Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
Megállt a magaslaton, ahol, tudomása szerint, ősrégi település volt egykor, s amely úgy emelkedett ki a környező földek közül, mint egy kebel. Megállt a dombon és felsóhajtott, a. negyvenéves férfi nosztalgiájával: Istenem, soha nem kószálok eleget! Megkerülte a kastélyt, a ligetet, a magasra szökött kukoricást. Visszafelé a folyóparton tette meg az utat szülővárosa, a világhírű fürdőhely parkja mentén. S mielőtt bezárult volna a kör, amelyet sétája során ma reggel megtett, tekintete az intézet ablaka alatt ágazó magnóliára esett. Nyitva volt az ablak. Megállt. Talán csak nem maradt nyitva éjszakára? Aztán arra gondolt. Ez Bozena lesz. Ha főz egy kávét, felhívom a feleségemet, hogy nem megyek haza reggelire, dolgozok egy sort, mielőtt megérkeznek az első látogatók. Valami pajkos öröm fogta el a gondolatra, hogy mégsem zárul be a reggel leírt kör. • Valóban Bozenát, hűséges laboránsát találta odabent. S nemcsak ót: egy másik fiatal, fekete nőt, egy ragyogó nőt, dús fekete hajkoronával, aki a meglepetéstől kissé akadozva mutatkozik be neki. Valami Marina Surmová vagy Tormová, vagy valami hasonlónak hívják. Zavartan villantja rá a szemét, s azt mondja, szinte büszkén az elhatározástól, hogy vért jött adni. Ez szép dolog, valóban szép dolog. Órájára pillant, s így szól: Az asszisztensem ugyan szabadságon van, ám az ilyen ajándék soha nem lehet eléggé korai. Hát akkor, kedves kisasszony, feküdjön le. Szándékosan nyersen ejti ki a szavakat, mert ha egy férfi ezt mondja egy nőnek, kiváltképp egy ilyen fiatal nőnek, nem tudja meggátolni, hogy a felszólítás ősi értelmét ne érezze mögötte. A büszke hölgy megrázkódik, mintha valaki egy kanna vizet loccsantana a hátára. Válla és nyaka libabőrös lesz, mi több, karját összekulcsolja a feje alatt, eltakarja a ruha kivágásából kitakarózó meztelen bőrt a hátán. Mintha ellenszenvét, vagy annak gondolatát szeretné elűzni. Biztos, hogy nem kokettálni akar, vagy azért reszketne, mert a mellét szeretné mutogatni, a tekintete sem azért riadt. Csak nem fél a szúrástól? - nyugtatja. Megtapintja a he- veröt, nem hideg. Am, vagy úgy, jut eszébe, az igelitnek szól az ellenszenv, az igelitnek, amely a heveröt fedi, mint általában az orvosi rendelőkben mindenütt. A heverő, az igelit alatt, egyébként tiszta, meg kell hagyni, szinte világít a fehérségtől, hisz Bozena, a laboráns pedáns. Vagy talán indiszponált, kisasszony. Előfordul. Ha itt lakik, eljöhet máskor is, csak nem fogjuk erőszakolni, na nem? Tudja, Marina kisasszony, az érzelmekkel valahogy úgy állunk, hogy csak akkor ismerjük meg a természetüket, ha már benne vagyunk valamiben. Látja, én orvos vagyok^ Bozenával együtt egészségügyi dolgozók'. Mi azt tartjuk, hogy az embert, s ez érvényes az érzelmeire is, mindig és mindenütt tisztelni kellene, s ha már szinte ez élet minden területén megerőszakoljuk magunkat, legalább ez a kis terület legyen olyan, ahol tekintettel vagyunk egymásra. Szerintem az egészségügynek ilyen területnek kell maradnia, s már elnézést, legalább az ágynak. Persze, még jobb lenne, ha ilyen maradna a művészet, a kultúra is, sót, a politika is. Marina kisasszony ha önnek is megfelel, jöjjön el inkább holnap. Vagy ha úgy gondolja, hogy el se jön, az se baj. De főorvos úr, én már eldöntöttem, mondta. Nincs mit tennünk, Bozenka. De ezt az utálatos igelitet levesszük. Ám Bozenkának, aki végighallgatta az előadást, s amelynek utolsó szavai éppen őrá vonatkoztak, más a véleménye. Nem szándékozik eltávolítani az igelitet, fog egy törülközőt, s letakarja vele a