Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
i/asärnap 15 19 90.111.16. JÓKAI MÓR Következett a nagy márcziusi nap, melynek fátumába, mint két egymáshoz lánczolt fegyvertárs mentünk Petőfivel. A hol egyikünk elesik, a másiknak is ott kell elesni. Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Ahhoz a diadalmámorhoz, a melyben ekkor osztozánk, nincs fogható érzés ezen a világon. Azt hittük, hogy megfordítottuk a korszakot. Azt hittük, hogy óriásokká nőttünk egyszerre. A forradalmi vezérek szerepeit osztottuk ki egymás között. Petőfi szobájában körül fel voltak függesztve a franczia forradalmárok rémek kivitelű arczképei, ez volt a fényűzése. Tavalyi versében még azt mondá. „Rómában Cassius valék. Helvécziában Teli Vilmos, Párisban Desmoulins Camill. Itt is leszek tán valami.“ Itt már Danton akart lenni Én nekem pedig Saint Juste szerepét szánta. Elfeledte, hogy éppen Saint Juste volt az, aki Danton vádlevelét a törvényszék előtt felolvasá. Szerencsére nem lett belőlünk se Danton, se Saint Juste; hanem az lett belőlünk, hogy mire a márcziusi ibolyákat a májusi gyöngyvirágok felváltották, akkorra úgy elfelejtett bennünket a világ, mint ahogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirágok évadjában. Épen ilyen beteges voltam, mint most. Akkora pilulákat nyeltem, mint egy öreg bab. A doktorom azt parancsolta, hogy maradjak egész nap az ágyban. Hanem a doktor után berontott hozzám Petőfi: „Kelj fel! ugorj! rúgd bele magad a ruhádba: ma lesz a napja, hogy vagy élünk, vagy meghalunk!“ Követtem, a mit mondott. Tudtam, hogy miről van szó. A pesti tizenkét pont. Ott volt már az Íróasztalomon. A pesti tizenkét pontot nem én fogalmaztam, nem is Petőfi, nem is a fiatal társaim; hanem szerkesztették azt meglett, kipróbált férfiak, a kiknek társaságát a „Pesti kör“ név alatt ismertük. Tehát a 12 kardinális pont már készen volt: én csak minden ponthoz népszerű, könnyen megérthető magyarázatot adtam: aztán még felyül a 12 pont fölé odaírtam e jelszót: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!“-f (Részlet az önéletrajz és egyéb emlékezések című kötetből) A „Pesti kör“ összeállította a nemzet kívánságait kifejező 12 pontot, de aztán nem tudott vele mit csinálni. A táblabírák rendet akartak tartani. A pestmegyei gyűléssel elfogadtatni e pontokat s utasításul küldeni fel a követeiknek: a publicisták egyenesen a diaetához akarták azt felkül- deni egy soktagú küldöttség által petitió alakjában. „Nem petitió kell ide, hanem forradalom!“ kiáltá Petőfi. „Menjünk a piaczra!“ Ó is írt valamit a 12 ponthoz, a „Talpra magyart!“ Eleinte csak négyen voltunk: Petőfi, Vas- váry, Bulyovszky meg én. Hogy túltettük magunkat a törvényes formákon s forradalmi térre léptünk, azt bebizonyítottuk azzal, hogy miután három nyílt piaczon kihirdettük az új követeléseit, végül elhatároztuk, hogy ki fogjuk azokat nyomtatni, minden czenzori helybenhagyás, hatósági engedély nélkül. Länderer és Heckenast nyomdája volt az Életképek műhelye, ott nyomtattuk ki. (Most ez a gróf Pálffy János-féle bérpalota: akkor a mágnási casino is ott volt elhelyezve az első emeleten.) Az első példányait a szabad sajtó drága szülöttének a casinóba vitték fel. Irinyi Józsi küldte fel nekik: tudta, hogy nagy örömet fog vele szerezni. Néhány perez múlva odafu- rakodik mellém a casinónak egyik legismeretesebb alakja, s odasúg a fülembe: „nagyon jó a tizenkét pontotok, édes öcsém, de hiányzik belőle a legszükségesebb: a papi jószágok elkobzása: ezt tegyétek bele tizenharmadiknak". De már sarkára hágott Farkas János, a ki a casinóban a liberális elemet képviselte s félretaszítva a csábító Mefisztót, odakiálta hangosan: „ne hallgass ezekre a reactionáriusokra, ezek meg akarják buktatni a tizenkét pontot a tizenharmadikkal!