Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
ANATOLIJ TARASZKIN * KI CSINÁLJA AZ IDŐJÁRÁST? \ „És végül az időjárásról. A hét folyamán három ciklon és az általuk kialakított esőfrontok fogják befolyásolni az időjárást. Ezért az egész körzetben hűvös idő várható, sok esővel... Most pedig szórakoztató zenét közvetítünk“. A körzeti rádióstúdió bemondója, Ivan Vasziljevics Gromov kikapcsolta a mikrofont, és fáradtan hátradőlt a székén. Mai szolgálata véget ért. Ivan Vasziljevics elbúcsúzott a hangmérnöktől, aki már elindította az éter hullámain a szórakoztató zenét, felvette a kabátját, felhajtotta a gallérját és kiment az utcára. Akárcsak tegnap, ma is szakadt az eső. Esett tegnapelőtt is. Már második hete tartott az esőzés. Gromov rosszkedvűen indult el az autóbusz- megálló felé. Az esőre gondolni sem akart többé. Inkább csupa kellemes dologra, a meleg házipapucsára, á forró teára és a megkezdett detektívregény- re gondolt. Egyszer csak érezte, hogy valaki óvatosan ránci- ^jálja a kabátujját. Megfordult menet közben, és látta, hogy egy hegyes szakállú töpörödött öregapó aprózza a lépést mellette, gumicsizmában és divatjamúlt ballonkabátban. Az öregember egy Turiszt márkájú hordozható rádiót vitt a kezében.- Kedveském, nem volna egy cigarettája? - kérdezte Gromovtól.- Nem dohányzom - mondta menet közben Gromov.- Én sem - mondta váratlanul az öregember. Gromov megállt.- Hát akkor miért kunyerál cigarettát?-Csak azért, hogy meghalljam a hangját, nem maga beszélt-e ma a rádióban az időjárásról. Ivan Vasziljevics elmosolyodott: „Hát, Gromov, nagy ember lettél, téged már az utcán is felismernek - a hangod után...“- Én, bácsikám, nem csak az időjárásról szoktam beszélni.- Értem én, - hadarta az öregember - tudom, hogy maga tanult ember. De minket most az időjárás kínoz: csak az eső és az eső.- De hát én erről nem tehetek. Ivan Vasziljevics már ment volna tovább, de az ||| öregember nem engedte el a kabátujját.- Nálunk most az egész falu paradicsomot ültetett. Hatalmas mennyiségben. A nap meg nem és nem akar sütni. Ha még két napig esik, odalesz az egész paradicsom. S ha magát bekapcsolja az ember, maga egyre csak azt mondja, hogy eső és eső. Hát ezért aztán azt mondja az öregasszony: „Eridj, Petrusa (engem ugyanis Pjotmak hívnak), keresd meg ezt a nyomorultat“. Már elnézést, de ezt ö mondta így. Tudja, az öregasszony.- Nem szabad azt mondani, hogy „öregasszony“, ,,feleségem“-et kell mondani. És nem „eridj“, hanem „menj“ - javította ki az öregembert gépiesen a pontos beszédhez szokott bemondó.- Nem, ő úgy mondta, hogy „eridj" - erósködött az öregember.-Jól van, legyen magának igaza. De mit akar tőlem?- Hát én el is jöttem. Popovka, a falunk, itt van egy kőhajitásnyira. Mindent kinyomoztam, önt Ivan Vasziljevics Gromovnak hívják. Felírtam a telefonszámát is. De aztán úgy döntöttem, hogy személyesen beszélek magával. Napocskára lenne szükségünk, legalább egy hétig. Mert a paradicsom elpusztul. „Lehet, hogy agyalágyult?“ - villant át Ivan Vasziljevics agyán a gondolat. - „Nem úgy néz ki.“- Elnézést, Pjotr...- Apám után Sztyepanovicsnak hívnak.- Nos hát, Pjotr Sztyepanovics, Európa egész területe felett alacsony légnyomású légtömegek uralkodnak. Mindenütt felhők borítják az eget és szakadatlanul esik az eső. Én pedig éppen hazafelé tartok, mert vége a szolgálatomnak. Érti?