. Helyes, ha a diák elsősorban arra koncentrál, amihez a legtöbb kedvet, tehetséges érez magában, de nem helyes, ha ennek ára valamilyen feltűnő egyoldalúság, a műveltség ordítóan hiányos volta, a szakbarbarizmus. Mai társadalmunkban rohamosan nő azoknak a száma, akik annak idején a matematikai alapműveltség megszerzését elhanyagolták és ezt most kezdik sajnálni. Nem követel mindenkitől azonos teljesítményt matematikából sem a középiskola. Mutatja ezt a tanulók értékelésének hivatalos skálája is. Emellett a kis teljesítmények is igen tiszteletreméltó- ak, ha azokat erőink, képességeink lat- bavetésével, becsületes munkával értük el. A matematikában szintén megtalálhatók ezek a kisebb, de elismerendő és hasznos eredmények. Nevelnünk kell a tanulóinkat arra, hogy becsüljék meg a szerény eredményeket is, igyekezzelettség, sőt tanulási szándék tekintetében is erősen különbözők. A vidéki középiskoláknak nagyobb a felvevő területük, így több a bejáró, illetve kollégiumi tanuló. Életritmusuk, napirendjük, tanulmányi időbeosztásuk is eltérő. Mindezek következtében az első osztályban a differenciált foglalkoztatásuknak különösen nagy a jelentősége. Ugrás mutatkozik a tananyag meny- nyiségében, minőségi igényességében. Ez tantervi kérdés. Az igényesebb tananyag eredményesebb elsajátítása érdekében, a követelmények fokozatos emelése mellett nagy gondot kell fordítanunk arra, hogy megtanítsuk tanulóinkat a helyes és hatékony otthoni munkára, a célszerű egyéni tanulásra. E tekintetben az alapiskola olyan napirendhez szoktatta a tanulókat, amely a középiskolaihoz képest szinte kényelmesnek látszik. A középiskolai tanuló túlterhelését csak úgy kerülhetjük el, ha a követelményekben is különbségeket teszünk a diákok képességeinek és tantervi követelmények tágasságának megfelelően. Itt nagy jelentősége van annak, hogy a tanuló akkor se veszítse el a rendszeres munkához való kedvét, kitartását, ha eredményei szerényebbek. A középiskola első osztályától az érettségiig a tanulók szókincse, beszéd- készsége, gondolatai megfogalmazásának folyamatossága és gyorsasága, ugyanakkor az élőszó, az írott szöveg megértése, az információközlés befogadásának a minősége igen nagy változáson, fejlődésen megy keresztül. Ebből következik, hogy a tanárnak más nyelven kell beszélnie az elsős és más nyelven az érettségi előtt álló negyedik osztályos tanulókhoz. Ez magától érteNehéz a középiskolai matematika? Gondolatok az elsős középiskolások kezdeti nehézségeiről sítményt az értékestől, hogy értékrendbe tudja sorolni a matematikai teljesítményeket, hogy sikerül-e felkelteni vágyát magasabb teljesítmények iránt. Abban kell segítenünk, hogy kisebb teljesítményekről mind nagyobbakra vezetve, megindítsuk bennük azt a belső motort, amely maga is hajtja őket egyre újabb, egyre szebb eredmények felé. Az méltó az ő korukhoz, hogy szárnyakat kapjanak, megkezdjék saját repülésüket. Itt dől el, hogy a diákok elfogadják-e valójában tanításunkat vagy visszautasítják, ráállnak-e arra, hogy kedvvel, szívesen dolgozzanak együtt velünk, vagy csak látszatmunkát végezzenek, felébred-e „aktivitásuk“, hogy a tőlük telhető legmesszebbre jussanak, vagy csak kényszerből vonszolják-e magukat az idegenül maradt gondolatok között. Ezen a válaszúton nincs más igazi segítség, csak a belső motiváció. A matematika vonzó voltának megláttatása. Tudomásul kell vennünk, hogy ezeknek az embereknek - első osztályos tanítványainknak - már kritikai érzékük van. A tanuló kritikai szemlélete azonban bizonyos mértékig önmaga felé is fordul. Jobban meg tudja már ítélni önmagát, reálisabban össze tudja vetni teljesítményét máséval. Ha