Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
» A NYUGALOM SZIGETE \ Látogatás a bacsfai zárdában • Az Assisi Szent Ferenc Lányai rend • Számkivetésben, munka nélkül • Emberhez méltó élet • Szegénység, tisztaság, engedelmesség 9 ' j, - i , , ’( veJsk az utcán, kórházakba«, O lykor-ofykor tab,.kFf'a!^,emlékszem,személyesen 14 év- szociális intézetekben- Haj j-fl'rrffrr" kérőkéin először iranrenlatba egy feheminas név _-k kedves arának vonásai ka pcsomra c&y főiemben csengtek, u mertem faló szava» sokáig a > (ittam az ottan, sona na többet tudni róla, éppúgy, mm intézetben járva, megtudtam, indultam el Bacstára. Sorsoft. küzdelmek... A zárda folyosóján Szent Ferenc faragott szobrában gyönyörködtem, amikor elém jött Agnesa nővér és a vendégszobába vezetett. - Rendünk, az Assisi Szent Ferenc Lányai anyazárdája Budapesten volt, s még ma is közöttünk él egy társunk, Bon- fília nővér, aki odaszökött a szülői házból, mert a tiltás ellenére - hallgatva az Úr szavára - apáca akart lenni. Ha kedve van, délután meglátogathatjuk - mondta, s én buzgón bólogattam, mert bevallom, nem is mertem volna remélni, hogy a vendégszobánál beljebb kerülök. - Gondolom, az életünkre kíváncsi - fogott bele mondandójába, s én nagy érdeklődéssel hallgattam sorsa, sorsuk alakulásáról.- Már gyermekkoromban tudtam, hol a helyem, ezért az érsekújvári zárdába mentem, ahol elvégeztem az ápolónóképzót. 1950-ben az ottani kórház sebészeti osztályán kezdtem dolgozni - műtősnőként. Akkoriban ebben a kórházban nem dolgoztak civil ápolónők, csak mi, apácák, 36-an. Az ötvenes évek közepén már nyugtalanító híreket kaptunk más rendektől arról, hogy kezdik felszámolni őket, az apácákat kizavarják a kórházakból, az iskolákból. 1957-ben megtudtuk, hogy a zólyomi kórházból már elűzték társnőinket, s éreztük, hamarosan ránk is sor kerül. 1958. augusztus 8-án értünk is jöttek. Persze, meg akartak győzni arról, hogy vetkőzzünk ki, és akkor tovább dolgozhatunk. Mi imával feleltünk nekik, s kis csomagjainkon ülve vártunk sorsunkra. Bevallom, eleinte attól féltünk, valahova Szibériába visznek, s ott halomra lőnek bennünket, de az Úr erőt adott... Aznap fél kettőkor még misére mentünk, majd autóbuszba szálltunk. Úticélunkról csak a helyszínen szereztünk tudomást. A Slovenská Lupca-i vár lett az otthonunk. Nemcsak a mi rendünk tagjait, összesen 230 apácát száműztek erre a kietlen vidékre, távol a falutól, templomtól. Szinte a végszóra érkezett a szobába Anzelma fónóvér. Amikor mosolygott, arcának ráncai ezerfelé futottak. Kezeit békésen összekulcsolva vallott megpróbáltatásairól. - Én is Érsekújváron, 1947—48-ban végeztem el az ápolónóképzót, majd ezt követően társnőimmel 1959-ig a zsolnai kórházban dolgoztam. Fiatalok voltunk, a legidősebb közülünk 37 éves. Később ötvenhatunkat kiszakítottak rendünkből, sokan a jászói, én három kedvesnővérrel egy Zsolna melletti öregotthonba kerültem. Húsz évig éltem az idős, magányos emberek között. Négyen ápoltuk őket, három társnőnk mosott, főzött, takarított az ötven idős lakosra. 1985-tól, ekkor épült fel a bacsfai zárda, már emberi körülmények között élhetjük le életünket. Az idősek bölcsességével, zokszó nélkül - mint aki pontosan tudja, minden rossznak egyszer végesza- kad — beszélt a nehéz esztendőkről. Nem úgy a fiatalabb Agnesa nővér.