- Hogyne érteném! Állandóan esett az eső, de már elég! Azt mondja az öregasszony, vagyis a feleségem: „Adj neki egy tízest, oszt tegyen föl másik lemezt, ne mindig csak ezt az esőt meg esőt.“ Az öregember elővett a zsebéből egy gyűrött tízest, és oda akarta adni Ivan Vasziljevicsnek. Ivan Vasziljevics elhárító mozdulatot tett a kezével:- Még mit nem! Miért akarja nekem adni a tízest? - Maga tanult ember, tudja, hogy miért.- Maga talán azt hiszi, hogy én parancsolok az időjárásnak?- Magának azt jobban kell tudni, hogy ki parancsol neki. Osszák el a tízest egymás közt. Máskor még nem fordult elő ilyesmi? Nálunk, ha nem ad az ember Verkának, a bolt elárusjtónöjének egy háromrubelest, akkor nincs hitele. Ő meg felez a raktárosokkal, mert ha nem teszi, akkor azok sem adnak árut hitelbe. Ivan Vasziljevics megsértődött.- És miért mondja ezt nekem? Én színiakadémiát végeztem, azt mondják, olyan a hangom, mint Levi- tannak, és maga engem valami Verkával hasonlítgat össze? Ivan Vasziljevics kitépte a kabátujját az öregember kezéből, és továbbment. De az öregember nem ) V tágított. Szaladt mellette, s megpróbált ismét belekapaszkodni Gromovba. (- Nemcsak Verkáról van szó! Én csak azt akartam mondani, hogy aki nem keni meg a kocsi kerekét, az nem utazik. Miért, csak a Verka tesz így? A kolhozelnökünk, ha "valamit ki akar harcolni a járáson, már visz is egy egész birkát. Elmegy - a-birkával, visszafelé pedig már hozza - a vadonatúj teherautót.- Nahát - mosolygott Gromov menet kőiben - birkáért teherautó. Maga meg napocskát akart egy tízesért. Az öregember megállt.- Mondtam én az öregasszonynak, vagyis a feleségemnek, hogy egy tízes az kevés. Ma már egy tízest semmibe sem vesznek. Az öregember egy helyben állt, hadonászott és még mondott valamit, de Gromov már nem hallgatott rá, meglátta ugyanis a megállóhoz közeledő autóbuszt. Ivan Vasziljevics odahaza, a forró tea mellett, miközben a hidegtől megdermedt lábait a meleg házipapucsba dugta, elmesélte a feleségének az utcai találkozást.- Talán el sem hiszed, de az öregember egy tízest kínálgatott nekem a jó időért! Hát nem nevetséges? A felesége azonban nem nevetett. Miközben a teáját kavargatta, így szólt:- A tízes most mindenesetre jól jött volna nekünk. Holnap lakbért kell fizetnünk. Mondd, valóban nem tehettél semmit az öregember érdekében? Ivan Vasziljevics majd kiloccsantotta a teáját a méregtől. Szerencsére csengett a telefon.- Ivan Vasziljevics - hallatszott a kagylóból az öregember rekedtes hangja - én vagyok az megint, Popovkából, a napocska ügyéberr Reggel viszem a birkát. Maga pedig, tudja! Ahogy megegyeztünk...- Miben egyeztünk meg? - ordította Gromov. - Mit akar tőlem?- Hiszen már annyiszor elmondtam. Nekünk paradicsomunk van, magának esője. Tönkremegy az összes paradicsom!- Hát hallgasson ide, ott, ahol van! Körzetünkben , jelenleg erősödő ciklontevékenység észlelhető. Most egy magas nyomású ciklon helyezkedik el felettünk, ennek következtében nagy esőzésekre lehet számítani. Az ördögét! Szóval továbbra is esni fog! Érti?- Hogyne érteném', nem vagyok kisgyerek. Csak- hát egy olyan birka - az sem egy tízkopejkás ám! Azt fel kell nevelni, etetni, tudja, hogy van az. Minden reménységünk csak maga. Hogy a paradicsomunk megmaradjon. Mondja már, hogy megegyeztünk, s mi örökké áldani fogjuk magát.- Ide hallgasson, maga popovkai! Az időjárást nem én szabom meg, az időjárás a ciklontól függ. A higanyoszlop millimétereitől!