“ - „Úgy sem hallgatok rájuk." Húszezernyi néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg felszabadíttatott, a népvezetők sajátkezúleg nyomtatták ki a pesti 12 pontot: „mit kíván a magyar nemzet?“ s Petőfi költeményét: „Talpra magyar, hi a haza!" s a városházára sereglő népsokaság Rottenbiller polgármester elnöklete alatt megválasztá a közbiztonságra felügyelő bizottságot; benne volt Nyáry Páltól Sükey Károlyig minden hirdetett név. A népnek tetszett a kezdet. „Éljen a forradalom!" Kaptunk nemzeti színű zászlókat, felköltöttük balkarunkra a nemzeti szalagokat (az enyim most is megvan, még akkor gyöngéd kezek által egy falevélre hímzett 1848-al rámába téve), de mit tegyünk tovább? Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet? de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kanczellárunk Bécs- ben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban? A nagy óriás pedig, ha egyszer fölébredt, tenni akar. A népbizottság, hogy némi autorizácziót adjon a mozgalomnak, elhatározó, hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indít meg Budára a helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a küldöttséghez húszezer ember csatlakozott. Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt aláírva (később szomorú emlékezetű alak, mint hirdetett feladó - utoljáró öngyilkos), ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk csinált parapluie-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe. Ott volt aztán egy egész stratégiai terv. A jövő éjen tíz helyen meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebaudet, ott a gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az olasz katonákat haramguirozni, egy pár generálist kezesül letartóztatni stb. stb., hogy én nekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. Még akkor volt. Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát Budáról. A kis köpezös úr szörnyű haragos képet mutatott, azt mondotta, hogy ö be nem ereszt olyan nagy népsokaságot Budavárába, mint a mennyi bevonulni szándékozik. Ó becsukatja előttük a kaput. Rot- tenbiller figyelmeztető, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor bizonyosan betörnék. „Akkor én össze fogom önöket kartácsoltatni!“ kiáltá a vitéz alezredes. Erre én azt mondanám neki: „Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük a kezünkből a há- romszinű zászlót, akkor majd jön utánunk más, s ki a vörös zászlót emeli fei.“ S azzal megmutattam neki a kapott haditervet, eltakarva az aláírást. A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolvasására, hogy „ez nem tréfa" s aztán ö kezdett el bennünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a népet, majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék. Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök foglalták el) genesise, melyhez a hadi tervet mi hárman csináltuk: Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e körülményt a historikusok agyonhallgatni. A diadal tökéletes volt, nem csak felmentünk, de vissza is jöttünk Budavárából, s a sajtószabadságon kívül lehoztuk az irodalmi működésért tömlöczbe zárt Táncsics Mihályt. Táncsics maradt e nap hőse, öt hoztuk olyan diadallal Pestre, a minővel az angolok II. Károlyt Londonba, a francziák Napóleont Párisba, sőt a minővel csak Schwartz Gyula vagy Szilágyi Virgil diadalmenetei a fővárosban hasonlíthatók össze. ADY ENDRE Emlékezés Táncsics Mi helyra Kend volt, Táncsics Mihály, A mi kora lelkünk: Atilla ugarján, Táblabírók földjén, Szenvedő szerelmünk. Kendet ostorozták, Kutya se becsülte. Mert kend senki se volt, Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte. Kendnek sok fájdalmát Szívesen fájlaljuk, Se fájó országban Kendnek ős szerepét Szívesen vállaljuk. Kend, bizony, elporladt, De mink, akik