- Ott hagytam abba, hogy a Slovenská Lupca-i várba tereltek. Az 1958-59-es kietlen tél próbára tette testünket, ám nehéz sorsunkat határtalan hitünk enyhítette. Kályhákban fűtöttünk, lavórokban mosakodtunk, hosszú hónapokon át igyekeztünk lakhatóvá tenni a vár elhanyagolt termeit. Ám a legszömyűbb az volt, hogy nem dolgozhattunk. Nemhogy a szakmánkban, hanem egyáltalán nem. Megaláztak azzal is, hogy engedély nélkül nem távozhattunk el a várból, és amikor kiengedtek, mindig akadt „kísérőnk". Attól féltek, nehogy megrontsuk a civileket, nehogy hívőket toborozzunk. Később, talán egy év elteltével az állami erdészetben facsemetéket ültettünk, majd á szövetkezetben lent téptünk, és volt egy időszak, amikor a zólyomi tejüzem számára sajtdobozokat hajtogattunk. Évek teltek el míg megengedték, hogy értelmi fogyatékosokkal foglalkozzunk. A civilektől természetesen „óvtak“ bennünket. Vagy a civileket tőlünk?! öt év számkivetés után kerültem az értelmi fogyatékos gyerekek mellé. Megtudtam, 1968-ban fellélegezhettek ugyan, sót új, fiatal apácákat is felvehettek rendűkbe, ám 1971- ben újból sokukat visszaszállították a Slovenská Lupca-i várba. Az új apácáknak, az ún. Dubcek-növérek- nek, ki kellett vetkőzniük és ismét megpróbáltatások vártak valameny- nyiükre. Voltak, akik az enyhülés éveiben a pozsonyi fórévi kórházba kerültek (a kastély valaha zárda volt), s a normalizáció éveit itt is az idős emberek mellett tölthették. Ám a többség, az Assisi Szent Ferenc Lányai rendbe tartozók, életük legaktívabb éveit, 1958-tól 1985-ig a várban élték le.- Míg a szociális intézetben dolgoztam, megszereztem a gépkocsi- vezetői engedélyt, úgyhogy a kis terepjáróval könnyebb, gyorsabb volt a bevásárlás, ügyintézés. Aztán a kötelesség ismét Lupcába szólított, majd 1982-ben megbíztak a bacsfai zárda építésével kapcsolatos ügyek intézésével. A munkálatok gyorsan haladtak, három év elteltével ideszállíthattuk idős, beteg társnőinket. Idősek otthona A bacsfai zárda 68 idős apáca otthona lett. Az épületkomplexumban minden megtalálható, ami nyugodt, békés, egyszerű életükhöz kell. A főzést, mosást, takarítást, a kert ápolását ók végzik, s ha testi erejük elhagyja valamelyiküket, a többiek gondozzák.-Elszállt felettünk az idő, megöregedtünk - közölte tényként Agnesa nővér, majd hozzáfűzte azt is, hogy a zárdában az átlagéletkor hat- vankilenc év. - 1987-ben - emléker zett — sikerült elérni, hogy az idősek gondozására a rendünkbe - hivatalosan is - új apacákat vehessünk fel. Mit jelent az, hogy hivatalosan? — kérdezetem. — Rendünk iránt az elmúlt szomorú évtizedekben is sokan érdeklődést tanúsítottak, ám hivatalosan nem léphettek közénk. Titokban persze voltak újoncaink, akik vállalták az Úr szolgálatát úgy is, hogy nem öltözhettek be. És vállalták az esetleges zaklatásokat is. Am most már teljes az örömünk, 18 fiatal kedvesnövér érkezett hozzánk, s így talán mi fiatalabbak (60 évesek) is többet pihenhetünk. Nemrég szép ünnepünk volt, hat társnőnk beöltözött. Halk kopogás törte meg a csendet, egy szelíd arcú kedvesnővér ebédre invitált. Az ízletes étel elfogyasztása utáni kávézás során tudtam meg, hoev a zárda sem védte meg lakóit a külvilág zaklatásaitól. Hiszen állandóan nyomást gyakoroltak rájuk, hogy vetkőzzenek ki, sót a rokonaikkal tartott kapcsolatuk sem volt zavarmentes. - Utasítottak bennünket, hogy a zárda „vendégkönyvébe“ be kell vezetni a látogatók nevét, címét. Volt itt egy gondnok, aki mindenkit figyelt, s buzgón jelentette is észrevételeit. A zárda előtt parkoló autótulajdonosok biztosak lehettek abban, hogy néhány nap múlva megkérdezik tőlük, mit kerestek nálunk.