Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-23 / 12. szám

A KÖZELMÚLT TÖRTÉNETÉNEK FEHÉR LAPJAI A 2. ÉLŐ FÁKLYA Jan Zajíc sumperki középiskolás önként vállalt máglyahalála • Céltu­datosan készült tettére • Élete árán akarta felrázni a dermedt lelkeket 1969 - tavaszelő. Csehszlovákia népe még mindig csodára várt. Megszállt ország voltunk, de a szívekben még mindig élt a remény, hogy az 1968 tavaszán rügybe szökkent szabadság gyümölccsé érlelődik. Ám a remény egyre csak fogyatkozott. Voltak, akik még akkor se törődtek bele a megaláztatásba. Két diák: Jan Palach főiskolás és Jan Zajíc ipari középiskolás önként vállalt máglyahalállal próbálta felrázni a már-már beletörődő lelke­ket. Fiatal életük feláldozása felkiáltójel volt: a nép soha nem békélhet meg a reá kényszerített igával. Jan Palachról sokat írtak az újságok. Jan Zajlóról, aki 1968. február 25-én a prágai Vencel téren égette el magát, már lényege­sen kevesebbet. Ekkorra már szigorúbb lett a cenzúra és kezdődtek a megtorlások. Az árulók rendszere némaságot parancsolt. A Mladá fronta című cseh ifjúsági napilap az idei évforduló alkalmából közölte Jan Zajíc haláláról szóló két teljes oldalas tudósítását, amelyet szerzői tilalom miatt huszonkét évig őriztek fiókjukban. Jan Zajíc megfontoltan, mindent számításba véve készült tettére. Jan Palach halála után ő is éhségsztráj­kot tartott a prágai Nemzeti Múzeum előtt. Ott találkozott először Oldrich Vít huszita papnövendékkel, s első­ként neki árulta el tervét, aki igyeke­zett öt lebeszélni róla. Az éhség- sztrájkot Jan Palach temetése előtt éjféltájban befejezték, ekkor váltak el egymástól. Jan Zajíc néhány nappal később levelet írt új ismerősének. „A sztrájk befejeződött, a köny- nyek. felszáradtak, maradt a nagy keserűség, a rettenetes, a kiengesz- telhetetlen gyűlölet... Az emberek közömböseknek és gyáváknak tűn­nek... Harcunkban nem számítha­tunk mások segítségére. így is ten­nünk kell valamit... “ A levélben még rövid utalást tesz tervére: „Ne félts! Kibírom!“ HARMADIK MÁGLYA IS LETT VOLNA... A terv elhatározássá érlelődött. A határidőt is kitűzte: február 28. Később azonban három nappal elő­rehozta. Úgy vélte, hogy máglyaha­lála jelképesebb lesz a februári ese­mények évfordulóján... Erről beszélgetett Éva Vavreöko- vával, akinek édesanyjánál diákok, Jan iskolatársai laktak albérletben. Neki magyarázta, hogy a második máglyahalál egész biztosan nagy hatással lesz az emberekre, s végre valami történni fog. S ha még ez se segítene, a harmadiknak kellene kö­vetkeznie. Évától igyekezett ígéretet kicsikarni, hogy épp ö lenne az, aki harmadikként vállalná. Szerinte na­gyon hatásos lenne, ha ezt március 8-án, a nőnap alkalmából tenné meg. Utolsó találkozásukkor, a tragi­kus eseményt megelőző estén Jan még figyelmeztette barátnőjét, hogy halála öt is végérvényesen kötelezi. Éva, aki nem is egészen hitte, hogy Jan valóban végrehajtja tervét, bú­csúzáskor biztosította ót: igen, har­madikként vállalja. Nem, ekkor már nem áltatta barátját. Maga is úgy gondolta, ha egy leány vállalná ezt az áldozatot, bizonyára megrendíte­né és cselekvésre késztetné az em­bereket. Ki tudja, mit is képzelhettek ezek a legdrágább kincsüket - az életüket is feláldozni kész fiatalok a haláluk által kiváltott ,,cselekvés“, ,,törté­nés“ alatt? Félmilliós idegen hadse­reg állt készenlétben minden ellen­állási kísérlet elfojtására és segít­ségükkel már hazai kiszolgálóik is hatalmukat szilárdították. AZ UTOLSÓ ESTE Jan Zajíc az utolsó estét, február huszonnegyedikét Oldrich Tomesek társaságában töltötte, aki