heverő fej felöli végét. Felbőszülve a laboráns truccolásától, vagy meglepetten, hisz nem számított rá, maga nyúl utána. Csipeszek'közé csípteti a heverő két sarkánál az igelitet, a törölközővel együtt finoman felemeli, s mint egy lepedőt, amely az éjjeli hidegtől megkeményedett, az ablakba dobja. A takaró suhog, lassan lelappad, a törölköző fennakad az ablak alatti magnólia ágán. A nő felfekszik a heverőre, amely éppen oly széles vagy keskeny, hogy egy ember elférjen rajta, s teljes nyugalommal aláveti magát a szokásos procedúrának, egész idő alatt csukott szemmel, minthaaludna. S egyszer csak a főorvos ott találja magát, ahol, már nem is emlékszik rá, mikor járt utoljára. Napernyő alatt ül, és néz, bámészkodik. A formák, mozdulatok, a meztelen testek forgatagában. Igen, az uszodában ül, s tekintetét egy nő látványa köti le, a kicsattanó, rugalmas formák igézete, a távolból, a bizonytalan, képzeletbeli érintésre is édesnek tűnő, gyönyörűséges test. Egyfolytában ugPlatzner Tibor kollázsa rál, szökdécsel, földre huppan, hirtelen felugrik, befut a zuhany alá, táncol a vízrózsa alatt, s veri, veri vissza a fiatalemberek rohamait, akik körüludvarolják, körülzsongják, kerülgetik. Rugalmasan, bravúrosan és fáradhatatlanul tartja távol őket, hol zuhanyozás közben, hol a büfébe futva, hogy szomját, teste hevét oltsa. Egyszer csak, észre sem veszi, s már ott ül vele szemben a széken, kezében fagylalt. Egymásba mélyed a tekintetük. Á, maga az? Maga az? Kezét nyújtja, ö, a szépséges nő, meglepetten, vizesen. S a főorvosnak, hogy kezet tudjon adni, előbb el kell szakítania karját az asztaltól. Odaragadt. A fenébe is, morogja, ragad ez a vacak. Az asztal szépen le van terítve, színes abrosszal, ám ez csak a felszín, mert isten tudja, mióta, talán egész nap, talán egész nyáron - akárcsak a heverőt a rendelőjében - igelit takarja, amely ragad a fagylalttól, ráfröccsent málnától. Ragadós igelit, amelyet nemigen törölnek le, mint a heverő, mint sok más dolog, ami csak látszólag tiszta. Vigyázzon, kisasszony, oda ne ragadjon ön is, mondja, s tépné le az igelitet, hogy eldobja, hogy megvédje öt a kellemetlen érzéstől, hisz ő, ha hihető, hogy ő az, ellenszenvet érez minden iránt, amit mások érintettek előtte. * Hagyja csak, hagyja. S ahogy tépi az igelitet, sustorog, ropog, akár a szakadó vászon. Az igelit, a tiszta igelit is, odaragad a térítőhöz, egyáltalán, olyan undorító. Ujjai elbizonytalanodnak, amivel nem tud megbékélni. A rendelőben könnyű volt a heverőt kitakarni. Hogyan is van ez? Bizonytalan érzés keríti hatalmába, zavarba jön. Hisz semmi kellemetlen érzésre nem kívánta emlékeztetni, mégis eszébe juttatta. Magán érzi a nő kíváncsi, ironikus tekintetét. Erőt kell vennie magán, hogy találkozzék ezzel a tekintettel. Ez a nézés ironikus, gunyoros, ugyanakkor kihívó, gondoljon amit akar, találja ki, mi következik. Belül szűköl, mint egy vén farkas. Hisz a nő oly gyönyörű, ráadásul csurom víz, hatalmas vízcseppek, mondhatni termálvízcseppek ringanak az arcán és a melle között. A zavar, amely szokatlan az ő korában, szinte égető kínnal gyötri, semmi sem jut eszébe, jobb híján a vérplazmáról kezd beszélni. A kegyed vére, kisasszony, a kegyed vércsoportja nagyon ritka. A plazmáról beszél, s érzi, szörnyű butaságokat fecseg. S a nő tekintetében gunyoros kacaj, aztán szinte azonnal bátorítás, csak tovább, tovább, mint a gyerekjátékban, amikor elrejtett tárgyat keresnek, s a keresőt meleg-meleg, hideg-hideg, irányítják. Láthatóan rá kellene jönnie valamire. De mire? A kisasszony a szabadságát tölti itt? Ismerős errefelé? Hideg, hideg, válaszolja