Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
15 Hajógyári véradók • Elismerés nélkül nehezebb • „Ha az ember teheti, miért ne segítene másokon?“ A váróterem zsúfolásig megtelt véradókkal. Kora reggel érkeztek, nők, férfiak egyaránt, a komáromi kórház hematológiai és vértranszfúziós osztályára, s míg sorra kerültek, olvasással, csendes beszélgetéssel múlatták az időt. A sarokban egy magányosan ülő fiatalasszonyra lettem figyelmes. Megszólítottam. Zaklatásomat nem vette zokon, készségesen vallott „véradói múltjáról“. - Harmincnyolc éves vagyok, három gyermek édesanyja. 1982-ben kértek fel bennünket, adjunk vért a gyomormúté- ten átesett kolléganőnknek. Ilyenkor az együttérző ember nem mondhat nemet. A Priem- kóban, ahol dolgozom, ennek kapcsán többen is véradók lettünk. A családom elfogadta elhatározásomat, sőt, gyermekeim, 16-15-12 évesek, ha tehetik, szívesen elkísérnek a vérGyökeres György illusztrációs felvétele adásra - nyugtázta elégedetten Csukás Margit, mielőtt sorra került volna. - Jólesik, hogy büszkék rám.- Mi, hajógyáriak vezetjük ma a listát, igaz nálunk a véradásnak hagyományai vannak. Nemes, szép hagyományai. Ma sokan azért jöttünk, mert egyik kolléganőnk, kisgyerekének sürgősen vérre van szüksége. Az én véremre főleg - szólt élcelód- ve kollégáihoz Varga Károly lakatos - hiszen nekem RH nullás a vércsoportom.- Már jó tíz éve annak - emlékezett hogy mint a Honvédelmi Szövetség tagja először adtam vért. Aztán szóltak a fiam bölcsődéjében is, s amikor a hajógyárban véradókat toboroztak, nem tudtam nemet mondani. Ha az ember teheti, miért ne segítene másokon? Persze - folytatta- a partiban a mesterrel mindig megbeszéljük a véradás időpontját, hiszen aznap helyettünk a többiek vállalják a feladatok elvégzését.- Vannak munkahelyek- szólt közbe Sebenovsky György -, ahol a véradókat nem nézik jó szemmel. Azt mondják, a két szabadnap miatt járunk vért adni. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Az ember szerintem attól ember, hogyha módjában áll, segít. Ingyen, ember- szeretettől vezérelve. Más lapra tartozik az, hogy így tisztában vagyok egészségi állapotommal. Háromhavonta megtudom, makkegészséges vagyok, s ez is jó valamire. Nagyon bánt bennünket -s ezt hadd hangsúlyozzam - feletteseink érdektelensége, közönye. Kissé hitetlenkedve hallgattam beszélgetőtársam szavait, amikor hozzám lépett Szűcs János, akivel tavaly a Jansky- érem aranyfokozatának átadásakor ismerkedtem össze.- Jobban meg kellene becsülni a véradókat, hiszen az, hogy az ország nem kényszerül vérvásárlásra, az önkéntes véradóknak köszönhető. Nem várjuk el azt, hogy dicshimnuszokat zengjenek rólunk, viszont jólesne, ha munkahelyünkön akadna valaki, aki köszönetét mondana. Mert akkor, amikor vért adunk- és én már több mint negyvenszer adtam - nem csupán a magunk hírnevét öregbítjük, hanem a hajógyárét is. Tavaly - s ez bizony rosszul esett - amikor megkaptam az aranyérmet, úgy gondoltam, a gyárban, az érem kapcsán csak szól valaki hozzám. Teljes közöny fogadott, majd néhány nap elteltével, már nem is tudom ki volt, hozott egy 50 koronás könyvutalványt. Ez volt a jutalmam. Bevallom, első mérgemben szét akartam tépni a papírt... Mert igaz ugyan, hogy nem az elismerésért teszi az ember, de hogy ez lenne a köszönet módja?! Míg beszélgettünk, a véradók ötösével mentek a véradóbo- xokba, ahol a főorvosnő, dr. Erika Bastrnáková a vérnyomásukat ellenőrizte. Szerettem volna megtudni tőle, miben látja a véradási kedv fellendítésének lehetőségét s azt, miként érik el, hogy a Komáromi járásban nem okoz gondot a vérellátás. Sajnálatomra, sok tennivalójára hivatkozva, nem állt velem szóba mondván, neki a véradók az elsők, velük kell törődnie.