tudta, mire készül iskolatársa, de nem feltéte­lezte, hogy már másnap sor kerülhet rá. Meglátogatták egyik tanárukat, majd betértek a Gesztenyefához ne­vű vendéglőbe, amelyet a megszál­lás után szovjet tisztek is látogattak, ezért el is nevezték Brezsnyev-ven- déglönek. Jan - becenevén Honzo - itt is állandóan azon szomorkodott, hogy az emberek mennyire közöm­bösek, ahelyett, hogy valamit tenné­nek. A harcban a legdrágábbat is fel kell áldozni, ismételgette. Itt is tervé­re utalt, amikor kijelentette: „Tudom, hogy fáj, de nem gondolok rá..." Az internátusba késve érkeztek és kimaradásra nem volt engedé­lyük. Az igazgató vonta őket felelős­ségre. Mig Honzo néhány pillanatig nem volt a helyiségben, Oldrich Tö­mések az igazgatót is tájékoztatta barátja elhatározásáról. Feltételez­te, hogy az igazgató értesíti a köz- biztonsági szerveket. Oldrich másnap reggel nem uta­zott Honzóval Prágába. Erre másik lakótársa, Jan Nykl vállalkozott, aki viszont úgy értesült, hogy Honzo a tanáránál tett látogatás után le­mondott tervéről. Abban is bízott, hogy az igazgató értesítése alapján a közbiztonsági szervek is közbe­lépnek. Ezzel a lehetőséggel Honzo is számolt, ezért Prágába érve is utolsónak szállt ki a vonatból, miután meggyőződött arról, hogy ott senki nem várja öt. • Kettesben járták a város központ­ját. Gondtalan városnézőknek tűn­hettek, akik meg-megálltak a kiraka­tok előtt, a mozik plakátjait és a sztriptízműsort szemléltető képe­ket nézegették, miközben Jan Nykl igyekezett barátját tervéről lebe­szélni. Közben Honzo betért a drogériá­ba, ahol tíz üveg tisztításra használt benzint és parkettfényesitőt vett. Egy másik üzletben két bőröndöt. Nem árulta el mire. Mindez csak később derült ki... A főpályaudvaron Honzo a vásá­rolt holmit pontosan elosztva a két bőröndbe rakta és a WC-re távozott. Ott kente be testét a gyúlékony par- kettfényesítővel. Onnan visszatérve az egyik bőröndöt elhelyezte a cso­magmegőrzőben. Éva Vavreőková számára mindent előkészített, aki­nek megállapodásuk szerint március nyolcadikán kellett volna ót követnie. A bőröndbe még egy levelet is tett, amit a címzett, Éva soha nem látha­tott, mert a közbiztonsági szervek nem mutatták meg neki. A főpályaudvarról a Vencel tér felé tartva a két diáktárs elbúcsúzott egymástól. Honzo még néhány le­velet és a személyazonossági iga­zolványát is átadta Jan Nyklnek. A Vencel téren diáklánytársaival is találkozott, akik tudtak tervéről. De nem hitték, hogy megteszi, mert annyira nyugodtnak tűnt. Honzo csak annyit mondott nekik, ne men­jenek vele, mert belefehéredik a ha­juk. A lányok hívták őt, hogy a kettő­kor induló vonattal indulnak haza, a pályaudvaron majd találkoznak. Honzo kezet fogott velük és elkö­szönt tőlük. Még megígértette velük, hogy kitartanak és hűek maradnak közös ügyükhöz. MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁZIK Nemsokára a Vencel tér jobb fe­lén (a Nemzeti Múzeum felől nézve) egyre több ember verődött össze. Jan Nykl és az iskolatársnök is arra­felé siettek. Mire odaértek, már kö­zeledett a szirénázó mentőautó. Az átjáróból pedig sűrű füst gomolyo- dott és bűz áradt. A Vencel tér 39-es szám alatt lobbant lángra az élő fáklya... Az orvosok már nem segíthettek. A csehszlovák sajtóban 1969. febru­ár 26-án jelent meg a hír arról, hogy előző nap 13.30 és 13.45 óra között egy fiatal saját maga felgyújtásával öngyilkosságot követett el. A hely­színen meghalt. A hírben csak az szerepelt, hogy az öngyilkos „való­színűleg J. Z. éumperki középisko­lás“ volt. Jan Zajícot közel tízezres gyá­szoló tömeg kísérte