úgy látja, hogy valamilyen területen hátrább áll, mint a többi, ha nem találja magát az élvonalban, hajlamos arra, hogy e területről egészen kikapcsolja érdeklődését. Figyelmét inkább arra koncentrálja, ahol erősnek, versenyképesnek érzi magát. Ilyenkor gyakran lekicsinyli, lebecsüli az érdeklődéséből kizárt területeket, sót ezek irányában be is szüntetheti tevékenységét. A szubjektív kritikával szemben az objektív kritikával kell felvenni a harcot. Szubjektív a kritika, ha a világ jelenségeit önmagunkhoz viszonyítva bíráljuk. Az objektív tény az, hogy nélkülünk, hozzájárulásunk nélkül igen-igen sok, értékes, fontos, lényeges dolog történik a világon, amit nem vehetünk semmibe csupán azért, mert mi azokkal nem foglalkozunk. Ez pontosan az a gyermekes álláspont, amitől a diák szabadulni akar, csak nem veszi észre annak naivitását. A tanulókban ébredező kritikai szellemet nem letörnünk, hanem irányítanunk kell. Az irányítás csakis okos vitákban történhet, nem kényszerrel. Nehogy méltatlannak tekintsük a diákot a vitára. Ha nem tartjuk méltó vitapartnernek, örökre elveszíthetjük. Ha vitában győzni tudunk felette, megnyerjük magunknak. ■ Az első teendőnk tehát az, hogy tanek azokat is komoly munkával elérni. A középiskolai matematika mindenkihez szól, minden tanulót a képességeinek megfelelő szintre szeretnénk abban emelni. A pubertáskorú fiatal gondolkodásában az értékítéletek gyors változásokat mutatnak. Amik korábban értékesnek látszottak, egymás után szűnnek meg értékesnek lenni a diák szubjektív megítélése szerint, és viszont, amik előbb teljesen közömbösek, érdektelenek voltak a szemében, gyorsan tehetnek szert magas besorolásra értékítéleteinek mércéjén. Az értékrendszernek ebben a forrongásában veszi át a tanulót a középiskola. Számos példát tudunk arra, hogy kiváló matematikusok a pubertáskor tájékán kezdtek érdeklődni a matematika iránt. A matematikatanár nagyon sokat tehet annak érdekében, hogy az ifjak- ban magas szubjektív értékelést nyerjenek el a matematika objektív értékei, hogy megerősödjék bennük a matematika tanulásának belső motivációs bázisa. A matematikatanárnak a motivációs bázis megteremtése mellett sok objektív nehézséget is le kell győznie az első osztályban. A nehézségek fő forrásai az alap- és a középiskola közötti számos különbség: a célok, a szervezeti formák, a tananyag és a módszerek között. Az alapiskola célkitűzésének döntő tényezője általánosan kötelező jelleg. A középiskolának ez a jellege még csak részben van meg. Az alapiskolában nagy erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a minimális tantervi követelményeket minden tanuló elérje, függetlenül a továbbtanulás céljára kiválasztott középiskola típusától. Ez a leglelkiismeretesebb, legkörültekintőbb, leghaladóbb módszerekkel történő tanári munka mellett is úgy befolyásolja az alapiskolai követelményeket, hogy azok kisebb-nagyobb mértékben leszakadnak a középiskolai követelményektől. Ezt a tényt a középiskola első osztályában számításba kell venni. A követelmények gyorsulása fokozódhat ugyan, de a fejlődésnek folyamatosnak kell lennie, nem szakadásosnak, ugrásszerűnek. Az első osztályban mutatkozó eredménycsökkenés egyik leggyakoribb oka a követelmények átmenet nélküli hirtelen megemelkedése. A középiskola szervezetileg általában külön egység, tanulói különböző alapiskolákból jönnek össze. A tanulóösszetétel így heterogén. A diákok más és más követelményekhez szoktak, értelmi fejtödö követelménynek látszik, mégis - akaratlanul is - sok tanár vét ellene. Elsajátít bizonyos szókincset, beszéd- sebességet és elfeledkezik az alkalmazkodásról. Nem foglalkozik 