Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
Vasárnap 1990. március 11. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 06.01, nyugszik 17.37 Kö- zép-Szlovákia: 06.08, nyugszik 17.44 Nyugat- Szlovákia: 06,14, nyugszik 17.50 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlovákia: 17.57, nyugszik 05.44 Közép-Szlovákia: 18.04, nyugszik 05.51 Nyugat- Szlovákia: 18.10, nyugszik 05.57 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük SZILÁRD - ANGELA, ANGELIKA nevű kedves olvasóinkat • 1910-ben született CSÁKI MARONYÁK József magyar festőművész • 1920-ban született Nicolaas BLOEMBER- GEN Nobel-díjas holland származású amerikai fizikus. A VASÁRNAP következő számának tartalmából LAPUNK MELLÉKLETE: A Szövetségi Gyűlés választásáról szóló törvény „ÚJ BORT NEM LEHET ÖREG TÖMLŐBE ÖNTENI“ Zsilka László beszélgetése dr. Szabó Rezsővel, a Csemadok Központi Bizottságának társelnökével NÓRA TÖRTÉNETE Póda Erzsébet írása ÁTLENDÜLNI A LEHETETLENBE Polgári László írása Keszeli Ferenc mérnökről MIBŐL TANUL AGYEREK? Kopasz Csilla beszélgetése Kecskeméthy Győzővel, a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetőjével 1848-1849 Jókai Mór elbeszélése | Levelek ^ietAV.W Vélemények A balszerencse folytán okom és módom van a zsebtolvajok „lelkivilágáról" elmélkedni. Történt ugyanis, hogy a kassai Prior áruházban kiemelték a táskámból a személyi igazolványomat Bizonyára nem erre gondolt az illető. A fehérneműosztályon nagyon belemerültem a válogatásba, s amikor figyelmeztettek, hogy nyitva van a táskám oldalzsebe, már késő volt. A pénztárcám megúszta, mert nem azon a helyen volt. Érdeklődtem, ilyenkor mi a teendő. Két fiatal elárusítónö a férfikonfekció- részlegre irányított, hogy onnan majd a pénztárosnö feltelefonál az irodába. Ott két hölgy a pultra könyökölve a mellettük álló férfi mulatságos szövegelését hallgatta. Mikor előadtam az ügyemet, a férfi kérdés nélkül felém zúdította borszagú szózatát: Miért nem néz szét? Nem látja mennyi külföldi van a városban? A pénztárcája megvan? Szerencséje van! Az igazolványát keresse a szemétkosárban. Sarkon fordultam, s megfogadtam a spicces úr tanácsát. Gyalog indultam lefelé. Minden fordulóban megaz uioodi laoDen, na nyugati cigarettát kérek a boltokban, amelyekben korábban is vásárolni szoktam, csak néznek rám. Rendszerint ironikus vagy közömbös hangon adják tudtomra, hogy nincs. A minap a Széplak utca 55. szám alatti dohányboltban kértem nyugati márkájú cigarettát. Az egyik elárusítónö szenvtelen arccal közölte velem, hogy ilyesmit csakis a Tuzexben lehet venni, s máris a következő vásárlóhoz fordult. A másik elárusítónö megszánt és adott Spartát Fizettem, s már fordultam kifelé, de földbe gyökerezett a lábam attól, amit a félfordulatnál láttam. A harmadik elárusítónö egész karton Kentet igyekezett az aligha hazánk állampolgárának táskájába dugni. Az ámulattól szóhoz sem jutottam. Hitetlenkedve dadogtam: hát mégis van! Azóta is foglalkoztat a gondolat: csak a hazai vevőknek vagy csak néztem a szemetes kosarakat. Persze eredménytelenül. Hosszasan eltűnődtem. A pénztárcámat nem lopták el, nem is lett volna nagy zsákmány. Ki lehetett a tettes? Nő? Mert egyetlen férfit sem láttam azon a részlegen. Nem biztos, hogy külföldi. Miért pont rám esett a választása? Igaz, a táskám zsebe jól kiduzzadt. Az igazolvány több más irattal együtt egy noteszban völt. Azt gondolta a tettes, hogy a magamfajta vidéki nők pénzesek? Az ilyenek ha belenyúlnak az idegen táskába, üresen nem húzzák ki a kezüket? Ha a szemüvegemet találta volna ott, azt is elviszi? Sokért nem adnám, ha láttam volna az arcát, amint átnézi a zsákmányt. A piros könyvecske nem bankkönyv, a noteszlapok között egyetlen százas sem lapult. Olyasmit