- Talán két mondat erejéig...- próbálkoztam, de hajthatatlan maradt. Pedig arra is kíváncsi voltam, hol, hogyan dolgozzák fel a vért.- Itt az emeleten - szólt hozzám Máthis Mária gyógyszerész, a vérkészítmények gyártási részlegének vezetője. Tőle tudtam meg, a vért 4-6 órán belül fel kell dolgozniuk, ami a plazma leszívásából s annak feldolgozásából áll. Nemcsak a komáromi kórházat, hanem jelenleg a nyitrait is ők látják el vérrel. - Ám mielőtt belekezdenénk a munkába, minden vérminta fertőzösárgaság- és AIDS-teszten megy keresztül. Tavaly 3500 véradónk volt, s valamennyien térítésmentesen adtak vért. Nálunk évek óta az a szokás - folytatta készségesen -, hogy mi nemcsak itt fogadjuk véradóinkat, hanem minden csütörtökön a járás valamelyik egészségügyi központjában véradónapot tartunk. Szívme- lengetö találkozások ezek, és ha netán egy-egy alkalommal kevesebb is a véradók száma, mi a keveset is köszönettel vesz- szük. Ismerjük véradóinkat, előre tudjuk, hogy pl. Hetényben 40-en, Gútán legalább 80-an jönnek el, de Szentpéteren, Du- namocson, Marcelházán sem hagynak cserben minket, és ami a legfontosabb, a vérre szoruló embereket. Szlovákia fővárosában és számos járásban gondot jelent a véradás „tervének“ teljesítése. Számos esetben tervezett műtéteket halasztanak el, mert nem tudják biztosítani a nélkülözhetetlen vért. Az emberekből mintha kiveszett volna az emberség ... A Komáromi járásban élők egymást segítő szándéka példaértékű. Péterfi Szonya Fiaim lehajtott fejjel állnak előttem. Ha nem szégyenlénék, még tán sírnának is, de tartják magukat. Tíz év fölött legyen tartása a férfiembernek, még akkor is, ha egy kisebbfajta világ omlik össze benne. Szóval állnak és nehéz sóhajok közepette mesélik el azt a végzetes fél órát, melynek valamely percében ellopták a futballabdáju- kát, a nagyszülők karácsonyi ajándékát, az igazi, fehér fekete bőr- kockákból varrt lasztit.- De hát ki tehette? - hitetíen- kedek. - Hisz ezen az aprócska játszótéren minden gyerek a barátotok, mindenkit jól ismertek. Volt tán idegen is közietek? Megrázzák a fejüket, s látom Antiportré Az élmunkás (éldolgozó)-portré a szocialista újságírásban külön műfajjá nőtte ki magát. Nem tudom, kinek volt belőle kevesebb haszna; az olvasónak-e, aki már unta, avagy az újságírónak, aki még jobban unta, ráadásul neki meg is kellett dolgoznia vele. A legszomorúbb a dologban az volt, hogy néhány ritka kivételtől eltekintve ezek a portrék valóban olyan emberekről készültek, akik megérdemelték az elismerést. Hogy mégis csaknem mindig sablonosra sikeredtek, ez annak tudható be, hogy a kiváló dolgozók általában nem mesterei a szónak, teszik, amit tenniük kell és ezt természetesnek, szinte szóra sem érdemesnek tartják, vagy pedig, ha túlságosan bőbeszédűnek bizonyulnak, ez jobbára egyfajta öndicséretnek hat a papíron. Nem is tudom, hogy az, akiről beszélni szeretnék, éldolgozó-e egyáltalán. S ha az is lenne, ma, a megváltozott körülmények között van-e még hitele ennek a fogalomnak? Még a nevét sem tudom, mert nem volt hajlandó elárulni. Régen egy-egy ilyen cikkhez mellékelték az írás alanyának fényképét is. Én még ezt sem tehetem, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a kedélyes, hallatlan energiát és biztonságot sugárzó férfi nem találta célszerűnek. Hogyisne! Hogy a tömegközlekedési eszközökön feketén utazók még mielőtt felszállna, ráismerjenek és sürgősen leszálljanak vagy jegyet bűvészkedjenek elő! Emberem ugyanis egy korántsem nagy népszerűségnek örvendő hivatást űz - jegyellenőr. S hogy miért írok róla? Azért, mert mindenben tökéletesen elüt a szokványos ellenőrtípustól, az eleve