élünk: Vagyunk bizalommal, Vagyunk új Táncsicsok S miként kend, remélünk. Kend új rendet akart: Mindenkit szeretni. Mi más rendre vágyunk: Vagy igaz világ lesz, ® Vagy nem lesz itt semmi. Kendet azért mégis Áldjuk mint egy szentet. Istenünk: az Eszme, Haló porában is Áld ja-ver je kendet. p ámomra március 15-e hosszú ry ideig nem csak a forradalom LJ £-1 emléknapja yolt, hanem olyan ünnep, amelyen a magyarok demonstrálják, hogy ők magyarok. Bármennyire furcsa, ezt még egyetemistaként is így éltem meg (történelem szakos létemre). Úgy éreztem, hogy amikor Ligetfaluba, a Pető- fi-szoborhoz mentünk, akkor tulajdonképpen magyarságunkat vallottuk meg. 1848-49 eseményeinek igazi megismeréséhez a nemzeti kérdés iránti érdeklődésem vezetett el. Nyitrai működésem idején (amikor nyelvészeti diszciplínákat tanítottam) csak népművelőként ünnepelhettem meg a nagy napot, több ízben falusi ünnepélyen, melynek meghívójára bizony ilyen címet írattunk: Megemlékezés az 1848-as polgári forradalomról és az 1919-es Magyar és Szlovák Tanácsköztársaságról. Többször mondtam ebből az alkalomból ún. „ünnepi beszédet“. Hadd idézzek néhány mondatot az egyik ilyenből: „Tegyük föl hát végül is a kérdést, akár az ismert népdal szövegét idézve: Mit üzen ma Kossuth Lajos? Mi az igazi üzenetük ezeknek az eseményeknek és szereplőinek mai magyarokhoz, kisebbségi magyarokhoz? Megtanulhatjuk az eseményekből azt, hogy soha nagyobb egység nép és vezetői között nem volt, mint ebben a korban. Olyan emberekről, olyan vezetőkről. szóltunk, akik gondolatot, munkát, s ha kellett életet tudtak áldozni eszméik beteljesüléséért. A népet pedig nem a közömbösség, vagy a kaparj kurta, neked is lesz elve vezérelte, hanem az áldozatvállalás, mert a demokratikus távlatok megmutatták neki a tulajdonból fakadó felemelkedés útját. A sunyító, szolgalelkű jobbágyból ez a kor öntudatos hazafit, bátor erkölcsös polgárt nevelt. Tanuljuk meg a magyar történelemnek ettől a nagy korszakától, és éppoly nagyszerű embereitől, hogy aki tenni akar népéért és az emberiségért valamit, annak fel kell emelkednie a kor és a feladat követelményeihez erkölcsben és tudásban egyaránt“. A hangvétel patetikus ugyan, de, az elemzés után, legfontosabb a tanulságok levonása. S ez vált igazi történelemtanári krédómmá is, hogy az események ismertetése, megértése jusson el az értékelésig és a tanulság levonásáig. Persze, ez nem volt könnyű feladat. Míg a történelemóra tantervei 1848-49-et Európában a társadalmi haladás marxista felfogása alapján pozitívan értékelték, a társadalmi átalakulást emelték ki, addig hazai viszonylatban szinte csak nemzeti (szlovák nemzeti) szempontból ítélték meg, „marasztalták“ el. Igyekezetem oda irányult, hogy már az esemény történetének tárgyalásakor is megmutassam a helyes arányokat az akkori mozgalomban. Ebben a tizenkét pontnak, mint kordokumentumnak a részletes szövegelemzése segített leginkább. Magának a nagy napnak az eseményeit pedig úgy tárgyaltam, hogy végső kicsengése, tanulsága ebben az egy mondatban össze- geződjék (ezt is egy régi szövegemből idézem): „Március 15-e nemcsak a hatalom feletti győzelem diadalmámora, hanem a tett következményeitől való félelem legyőzésének felszabadító öröme“. Az irodalomórákon szinte természetes módon tárgyaltuk a forradalom és a szabadságharc irodalmát a kortörténeti háttérrel együtt. Tartottunk persze az iskolában ünnepélyt, voltunk március 15-én Budapesten, Győrben. A március 15-ről való megemlékezést sose tekintettem különös feladatnak, hanem természetesnek, s igyekeztem tanítványaim tudatába úgy beépíteni, hogy' nemzeti történelmi ismereteik között március 15-nek méltó helye legyen. Kovács László, a Somorjai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium igazgatója Szabó Ottó rajza