el utolsó útjára, köztük a diákság, az iskolaügyi mi­nisztérium és más szervezetek kép­viselői. A sírnál a helyi nemzeti bi­zottság titkára mondott gyászbeszé­det. Benne kiemelte: Jan Zajíc azzal a meggyőződéssel távozott az élet­ből, hogy önként vállalt halálával hazája, nemzete ügyét szolgálja. Az édesanyjának, édesapjának és testvéreinek írt búcsúlevelében Így indokolta elhatározását: „... Amit tettem, nem azért tet­tem, hogy meguntam az életet, ha­nem éppen azért, mert nagyon sze­rettem... Ne essetek kishitűségbe és soha ne békéljetek meg az igaz­ságtalansággal, történjen az bárki részéről is. Halálom is erre kötelez benneteket...“ m , fi --ss V.XÍ-W •• v*/ o»M ... .... aj . £ ummpn Miről írnak a prágai lapok? Megbocsátani lehet, de feledni nem!- Az általános bizalmatlan­ság tovább tart, naponta soka­sodnak a megválaszolatlan kérdések. A Národní ifidén 1989. november 17-én történt események kivizsgálása arány­talanul sokáig tart. A füg­getlen kezdeményezések kép­viselői végtelenül bizalmatla­nok, bírálják a Polgári Fórumok munkájának hiányosságait, s követelik elidegeníthetetlen jogukat a teljes igazság megis­merésére - állapítja meg Vla­dimír Rohan a független Lido- vé noviny 16. számában. Cikkében kifejti, hogy a nemrég feloszlatott titkosrend­őrség a legjelentősebb, verti­kálisan szervezett, s a kommu­nista párttal szinte már átte­kinthetetlenül összefonódott hatalmi struktúra volt. Már rég nem titok, hogy Csehszlovákia a tökéletesen szervezett rend­őrállamok közé tartozott. A belügyminisztérium hírszer­ző és fegyveres alakulatainak módszereit már közvetlenül a második világháború után a szovjet tanácsadók részvéte­lével teljes mértékben a kom­munista párt irányította. Meghökkentő, hogy a tö­megtájékoztatás milyen kis fi­gyelmet szentel e véres rém­uralom létrejöttének körülmé­nyeire - írja, majd így folytatja: Mindezekről az 1968-as évek nemzedékei a mai napig vajmi keveset tudnak! Amíg a közvé­lemény nem kap hiteles tájé­koztatást ezen abszolút végre­hajtó hatalommal rendelkező szervezet tevékenységéről, addig fennáll az emberek ma­nipulálhatóságának a ve­szélye ... Különösen érthetetlen, hogy a mai napig nem hallgatták ki a Szövetségi Belügyminisztéri­um tevékenységéről Frantiéek Kind volt belügyminisztert. A nyilvánosságot a mai napig nem tájékoztatták a megszün­tetett állambiztonsági szerve­zet valamennyi főosztályának LÍDOVE NOVINY tevékenységéről. A mai napig nem tették közzé az adatokat arról, miként vett részt az ál­lambiztonsági szervezet a ku­bai, angolai, s főként egyes arab országok különítményei­nek, egyes állampolgárainak kiképzésében. Nem tudni, hogy az állambiztonsági szer­vezet hány munkatársa teljesít most is tényleges szolgálatot, s miként folyik átigazolásuk és megmérettetésük. Nem ismer­jük a volt titkosrendőrség fize­tett ügynökeinek illetve bizalmi embereinek számát az elmúlt 21 esztendőben... Nincs tudo­másunk arról sem, történtek-e megfelelő intézkedések annak érdekében, hogy az állambiz­tonsági szervezet titkos irattá­rait ne semmisítsék-meg. Meg­bocsátani lehet, de feledni nem! A múltról ismernünk kell a teljes igazságot. Ezzel tarto­zunk utódainknak, hogy soha se legyenek részesei, sem pedig áldozatai egy hasonló rendszernek! A történettudomány nem a rendszer szolgája A „normalizálás" időszakában a történettudomány művelőinek so­rait is megtizedelték. Életművek szakadtak félbe, izgalmas témák kéziratai kerültek a fiókok mélyére. A kéthetenként megjelenő független Studentské listy 4. számában dr. Zdenék Jelinek történész, ez év március elejétől a prágai