14 évesnél fiatalabb gyermekekkel, nem tudja, hogy bántak velük az alapiskolában. Előfordul az is, hogy tudatosan nem alkalmazkodik az alapiskolából érkező tanulókhoz: lássák meg, hogy középiskolában vannak. Ez azonban a tanulók alkalmazkodási képességét annyira próbára teszi, hogy sokan emiatt szakadnak el a kezdet kezdetén. Egyszerűen nem értik meg, hogy mit mond a tanár, képtelenek haladni vele. Ezen a nehézségen sokat segíthet, ha a középiskolai tanár alkalmat keres alapiskolában való hospitálásra. Olyan középiskolai tanár számára, aki még sohasem hospi- tált alapiskolában, valósággal megdöbbentő lehet az a mód, ahogyan az alapiskolában foglalkoznak a gyerekekkel. Csak így ébredhet tudatára annak, hogy a foglalkozási mód tekintetében is meg kell teremtenie a kellő átmenetet. Ugyanezért lehet igen hasznos az alapiskolai tanár számára, ha ö viszont a középiskolába látogat. Amint az már az elmondottakból is kitűnik, nagyon fontos az alap- és a középiskolák kölcsönös segítsége és jó kapcsolata. Az első osztály elején a tudásszint felmérése érdekében készítendő dolgozatnak ugyancsak óriási jelentősége van a diákok megismerése szempontjából. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a felmérő dolgozat csak a tanár tájékoztatására szolgálhat, s nem a tanulók elbírálására. Nem volna kívánatos, hogy a tanulók minősítését olyan írásbeli munka alapozza meg, mely még az alapiskola eredményének tekinthető. Több módszertani szakember javaslata alapján feleletre, osztályozásra menő feleletre néhány óra elteltével csak abból az anyagból kerüljön sor, amelyet már a középiskolában tanultak. Az említett felmérő dolgozat célja a hiányosságok feltárása. Ennek alapján tervezhető meg az a folyamatos ismétlés, melynek során a fogyatékosságokat pótolni lehet. összefoglalva az átmenetre vonatkozó javaslatokat, azt mondhatjuk, vegyük „emberszámba“ a középiskolába lépő tanulót, viselkedjünk vele úgy, mint a vezetésünkre bízott munkatársunkkal, akivel együtt érhetünk el eredményt a saját fejlődésében. Dr. LENGYELFALUSY TAMÁS „Fényesebb a láncnál a kard.“ Ezt a Petőfi-sort minden magyar, a magyar költészet valamelyes ismerője tudja, vallja. Rabság és szabadság jelképe volt és maradt a lánc és a kard. És ma, 1989 decemberének utolsó napjaiban ezt a legszentebb örökséget is át kell értékelnünk? Ne féljünk tőle. Nem az üzletes divattá vált szibériai Petőfi-legendához, a klasszikus hagyomány átfestéséhez, újságszenzációkhoz számítható kísérletről van szó - noha a világsajtó első oldalára, tévé-, és rádióadók műsorának élére került hírekkel, eseményekkel függ össze. Azzal az „élő lánccal“, amelyet először Tőkés László temesvári hívei fontak a református templom s a Securitate-ügynökök által fenyegetett lelkipásztoruk lakása köré, és amely láncba december 16-án ortodox hívók és mindenfajta „hitetlenek“ is beálltak. És amely, szikraszerepéhez híven, Temesvárról átterjedt Bukarestre, s a fővárosi, döntő harcok talán legfontosabb tényezőjévé vált. Életem legdrámaibb rádióélményeként tartom számon ezekből a napokból Caramitru helyszíni közvetítését, meg nem szűnő felhívássorozatát a bukaresti televízió és a rádióépület védelme érdekében. Kevés volt a fegyveres katonai őrség, az odarendelt csapatok még nem érkeztek meg- egyetlen fegyver az élő emberi test, a fegyvertelen tömeg maradt. És ez a fegyver csodálatosan működött. Igaz, rettenetes áldozatokkal járt a bevetése. De az „élő lánc“ lett a román forradalom, a népforradalom csodafegyvere. Neki köszönhető, hogy az éltető lánc működhetett és mindvégig működött. Tegnapelőttől, pontosabban karácsony első napjától a forradalom