lopott, aminek semmi hasznát sem veszi. Én pedig űj igazolványért kilincselhetek a hivatalokban. Levonva a tanulságot: áruházi tolvajok a világ minden részén vannak, s egyetlen védekezés ellenük az óvatosság. Győri Sarolta Szepsi koronáért nincs import cigrr KeresKe- delmi dolgozóink közül egyesek ügyeskednek vagy előrelátók? Gyűjtik a kemény valutát, mert tudják, ahhoz, hogy külkereskedelmi fizetési mérlegünk aktívummal záruljon és gazdaságunkban a szükséges szerkezeti változásokat meg lehessen valósítani az országnak valutára van szüksége. Ez jó, hogy ennyire szívügyük a jövő. Csak azt nem értem, hogy az így szerzett valuta hogyan fog befolyni az ország gazdasági életének vérkeringésébe. Mert azt, hogy az nem is oda irányul, feltételezni sem merem. Vagy talán mégsem ártana egy kis ellenőrzés? Hiszen fontos, hogy a kis dolgokban is teremtsük meg az egyenlő esélyeket. Például a boltjainkban lévő hazai és import árukból vásárolhasson az is, akinek pénztárcájában csak korona cincog. Koday Berta Pozsony Gondoljunk rájuk is A világrajött csecsemőket első perctől kezdve nagy szeretettel veszi körül az édesanya, becézgeti. Amikor a kicsi értelme kezd nyiladozni, ezeket a szavakat hallja, ismétli az anyanyelvén. A kisgyerek megismerkedik környezetével. Majd az első stressz az óvodában éri, amikor bekerül egy olyan kollektívába, ahol a foglalkozások számára ismeretlen nyelven folynak. Nem tudja elképzelni, mi történt körülötte. Nem szól a felnőttekhez, az édesanyjára is haragszik, pedig ó erről nem tehet. Munkába kell állnia, s más megoldás nincs. Sajnos, vannak ettől sokkal rosz- szabb esetek is, amikor a magzat már az anya testében sérülést szenved. A helytelen táplálkozás, alkoholfogyasztás, dohányzás mellett más káros hatás is éri. Az ilyen egészségkárosult - lelkileg, esetleg testileg sérült - gyermek nem kerülhet be a gyermekintézményekbe. A szülök gondoskodására, szeretetére szorul. A városunkban működő kisegítő iskolába a környező kisiskolákból jönnek a tanulók, többnyire egy-két év késéssel. Ezek a gyerekek sok szere- tetet, türelmet, néha szigorúságot igényelnek. A pedagógusok igyekeznek számukra átadni annyit a tudásból, amennyit képesek felfogni. Aztán nyolc év türelmes munkája semmibe vész. Olyan szaktanintézetbe kerülnek, ahol szlovák nyelvű oktatás folyik, melyet az anyanyelv mellett nem volt képes elsajátítani olyan fokon, hogy azon a nyelven tovább művelődhessen, tanuljon. Az iskolát otthagyja. Most, amikor már alkalom nyílik arra, hogy minden gyermek anyanyelve szerinti gyermek- illetve oktatási intézménybe járjon, éljünk az alkotmányos jogainkkal. Adjuk meg a lehetőséget a sérült gyerekeknek is, hogy Emberré váljanak, s tudásuk szerint társadalmunk hasznára legyenek. Laboda Elemér, a Füleki Kisegítő Iskola igazgatója Támad a bontószaurusz, avagy városrombolás losonci módra. A „városfejlesztés“ áldozatául esett kétszintes sarokház. Belső falai Szabó Gyula ecsetvonásait őrizték! Böszörményi István felvétele Unokám, megmaradhatsz csehszlovákiai magyarnak! Február 21-én örömmel vettem tudomásul, hogy az „Új Szó és a Vasárnap" nem szűnik meg. Lesz elég papiros, hogy kedvenc napi-, illetve hetilapom megjelenhessen. Úgy legyen! Igen. Néhány évvel ezelőtt, amikor megírtam, hogy Somor- ján a reggeli órákban nem kapható Új Szó, pult alól árulják a párt napilapját, a szerkesztőségtől fellengzős levelet kaptam. „Sajnos, nem tudunk segíteni. Ezért tanácsoljuk, legjobban tenné, ha az Új Szó előfizetői közé lépne... “ A levelet olvasva, csak irultam-pirultam. Miért? Hát engedtessék meg, amióta az eszemet tudom, igényt tartok az Új Szóra. Vagyis előfizetője vagyok. Természetesen a szerkesztő nem akart megsérteni, de ez jött ki belőle. Ugyanis a „nagy nyilvánosság“ akkor engem nagyon ledorongolt.