- Ivan Vasziljevics! Minek ez a sok beszéd? Te tanult ember vagy, érted, rpire van szükségünk. Nekünk a napocs... Ivan Vasziljevics lecsapta a telefonkagylót, és a szívéhez kapott. A felesége már ott állt mellette készenlétben, kezében a Validon-tablettákkal.-Ő... ó... - lihegte Gromov -, most már egy birkát kínálgat a napsugárért.- Ványa, mit rágódsz ezen? Hiszen a birka, az bunda, meg hús. Gondolkodj, mit tehetnél az öregember érdekében. Hisz egy birkába nem botlik bele az ember akármikor, csak úgy, az útszélén! „Valóban - gondolta Ivan Vasziljevics a feleségére pillantva -, egy birkába bizony nem botlik bele az ember csak úgy, az útszélén“.- Jó, majd odatelefonálok. - A mennyezetre mutatott. - Majd megkérem őket. De most már aludni akarok. Reggel Ivan Vasziljevics kinyitotta a szemét, és a lelkendező feleségével találta magát szemben. Az asszony tálcát tartott a kezében, a tálcán egy csésze kávé illatozott, mellette egy friss, ropogós zsemle.- Ványecska! Mindig tudtam, hogy ha te akarsz valamit, azt el is éred! Én már telefonáltam is Galocskának, neki van egy szűcs ismerőse. Gromovnak eszébe jutott a tegnapi nap, és kitekintett az attakon A teljesen égszínkék égen vakító fényességgel ragyogott a nap. Ivan Vasziljevics hunyorgott és megrázta a fejét. S akkor meghallotta a bégetést. Úgy, ahogy volt, pizsamában, leugrott az ágyról és kinyitotta az előszoba ajtaját. A lépcsöházban a korláthoz kötve állt -egy élő birka.- Ez nem létezik, ez az ördög műve - suttogta Ivan Vasziljevics, és csendben lerogyott az előszoba szőnyegére. Ugyanebben az, időben Popovkában az általunk már ismert öregember a paradicsomot kapálgatva kiáltotta oda a feleségének úgy, hogy visszhangozta az egész veteményeskert:- Eleinte, tudod, még szabódott egy .kicsit, azt mondja, hogy az időjárást ez meg az szabja meg. Csakhát a birka az birka. A birka az nem egy tízrubeles, amit te ajánlottál, te ostoba öregasszony, akarom mondani feleség. Egy birkának senki sem tud ellenállni! ✓ T imót, mint a testi hibásak általában, félszeg ember volt. A társaság emiatt mellőzte is kissé, és különcként kezelte. Nevét is a kávéházban kapta. Szokatlan nevet adták neki, amiben szintén ott érződött valami olyasmi: aki különc, azt különleges név illeti meg. Süket és sánta volt, de az évek során beletörődött sorsába, s keményen viselte nyomorúságát. Minthogy különben értelmes ember volt, a társaság odafigyelt szavára, ha olykor-olykor megszólalt. Timót már jóval túl járt az ötvenen. Erősen deresedett a haja. Hallókészüléke és a zsinóron lógó füldugója kissé mitikussá tette alakját. Aznap délután a nemzet háborús önpusztításáról vitáztak. Timót türelmesen végighallgatta, míg mindenki elmondja, amit gondol, csak azután szólalt meg.- Elnézést, uraim - pillantott fel -, de Limbacher úr és mások is kicsit szűkén értelmezik az önpusztítás fogalmát. Ez pedig, úgy gondolom, régi hiba. Mert vegyük csak sorra, hogy mi is értendő voltaképpen önpusztításon. Azt hiszem,^tévednek, akik csak az öngyilkosságot értik rajta. Nemcsak öngyilkosságok voltak a fronton. Senki sem vitatja, hogy voltak öngyilkosságok. Mert tény, hogy voltak. Szép számmal. Már negyvenkettő nyarán is, de különösen decemberben és negyven- három januárjában. Sokakat a félelem, másokat a reménytelenség kergetett az öngyilkosságba, de nem egy olyan is akadt, akit a megölt orosz katonák szelleme nem hagyott élni. Vagyis a lelkiismeretük. Hetekig nem tudtak aludni, lidérces álomképek gyötörték őket. Hogy megszabaduljanak a lelki kínoktól, sokan az öngyilkosságba menekültek. Főleg a gyengébb idegzetűek és az idealisták, akik az embertelen borzalmak közepette is meg akarták őrizni tisztaságukat. Ami háborúban csaknem lehetetlen. Timót enyhén raccsolva beszélt, s néha el-elhalt erőtlen, fátyolos hangja. Bár meggyőzően hatott, amit mondott, tekintetét fürkészve ide-oda jártatta. Hogy hallja, nem szól-e közbe valaki, időnként bebekapcsolta készüléke mikrofonját.