a tekintet, érzi, távolodik. Bocsásson meg, mi késztette a véradásra? Úgy nézek ki, mint aki véráldozatra szorul? - feleli, ám a tekintete azt mondja: meleg, meleg. Álmomban se jutott eszembe, hogy valaha is ilyesmire vetemedek. Ínyenc módra, jóizűen elnyalta a hatalmas fagylaltot, s elfutott. Eltűnt a meztelen testek tömkelegében. Szörnyű éhes lehetett. Űrt hagyott maga után. Már az orvosnak sem volt maradása. Fogta magát, és felöltözött. A strand mögötti töltésen Bozenkába, a laboránsába botlott. Hatalmas táskát cipelt, teli gyümölccsel, paprikával, paradicsommal, kenyérrel. Másik kezében ételhordó. Honnan, honnan, főorvos úr? - mondja, pedig láthatóan siet. Nem találod ki, Bozenka. Tudod, a fiamnak úszóversenye volt. Fogadott velem egy nagy fagylaltba, hogy az iákolai csapatban nem úszik rosszabb eredményt, mint a harmadik hely. Vesztettem. Az uszodában volt, csicsergi, de hisz maga nem jár uszodába... Siess már, nógatja magában. Az uszodában már farkaséhesen vár valaki, mondja, csak úgy, vaktában, nem is sejtve, miért mondja. Szűköl, mint egy vén ordas. A korombeli férfi csak éljen szépen a hivatásának. Milyen életet él? Nem tudja. Csak szüköl. Otthon a feleségem mindent elrendez, a fiam, engem, szépen begubóz minket, ez az otthon. Valahányszor ki akar térni előlem, de papa, ne kísérts, papa vagyok neki, nem Tomás, Tomásenkó, még csak nem is öregfiú vagy valami más. S az intézetben? Az intézetben ott van Bozenka, az aranyos, aki mindent elrendez, én cserébe hormonális kezelést írok fel neki, megszakítom, vörösö- dik, mérgelődik, de azért kedves, szeretnivaló. Bozenka, kedvesem, majd én találok magának gyógyítót. A magnólia. Már nem is virágzik, állandóan virágban pompázik. Az intézet fala fehérük, minden ablakon fehér holdsugár. Csak a magnólia koronája fölötti ablak, mint egy fekete lyuk, nyitott. Minden megfeszül benne. Minden történés, minden, ami ma lejátszódott, összefüggéstelenül, hirtelen, egy pillanat alatt megvilágosodik. Ö az, igen, ő. Mint a fehér holdfény. Neki vitte hát Bozena az ebédet az uszodába. Ők ketten együvé tartoznak. A két nő. Meglepte őket, de ő feltalálta magát. Vért jött adni... Odalopózott a fekete lyukhoz. Nyitva az ablak. Mikor kitapogatta a párkányt, hogy felkapaszkodjon, odabent sustorgást, szűzanyám, az igelit sustorgását hallotta. S a sötétben fehéren derengett, ami a napfénynél barna volt: a mellek, a lány öle. Készakarva zajt csapott, odacsapta a cipőjét. A lány oldalra dobta magát, kidüllesztve fehér fenekét, szusszantott egyet, mintha aludna. Félve, távolról nyújtotta ki felé a kezét, mintha attól tartana, kap egy pofont, s megfogta a lány fenekét. A fenék megborzongott, semmi kirobbanás, nem foszlott semmivé. Édes. Ráhajolt, szájába vette a mellbimbóját, felnyögött. Keze rátalált a szőrszálak érdes sűrűjében a finom nedvességre, a tikkadt dombocskára, osztrigára? S mert ez a nedvesség háláról árulkodott, azt gondolta: Kíván engem. Valamiképpen fel kellett ráznia magát, kiereszteni, ami belül feszítette. Kiengedte szájából a nő mellét, s a biztonság kedvéért, vagy győztesen? magadhoz engedsz, kérdezte, édes, engedj magadhoz, engedj. S ő szusszantott egyet, ingerülten, mint akit ébresztgetnek. A takarót, amely a heverő mellett feküdt, leterítette a földre. Lerúgta magáról a ruhát. Indult volna azonnal, a lányra, nem, mégsem, a heverő túl keskeny, rögtön rá kéne feküdnie, habár az nem bánná, akár mindjárt, akár abban a minutumban hatoljon belé, az álmos gyengédségbe, hisz már tárulkozik is. S ö hálából, az álmos, képmutató dorombolásért, kikutatta és