- Hiába jár a szád - mondogatták. - Te sem vagy különb a Deákné vásznánál. Beszélsz, de nem tudod elintézni, hogy Somorján is lehessen reggel nyolc órakor Új Szót kapni. Igen. Akkor nem tudtam elintézni. De ma már nincsenek „ vaskalapos szerkesztők “. S az Új Szó megint kezdi betölteni küldetését. Ezért örülök, hogy lesz elég papiros. Igen. Te pedig, unokám, aki majd egyszer biztosan leszel, ne feledd el az öregapád könnyeit. A mindennapi kenyér mellett pedig asztalodra mindig jusson a mindennapi Új Szó. Mert ez a két szó annyit jelent, hogy megmaradhatsz csehszlovákiai magyarnak! Óváry Péter Miért hurcoltak el a szülőfalumból? Emlékezés egy szomorú, zord télre Zord idő volt 1947. január 27-én Zselizen, ebben a Garam menti városkában. Mindössze két év telt el a háború befejezése óta és életünk újra csupa szorongással, gyötrelemmel lett tele. Mert jött a kitelepítés, a deportálás. Hirtelen nem is fogtuk fel a jelentőségét. Csak akkor riadtunk meg, amikor megtudtuk, hogy mi is szerepelünk a névsorban. Gondolkodásra nem maradt időnk. Megérkeztek a katonai tehergépkocsik a katonákkal együtt. Estefelé volt, kis házunkban már égett a villany. Anyám épp berakta a kenyeret a kemencébe, amikor meg- csikordult háborútól sújtott deszkakapunk, és máris törtetett be rajta a nagy teherautó. Az akkori érzéseket se leírni, se felejteni nem lehet. Mit tegyünk? Legalább annyit várjanak, míg kisül a kenyerünk, kértük a katonákat. Nem tudtuk, hová, mennyi időre visznek a 25 fokos hidegben. Mintegy két óra hosszat rakodtunk a katonákkal együtt. Vittük a legszükségesebb dolgokat, ami a kocsira felfért. Mire felrakodtunk, kisült a kenyerünk is, s indultunk a vasútállomásra. Ott kaptunk egy vagont, abba rakodtunk be. Az istállóban teheneket, lovakat hagytunk. Apám még bőséggel szórt eléjük takarmányt, és könnyes szemmel a kegyetlen sorsra bízta őket. Késő éjszaka volt, amikor a mintegy harmincvagonos szerelvény elindult velünk. A mozdony után volt a pados fűtött kocsi, oda csak a gyermekes anyákat engedték. Anyánk is oda került kétéves testvérkénkkel. Mi pedig hárman - 17, 16 és 14 évesek - apánkkal fagyos- kodtunk a fútetlen vagonban két éjjel és egy napon át. Pelhrimovban szállítottak ki bennünket. Csoda, hogy ezt az utat átéltük abban a szörnyűséges hidegben. Egyetlen vágyunk volt, hogy valahol megmelegedhessünk, és egy kis meleg ételt kapjunk. Pelhrimovban már a nagygazdák és birtokosok vártak, és mint a vásáron kirakott áru között, válogatták a legmegfelelőbb munkaerőt. Jövendő gazdánk a tíz kilométernyire levő Remenov nevű falucskában lakott. Majd egy napot vett igénybe az odaszállításunk. A cseh nyelvet nem értettük, apám tolmácsolt, plzeöi katonáskodása idején ráragadt néhány szó. A gazdánk először is meleg ételt adott és beengedett megmelegedni. A falu szélén kaptunk egy házikót, amely vasúti örházra emlékeztetett. Berendezkedtünk, és két nap múlva munkához is láttunk. A gazda bevezetett a nagy pajtába, amely tele volt kicsépeletlen gabonával, középen cséplőgéppel. Teljes három hétig csépeltünk a tél kellős közepén, abban a rettenetes hidegben. A családból négyen dolgoztunk. Tavasszal drótkosarakba szedtük a követ a bevetett területről. A mezei munka után következett még a sertések, a tehenek etetése. Apám meg a lovakkal foglalatoskodott. Két évet és három hónapot töltöttünk 350 km-re szülőfalunktól, Csehországban. Itt tudtam meg fiatalon, mi a honvágy. S ott - idegenben tanultuk meg egymást megbecsülni. Negyvenhárom esztendő telt el azóta, de még mindig nem tudjuk elfelejteni azt a szomorú telet és azt a sok szenvedést... Rúfuszné Gregor Anna, Zseliz 1990. III. 9. ilasÉrnap Mié rt van, ha nincs? (Bal)Szerencsém volt