- Ha kedve van, megnézheti otthonunkat - váltott témát Agnesa nővér. Első utunk a kápolnába vezetett, ahonnan halk zene áradt. A harmonium mögött ülő kedvesnövér mosolyogva köszöntötte a belépőket, ám az imába mélyedt apácák nem vettek tudomást rólunk. Az egyszerű kápolnát csodás fafaragások díszítik. - A szentmisét az otthonunkban élő idős papunk szolgáltatja, és mi megfogadtuk, kápolnánk a nap folyamán sohasem marad üresen. Hiszen a mi dolgunk már csak a fohász - közölte csendesen a hozzánk csatlakozó Anzelma fónóvér. A kórházi részlegen kísérőim megállították az arra haladó Orsolya nővért. - A Terebesi járásból, Imreg- ből szárzamom - közölte anyanyelvén, magyarul a 71 éves kedvesnövér. - Hátát adok az Úrnak, hogy megérhettem ezeket a napokat, s itt Bacsfán élhetem le hátralevő éveimet. Kezdettől fogva 1985-ig a fup- cai száműzetésben éltem. A földszintről 100 lépcső vezetett a szobákig, s ezt az utat vízzel, szénnel teli vödrökkel naponta számtalanszor meg kellett tennünk. Ott lettem szívbeteg. Az egyik szobában imakönyve felett Narcisa nővér ült. Fiatal gondozónője sürgött körülötte, majd elnézést kérve együtt indultak el a kápolnába. - Bonfília növír már biztosan vár ránk - közölte Agnesa nővér, mielőtt benyitottunk volna a kis szobába.- Kilencvenhetedik évemben vagyok már - közölte, miután maga mellé ültetett, majd emlékezetében lapozva „mesébe“ fogott. Megtudtam, hogy fiatal korában Magyarországon gondozott egy elszegényedett grófnőt, majd az első világháborúban társnőjével együtt száz sebesültet ápolt. Nehéz szolgálat volt, alvásra, pihenésre gondolniuk sem lehetett, sőt, gyakran ételhez sem jutottak. Elkerült Szombathelyre, majd Aradra, Temesvárra, később vissza Makóra. - Most ezeknek a fiataloknak, már csak gondjuk van velem - panaszolta. - Dehogy gond, eddig ön segített másokon, most rajtunk a sor - szólt közbe kedvesen az éppen szolgálatot teljesítő fiatal kedvesnövér. - Pedig - folytatta Bonfília nővér -, teher az élet, nem látok, nem hallok jól. Jó volna már végleg megpihenni - sóhajtotta mély meggyőződéssel. Mielőtt visszatértünk volna a vendégszobába, megnézhettem a kertet is, melyen látszott a gondos kezek nyoma. Hiszen akinek egészségi állapota megengedi, szívesen vállalja a virágágyások ápolását. Az asztalnál ülve a rendek előtt álló feladatokról beszéltünk. Arról, hogy az állami egészségügy számol a kedvesnövérekkel, nemcsak a kórházakban s a szociális intézetekben, hanem az idősek ellátásában is.- A „szűk esztendők" miatt kevesen vagyunk és annak ellenére, hogy sokan kérik felvételüket (más rendekbe is), hosszú idő telik el, míg képesek lesznek a feladatok szakszerű elvégzésére. Mert a lelkileg egészséges jelentkezőből nem lesz azonnal apáca, kedvesnövér. Legalább fél év a jelöltségi idő, a kölcsönös megismerés és a megmérettetés időszaka. Azután kérheti csak - az alapos lelki felkészülés után - a beöltözte- tést, ami a noviciátus követ. A novícia is két évig latolgathatja, kéri-e az első fogadalmak lehetőségének megadását - szegénység, tisztaság, engedelmesség -, amit háromszor meg kell ismételnie. Még ezekben az években is bármikor meggondolhatja magát, visszaléphet. Ha mégis úgy látja, számára ez az életforma a megfelelő, akkor teszi le az örök fogadalmat. Figyelembe kell vennünk - magyarázza Agnesa nővér, - hogy míg valaha a zárda mellett egészségügyi iskolában oktatták az apácákat, ma nemcsak képesített ápolónők jönnek a rendbe. Az újaknak tanulniuk kell, hiszen tőlünk nemcsak lelki vigaszt várnak a betegek, hanem szakszerű egészségügyi ellátátást is. Jfesó délutánra fordult az idő, amikor vendéglátóim a kapuig kísértek. A múltban ellenük elkövetett igazságtalanságok miatt nincs bennük harag. Azt sajnálják csupán, hogy elmúlt az életük, s nem segíthettek úgy, ahogy szerettek és ahogy tudtak volna. Mert, amint mondták, küldetésük, az Úr szolgálata mellett, a betegek, az elesettek ápolása. _, _ Petem Szonya 1990. IV. 13.