agresszíven fellépő utasok rémétől. A 396-os számú ellenőr, aki tíz éve dolgozik nyugdíjasként a Pozsonyi Városi Közlekedési Vállalatnál, s engem leginkább az örökké inkognitóban járó Poirot felügyelőre emlékeztet, nem azért száll fel a villamosra, hogy ott élje ki civilben ügyesen palástolt zsarnoki hajlamait. Rendkívül, mondhatnám, szertartásosan udvarias, rendíthetetlen nyugalma sosem hagyja el, egész fellépésében van valami tiszteletet parancsoló. Láttam, ahogy egy potyautas cigánycsaláddal beszélt. Tette azt olyan udvariasan és kedvesen, hogy a rajtakapottak is belátták, mégsem „illik" jegy nélkül utazni, s az út további ideje alatt nem győzték anyanyelvükön szapulni, okolni egymást a botlásért. Nem hiszem, hogy az a zupásőrmesteri stílus, amely néhány női ellenőrre olyannyira jellemző, bevált volna a népes famíliával szemben. Ez az ellenőr emberszámba vette őket, sót, egyenrangú partnerként kezelte valamennyinket és ez hatott. Pedig nem ismer könyörületet. Amikor azt kezdtem pedzeni, hogy a potyázás nem minden esetben történik előre megfontolt szándékkal, megeshet szórakozottságból is, kijelentette: az ellenőr csak két lehetőséget ismer: van vagy nincs az utasnak érvényes menetjegye. És ez az idős ember akár kaszkadőrmutatványoknak is beillő „akciókra" képes, hogy a feketézőket elcsípje. Akadt olyan utasa, aki kirántotta a robogó villamos rosszul záródó ajtaját, hogy elmeneküljön előle. Utánaugrott. Pompás szimattal első látásra kitippeli, kinek nincs jegye. És noteszt vezet szép pedánsan a renitensekről. Mi ez? Passzió?Igen, az. Szenvedélye a munkája, élvezi, ahogy egy sebész is képes élvezettel felhasítani egy élő emberi testet. A sebész gyógyít. A maga módján a 396-os számú ellenőr is ezt teszi. Udvariasságával, szigorú emberségével gyógyítja a közérzetünket. Azt a gyenge lábon álló közérzetet, amelyet naponta büntetlenül tépázhatnak meg hivatalban, üzletben, munkahelyen. Nála minden olyan egyszerű, mint a mesében. A jó jó marad, a rossz elnyeri méltó pénzbüntetését. Egyébként ó is azok közé tartozik, akik nem tudnak sokat beszélni a munkájukról. Pedig naponta rengeteg érdekes esettel találkozik. Ha tollforgató ember lenne, vaskos pszichológiai tanulmányt írhatna az utasok lelki jellemzőiről. Arról a brutális alakról például, aki az udvarias felszólításra azzal válaszolt, hogy ököllel sújtott az arcába, összetörve az idős ember szemüvegét. Ha csak azt írtam volna le, amit mondott, jóval kevesebb papírra lett volna szükség. De tolmácsolom, amire kért: Továbbítom köszönetét mindazoknak a rendes embereknek, akik olyan gyakran segítik munkájában, bátran kiállnak mellette egy-egy hepciáskodó potyautassal szemben. Az ellenőröket általában méla közundor övezi és ha százszor is igazuk van, senki sem szólal meg a védelmükre az utasok közül. Ót segítik. Megérdemli. Vojtek Katalin rajtuk, hogy lázasan gondolkodnak. Ők még soha nem hoztak haza idegen játékot, hogy lehet, hogy az övékét valaki elemelte?!-Jól körülnéztetek? - kérdem őszinte sajniláttal. Bólintanak és szorosra zárják az ajkukat. Késő este van amikorra elalszanak. A beszűrődő holdfénynél megigazítom a paplant, a vánkost a fejük alatt, s lenézek a játszótérre, ahol ezüstösen csillognak a fák, a bokrok levelei. Egy idő után különös érzés kerít hatalmába. Már a labda új tulajdonosát is sajnálom, azt akit tán még meg is dicsértek, amikor hazaállított az idegen játékkal, s aki tulajdonképpen egy „élelmes “ gyerek. Vagy ha úgy tetszik, tanulékony. Végül is előfordulhat, hogy az ifjú tettes „csak" a szülők nyomdokain halad. Lassan, ‘de biztosan ... Szitás Gabriella Zuzana Minácová felvétele 1990. IV. 6. KOMÁROMBAN NINCS VERHIMW