- Egyszóval - folytatta -, az ön- gyilkosság nem meríti ki az önpusztítás fogalmát. Nem ám! Sok minden más is van még, uraim: vegyük például az öncsonkítást; rengeteg baka megpróbálkozott vele, csak hogy megmenekedjék a pokoltól. És ott van az eszelősség, meg a túlerő elől menekülő vagy a kétségbeesésükben dezertáló katonák tömeges lemészárlása, a különböző vallási szekták tagjainak a kivégzése. Hogy miért végezték ki a szektásokat? Mert halálos fenyegetéssel se tudták rávenni őket, hogy fegyvert fogjanak. Meg aztán mennyi ember pusztult el a kisebb-nagyobb csetepatékban, amelyeket a német és a magyar alegységek vívtak egymással. Már a negyvenkettes nagy nyári of- fenzíva idején is, de leginkább a negyvenhármas urivi és scsucsjei „gátszakadás“ után, a visszaözön- léskor. A németek úgy puffantgatták le a fegyvertelen magyar katonákat, akár a védtelen nyulakat. Timót egyre szenvedélyesebben beszélt. Hunyorgó szemében különös fény csillogott, ami azt jelezte, hogy egyensúlyba jutott az önbizalma.- A fagyhalálról nem is beszélve. Mi más a fagyhalál is, ha nem önpusztítás.. . Ne vágjatok közbe, uraim. Tagadhatatlan, hogy itt objektív tényezők is közrejátszottak. Az csak természetes. Mert a borzalmas orosz tél - az adott dolog. Csakhogy miért nem fagytak meg az oroszok? Mert jobban bírják a hideget? Abban is van valami. De a döntő tényező a ruha, kérem. A meleg ruha! Sokszor ezen múlott a győzelem vagy a vereség. Miért szenvedett hétezer - bizony ennyi! - magyar katona fagyhalált? Mert a vezérkar nyári öltözetben küldte a hadsereget a nagy orosz télnek. Hát mi más volna ez, uraim, ha nem önpusztítás?! A nemzet önpusztitása. Persze, erre önök azt mondhatják, önpusztítás volt egyáltalán odamenni. Azt hiszem, ebben a kérdésben már valamennyien egyetértünk. Azonfelül bizonyos vagyok benne, kevés ember ment oda önszántából... De mindezeken túl van még, amiről beszélni kell. Az ostoba parancsnokokról és az emberi konokságról. Sok magyar katona vetette el emiatt ifjú életét! Jómagam sohasem szerettem a túl makacs embereket. Ne értsenek félre, nem vetem én el egészen a konokságot, mert kell, hogy egy kicsit konok legyen az ember, ha el akar valamit érni ebben az életben. De aki túl nagy teret enged a konokságnak, az veszedelmessé válik mások számára. A túl makacs emb pen önző is landó enged hogy csak r igazát bízón’ re, előírások gyakran az A kevésbé szont többr nem akarja energiáját. É kacsok - az dig... az ig; van. És előáll életveszély. De miért i uraim? Mert merítettük ki Negyvenk ján, amikor a ték a Dont, I KÖVES Ihh sok kiépítés nagyobbrész dók... vag\ mondták - ; gezték. Hog} rok védóállás rok kitérni. Di támadáskor i a hó, az bizo ásták volna, is eltűntek... Elég az hí végére befej építése. Kö\ lyok lerakás: Micsoda műi mi, árkászok árkászmunkí dolog volt. / zavarni véd« Időnként od egy géppusk dig az árkok Egészen véc Timót mél újra nekilend Sági Tóth Tibor fordítása Lőrincz Zsuzsa: KÜLVÁROSI HÁZAK (tusrajz)