számára megvédett, megőrzött televízió már nem csupán felhívásokat és híreket adott, a rádió sem csak ilyen közvetlen felszólításokat játszott be, hanem hozzákezdhetett sokrétű funkcióinak ellátásához. Hallhattuk, láthattuk újra a színészeket. A Kolozsvárról Bukarestbe visszaérkezett Victor Rebengiucot például, beszámolni első élményeiről- és elmondani Eminescu egyik híres, a nemzeti érzést, fájdalmakat és vágyakat élesen, direktbe fogalmazó versét; Rebengiuc megjegyezte ugyan, hogy nem szeretné, ha félreértenék (nyilván az Eminescu által emlegetett „idegenekre“ gondolt), ám én, sajnos, biztos vagyok benne, hogy sokan értették, érthették félre, mindkét oldalon. Én továbbra is bízom Rebengiucban, tehetségében, becsületében, jó szándékában. És magam sem szeretném, ha e hirtelen ránk szakadt sajtószabadságban valaki a cenzúra után kezdene áhítozni. Magunknak kell tehát föltennünk a „mikor, mit?“ kérdését... Ha időm volna, egész nap a tévékészülék, a rádióvevő mellett ülnék - annál is inkább, mert napok óta újra szól, magyarul is, a kolozsvári rádió. Ma már nem kell kilométereket, száz kilométereket autóznunk, illetve dühösen csavargatnunk jobbra- balra a keresőt, hogy érdemleges képet kapjunk (látványban és hangban) a világ dolgairól. Nálunk is történnek a dolgok, nálunk történnek a dolgok- és mi magunk szólhatunk róluk, értük. Most van olyan érdekes a bukaresti tévéadás, az itteni rádióközvetítés, hogy elhanyagoljuk érte, lekössük a távolabbról sugárzottakat - amelyek eddig az éltetőink voltak. (Szerény négy oldalacska a Szabadság, kolozsvári magyar napilapunk egy-egy száma, könnyű legőgölni, mint tette a napokban a bátor, világhírűvé lett budapesti tévériporter - de nem csak azért fontos ez a lap, mert miénk!) Maradjunk ezúttal az éltető lánc legfontosabbikánál, a képi mozgósítás és meggyőzés eszközénél, fegyverénél. Nézni, hallgatni kell a páratlan emberségű és intelligenciájú román színészt, Ion Caramitrut (a tegnapi Hamletet!) - ha csupán nyilatkozatok közül válogat, még olyankor is. Néztük, hallhattuk végre (mármint az egész ország) Doina Corneát, e forradalom érzelmi, ellenálló előkészítőjét. És hallgattuk a világszínvonalú politikusként megnyilatkozó, bölcs Silviu Brucant, aki a ma és a holnap súlyos problémáit is felvázolta már, illúziómentesen, de a megoldáskeresés komolyságával. Láttuk végre a filmet, a háborús föbúnösöket, az országáruló házaspár kivégzésének filmjét is, amely lezárt és megnyitott egy korszakot. És ezután arról is beszélnünk kell, hogy mit hoz nekünk, Erdélyben, Romániában élő magyaroknak ez a holnap. Biztató kezdetnek láttuk, a bukaresti forró napok ismeretében, Boros Zoltán okos, szakmailag is színvonalas tévészereplését, néhány képviselőnk, így Domokos Géza után magyar ügyben és részben magyarul megszólalását, mert egyszerre tudott a többségi" (román) és a kisebbségi nézőkhöz szólni, az őt régóta ismerő magyar közönséget reményeiben, bizalmában erősíteni. Ezt tette Tőkés László karácsony szombatján fölvett, és az ünnep másodnapján a kolozsvári rádióban már sugárzott szövegében (amelyet én Nobel-békedíjas szövegnek értékelek), s remélhetőleg még a mai nap folyamán Bukarestből is felhangzik, sőt látszani fog az események forgatagából kiemelkedett lelkipásztor immár megbékélésre, békére hívó szava. Mert béke kell az embereknek! Nem poraikra- hanem az élet érdekében. A harcos élet érdekében. Hogy ne legyen többé szükség - csodafegyverként - az élő láncra. Hogy éljen az éltető lánc, a megbékélést, a valódi egyenjogúságot hirdető lánc, amely - fényesebbé válhat mindenféle kardnál... KÁNTOR LAJOS Kolozsvár, 1989. december 27.