csókolta, izzította, lehelte belé a lélegzetét, őt magát, szívta, ízlelgette a tenger sós és kesernyés ízét, s hirtelen, egy pillanat alatt, beléhatolt. Megfeszült, jaj, hangzott, megtalálta, megtalálta. A magas heverő szinte kínálta ezt a gyengédséget, jó volt, így is jó volt, ha keskeny is, kár, hogy ily keskeny. Karjába vette, a padlóra helyezte, kissé megdöntve, kissé kapkodva, hiába, mégiscsak súly, odakoppant a feje kicsit. Az ördögbe, micsoda vaddisznó vagyok, édes. A lány felhorkant, kissé ellenségesen. Megértette, nem szereti a szavakat közben, zavarják. Másodszor, s aztán minden alkalommal úgy szeretkezett, mintha félálomban, alva, szavak nélkül, üdvözlés, búcsúszó nélkül. S ő sosem tudta, meg sem kísérelhette megtudni, mikor szabad, s mikor lesz az utolsó, mikor ér véget az egész. Aztán csukva találta az ablakot. Vége volt, véget ért. • És Bozenka, a laboránsa? A tökéletes ártatlanság. A kis hazug. A csaló. Aztán a sértegetések... A szidalmak, kérdések, könyörgések nem fogtak rajta. Hol van, hová tűnt, miért szeretkezett velem. Igenis, tudd meg, szeretkezett velem. Semmi. Meg sem rezdült belé. Mert sokáig nem tudta, nem bírta megérteni, hogy miért éppen vele, miért egy ilyen vén ordassal, egy ilyen gyönyörű, egy szépség, miért szeretkezett pont ővele, semmit sem kérve cserébe, a maga módján még a szállásért is megfizetett, szenvedélyesen, vadul vádolta, fejére olvasta, hogy nem más, mint egy kerítő, igen, egy kerítő, amilyet nem látott a világ. Nem más, mint egy kurvahajcsár, aki egy szeretőt, igen, egy kurvát szerzett neki. Egy olyan nőt. Máig sem érti, miért szerette őt egy ilyen nő, s ily módon, szó nélkül, némán, ok nélkül, mint senki más. Ma már kegyelemnek hívja, ha nem is isteni kegyelemnek, ajándéknak, amellyel az élet, bármily kegyetlen is, olykor megajándékozza az embert. Ha férfiak egymás közt beszélni kezdenek, mondjuk vadászaton, vagy egy hegyi házikóban, elöbb-ytóbb rákezdik, micsoda férfiak is ók, s mesélnek, felfuvalkodottan, locsogva, mekkora^ hódítók, egy seregnyi növel volt dolguk. Ő csak hallgat. Ő ehhez nem ért, csak mosolyog. Az ó története, az ő esete a nővel, amelyről nem beszél, ajándék. Ajándék, amelyet sem az isten, sem a szeretett nő nem fogad el, mert, ezt hozzá kell tenni, mert ocsmány. Ocsmány és átkozott. Kövesdi Károly fordítása TÖRÖK ELEMI Csl, Í A néger éjek u valóban egyem vagy kezdődik fölkészülve job azért törnek eg mindenki a ma s taposná a mi Mi akkor is vall nekünk sem ke hittel, magyarki FELLINGER K az ember s I szabadabb házőrző eb I e felfedezel mindaz a rr amely megi a hóhért az (mélyen me tudásod été MIHÁLYI MÓL II koppá összei kóstál két ha mint a kő ha megtc és ein mély i tófené szunn s több nem r mint a fodrot s kint elterül kint a és be elviss s a ke velüm ha elr mély, szene Z. NÉMETH I \ I már késő ha vonat, így szólt t a problém a vt de i azt ha i elhitette v már nem a tájat fék ha ki akai Mmty) Szokás szerint hajnalban mentünk hazafelé a kocsmából. És szokásunkhoz híven énekeltünk, csak úgy zengett a falu. És szokás szerint semmi - az emberek hallgattak, ágyaikba bújva, nótáz- gatásunk bizonyára tetszett nekik. Mint mindig, most is a legkedveltebb nótákat énekeltük. Szóval mindenkinek tetszett, csak Duáónak nem! Kinyitotta a hálószobája ablakát, s teli torokból ordítozni kezdi hogy azonnal fogjuk be kát, hiszen már éjfél utá van, reggel korán kell ke kába menni, és hogy « embernek ilyenkor ágyb lye, nem köteles hallgat részeg ordítozást. Akk csapott, hogy ránk éb a fél falut. Namármost, ha, eg barbárok lennénk, bizt\ 9 KövesdI Károly összeállítása