Hadtörté­neti Múzeum tudományos munka­társa fejti ki véleményét a hazai történelemoktatás és történettudo­mány helyzetéről. Véleménye szerint a letűnt idő­szak a legmélyebben a történelmi tények ismeretére, s a fiatal nem­zedéknek a nemzeti történelem iránti viszonyára nyomta rá bélye­gét. Amíg a háború utáni néhány évben nálunk viszonylag magas ÚMÓR 90 ^mJrSTUDEHTSKÉ USTY színvonalon volt a nemzeti és az egyetemes történelem ismerete, manapság a történelem mintha háttérbe szorult volna. A történel­met a múltban, és sok esetben még most is, az uralmon levő politikai rendszer kiszolgálójának tekintet­ték, a történésznek azt kellett írnia, amit megköveteltek tőle. Jóllehet ezért a helyzetért nem felelhet min­den történész, de el kell ismerni, akadtak közöttük olyanok, akik tu­datosan hamisították meg történel­münket. A cseh és szlovák történé­szeknek számot kell vetniük a múlt­nak ezzel az áldatlan örökségével. S nem csupán a történetírás és a tankönyvírás terén, de a tényiro­dalom és a különféle „történelmi" tárgyú tévésorozatok tekintetében is. A csehszlovák történelem „fe­hér foltjairól szólva Zdenék Jelinek kifejti: e foltok eltüntetése a történé­szek legidőszerűbb feladata. Külö­nösen az újkori és a legújabb kori történelmet kutatók előtt állnak nagy feladatok. Újból fel kell dol­gozni a cseh országrészek és Szlo­vákia történetét az első világháború idején, továbbá a hazai és külföldi ellenállás történetét, a külföldi hon­fitársi egyesületek és a csehszlo­vák légiók szerepét az ellenállás­ban. Újból meg kell írni az I. köztár­saság, s különösen a második vi­lágháború történetét - hiszen itt egész időszakok feldolgozatlanok, illetve félremagyarázottak, agyon­hallgatottak. Például a hazai nem­zeti ellenállás, a nyugati ejtőernyő­sök, a csehországi kommunista el­lenállás és a partizánmozgalom története. Az 1945 utáni történel­münket pedig teljesen újra kell írni... Tetszeni a feletteseknek A szociáldemokrata Právo lidu 5. számában Vladimír Smetáöek a november 17-ét követő időszak egyik jelensé­géről, a régi réndszer kiszolgá­lóinak az új helyzethez való alkalmazkodásáról fejti ki véle­ményét.- Ezek az emberek - írja - tudnak a nyilvánosság előtt beszélni, képesek politikusán gondolkozni, hamar rájönnek, miként kell cselekedniük. Nem ismerik ki magukat ugyan a de­mokráciában, de annál inkább jártasak egy számukra ennél is fontosabb magatartásban: Úgy tudják irányítani cselekedetei­ket, hogy kivívják feletteseik tetszését. Volt főnökeik meg­buktak, helyükbe a nép lépett. Ám a nép bonyolult fogalom, a nép sokfejű és sokszólamú valami. De ók tudják, hogyan is van ez az életben: a nép min­dig képviselői útján uralkodik. S az új képviselők, vezetők már a színre léptek. Új kormá­nyaink vannak, újak a vezető­ink az alacsonyabb és maga­sabb szinteken egyaránt, meg­vannak a szóvivői a Polgári Fórumnak, a független pártok­nak és csoportoknak. S ha va­laki éveken át képes volt felet­teseinek azt mondani, amit azok hallani akartak, akkor va­lóban tehetségtelennek kell lennie, ha erre az új helyzetben nem lenne képes. Az ebbe a hatalmi szerkezetbe tartozók tapasztalt emberek, számuk nagy, s másokkal szemben van egy hatalmas előnyük: PRÄVOBLIDU pontosan tudják, mit akarnak. Ők nem akarnak demokráciát, szabadságot és jó életet min­denki számára. Ők saját ma­guknak akarnak jó életet te­remteni. S ha erre csak a de­mokrácia kereteiben nyílik le­hetőség, akkor készek csata­sorba állni a demokráciáért is. Összeállította: Somogyi Mátyás W 1990.111.23.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom