Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
A ugusztus 25-én késő este Dubcek és Kriegel nem volt velünk, a Kremlben tehát a demokratikus reformpolitika öt hive, Cer- ník, Smrkovsky, Spacek, Simon és én ültünk szemben a moszkovita csoport hét tagjával, Birakkal, Ja- keésel, Svestkával, Pillérrel, Lenárt- tal, Barbírekkel és Rigóval. A csoport nyolcadik tagja, Alois Indra szintén hiányzott. Még mindig igyekeztünk a záródokumentum szovjet szövegváltozatán olyan változtatásokat végrehajtani, amelyek a reformpolitika számára mégiscsak valamivel több teret hagynak a pártban. Eközben hol Ludvik Svoboda, hol Gustáv Husák rivallt ránk. Ezeket a megnyilatkozásokat Dzúr és - Kuöera miniszter, valamint Vladimir Koucky, az akkori moszkvai nagykövet figyelte. Ők nem avatkoztak be a vitába, de nyilvánvalóan azok közé tartoztak, akik tiltakozás nélkül aláírják a szovjet javaslatot. A szovjet Politikai Bizottság ugyanakkor a tárgyalásokon folyamatos nyomást gyakorolt ránk. Ez folyt a delegációnk egyes tagjaival tartott négyszemközti beszélgetéseken, ahol a fenyegetések módszere váltakozott az ígéretekkel és a kedveskedéssel, ami a delegáció néhány tagjában azt a reményt ébresztette, hogy ö személyesen megszerezheti a szovjet támogatást. De ezt szolgálta az olyan légkör kialakítása is, amelyben két nagy fenyegetés hangzott el. Két nagy fenyegetés Az első fenyegetés úgy szólt, hogy nem távozunk addig a Kremlből, amíg a szovjet ultimátumot alá nem Írjuk, bármilyen formában. Ezt a szovjet fél nemcsak nem titkolta, de néhányszor kifejezetten hangsúlyozta Ha nem holnap, majd aláírjuk holnapután. Hogy az ilyen fenyegetést a Kreml valóra válthatja, efelöl senkinek semmi kétsége nem volt. A pártelnökség hat bebörtönzött tagjának erről gyakorlati tapasztalatai is voltak. Olyan helyzetben voltak, amikor már maguk is ismerték az inkvizíciós kihallgatás második stádiumát: már megmutatták nekik a kínzóeszközöket. Ez szó szerint értendő, korántsem csak képletesen. Tudom, hogy előzőleg már valamennyien elbúcsúztak az életüktől. De nemcsak arról volt szó, hogy a duböeki pártvezetés egyes tagjainak helyzete inkább hasonlított a gengszterek által megzsaroltakéra, mint egy állami delegáció tagjaiéra, akik éppen politikai tárgyalásokat folytatnak. A legfontosabb az volt, hogy valamennyien tudtuk, egyes lényeges kérdésekben a Kreml akkor sem enged, ha Csehszlovákiában nagy és politikai szempontból értelmetlen vérontásra kerülne sor. Ez volt a második fenyegetés, amelyet a szovjet vezetők nemcsak Svoboda révén közöltek, hanem delegációnk más tagjaival folytatott közvetlen tárgyalások során is megismételtek. Amennyiben a lakossággal konfliktusra kerül sor, a katonák parancsot kaptak, hogy használják- fegyverüket. Meg kell értenünk, hogy ók most nem hátrálhatnak meg, amíg legalább egy politikai keretmegállapodást alá nem írunk. Amennyiben ez halasztódik és elhúzódik, akkor az csak és kizárólag a mi búnünk, mi tartozunk felelősséggel Csehszlovákia civil lakosainak életéért. Nem volt titok, hogy a szovjet Politikai Bizottságban eltérő nézetek uralkodtak azt illetően, hogy merre haladjon tovább Csehszlovákia, pontosabban szólva, hogy be kell-e avatkozni katonai intervencióval e fejlődésbe. Ezért számoltunk azzal is, hogy a katonai módszerek sikertelensége ismét megerősíti azoknak a pozícióját, akik eredetileg nem értettek egyet e lépéssel. A Moszkvával megkötendő kompromisszum mindenképpen egyértelmű elönyöHŐIMET ULTIMlhllRI Zdenék Mlynár a drámai moszkvai tárgyalásokról két jelent a Kreml számára, de nem kell teljesen tönkretennie a párton belüli reformpolitikát sem. Körülbelül így gondolkodtunk, többé-kevésbé valamennyien, Őer- ník, Smrkovsky, Spak, Simon és én. Ugyanakkor mindenkinek megvoltak a saját gondolatai is, gyakran valószínűleg különbözőek, s ez is nagy súllyal esett latba. Svoboda és Husák sürgeti az aláírást Az bizonyos volt, hogy az egész moszkovita többség akármilyen formában aláírja az ultimátumot, és velük tart a két miniszter, Dzúr és Kucera, valamint Koucky nagykövet is. Továbbá aláírja Svoboda és Husák is. Amennyiben biztos volt, hogy aláírja Öerník is, akkor a szovjet törekvés politikai sikerének már csak egyetlen feltétele marad: Dub- őek. Mert Smrkovsky aláírása nélkül a helyzet ugyan egy fokkal nehezebb lett volna, de politikailag már megoldható. Augusztus 25-én késő éjszaka Dubcek, Kriegel és Indra kivételével az egész csehszlovák delegáció körbeülte az asztalt és Cerník elnökletével mindenki bejelentette, hogy másnap aláírja-e a szöveget vagy sem. Ezen a gyűlésen Ludvik Svoboda mindenkinek azt kiabálta, hogy addig pofáztak, amíg idegen hadsereg szállta meg az országunkat, és most még mindig csak egyre pofáznak. Husák is mindenkit sürgetett, hogy végre nyilatkozzanak. A légkör rendkívül nyomasztó, feszült és hisztérikus volt. Brezsnyev pirulás nélkül Végül - ekkor már Dubéekkel együtt - leült a nagy tárgyalóasztal egyik oldalához, és a másikhoz odaült a szovjet Politikai Bizottság. A tárgyalás késő délután kezdődött, és Brezsnyev nyitotta meg. Pirulás nélkül, joviális hangon kezdett szónokolni az elvtársi kapcsolatokról és közös érdekekről, amelyekből kiindulunk, hogy végül eljussunk egy nehéz, bonyolult és súlyos helyzet megoldásához. Arról beszélt, mily nagy fájdalommal és sajnálattal határozta el a szovjet vezetés a katonai beavatkozást, és hogyan nem talált más megoldást, mivel a szocializmus érdekei számára mindenek fölött valók. Dicsérte Ludvik Svoboda államfői bölcsességét, aki a Szovjetunió hűséges barátja és a II. világháború hőse, szerelmet vallott Csehszlovákiának, majd ezektől a frázisoktól ö maga is meghatódott. Az eredeti terv szerint hasonló frázisokkal kellett volna válaszolnia a csehszlovák fél vezetőjének, is, majd a javasolt zárónyilatkozat egyes bekezdéseiről kellett volna vitatkozni. Dubőek továbbra is nagyon rossz lelkiállapotban volt, a tárgyalásra „felinjekciózták“, és ezért a bevezető szavakat Cerník mondta. Tárgyszerűen beszélt, elmaradt az elvtársi kapcsolatok dicsőítése, és nem szólt az örök barátságról sem. Nagyon óvatosan védte a párt Akcióprogramjának vonalvezetését, és a sorok között lényegében elutasította a katonai intervenciót, mint olyan aktust, amely a szocializmus érdekében történt. Erre valaki a szovjet Politikai Bizottságból olyan megjegyzéssel válaszolt, amely feszültebb helyzetet teremtett. Ezután Brezsnyev avatkozott a vitába, és Cernik valamelyik tézisét elutasította. Egy pillanatnyi feszült csönd következett, Cerník befejezte mondókáját és Dubőek kért szót. Vagy tán nem is kért, hanem egyszerűen, formális engedély nélkül beszélni kezdett. Az első mondatokban még dadogott, nem tudta jól ejteni a szavakat, de fokozatosan magához tért, és beszédét folyékony orosz nyelven mondta el. A beszéd lényegében a csehszlovákiai „megújulási folyamat“ érzelmes védóbeszéde volt, amely fokozatosan vált polémiává, majd a megszólalók elleni vádirattá. Dubőek hozzászólása improvizált beszéd volt, egyszerűen azt mondta, amit gondolt, és ezáltal mind a tartalma, mind a formája rendkívül hatásos volt. Szintén rögtönözve azon nyomban vitába bocsátkozott Brezsnyev. Az egész akkori tárgyalás során talán ez volt a szovjet fél részéről az egyetlen valóban érdekes megnyilatkozás. Mert Brezsnyev is pontosan azt monta, amit valóban gondolt. Röviden és érthetően válaszolt a három alapkérdésre. Mi zavarta Moszkvát legjobban a Prágai Tavaszban? Hogyan tekint Moszkva saját blokkján belül az államok szuverenitására? Mit tart fontosnak a nemzetközi politikában? Brezsnyev akkor nem tartott hosszú beszédet az ellenforradalmi erőkről és a szocializmus érdekeiről, hanem konkrétan és világosan szemére vetette Dubőeknek, hogy belpolitikáját az ö előzetes jóváhagyása, beleegyezése nélkül folytatta, sőt kifejezetten nem törődött utasításaival és tanácsaival.- Hiszen én neked a kezdet kezdetétől segíteni akartam Novotny ellenében - mondta Brezsnyev Dubőeknek. - És már januárban megkérdeztem tőled: Nem veszélyeztetnek téged az ö emberei? Ki akarod őket cserélni? Le akarod váltani a belügyminisztert? És a honvédelmi minisztert? Kit akarsz még leváltani? De te azt állítottad, hogy nem, hogy ezek jó elvtársak! Aztán egyszerre csak azt hallom, hogy leváltottad a belügyminisztert, a honvédelmi minisztert és más minisztereket, hogy leváltottad a Központi Bizottság titkárait. Szása, csalódást okoztál!- Már februárban megjegyzéseket fűztem a referátumodhoz - folytatta Brezsnyev -, figyelmeztettelek arra, hogy egyes megfogalmazások helytelenek. De ezeket te - ennek ellenére - nem változtattad meg. Hát lehet így együtt dolgozni? Hiszen nálunk én magam, amikor referátumot készítek, megjegyzések céljából átnyújtom a Politikai Bizottság valamennyi tagjának. így van, elvtársak? - tette föl Brezsnyev a szónoki kérdést, majd végigtekintett Politikai Bizottságán, amely ott ült, egy sorban, és bólogatással, egyetértő mormolással igazolta főnöke szavainak helyességét.- Nálunk ugyanis kollektív vezetés van! - folytatta a szónok. - És ennek az a feltétele, hogy saját nézeteidet köteles vagy a többiek nézeteinek alárendelni. Brezsnyev őszintén fel volt háborodva, hogy Dubőek visszaélt a bizalmával, és nem hagyatta jóvá minden lépését a Kremlben. - Én hittem neked és védtelek a többiekkel szemben - vetette Dubőek szemére. - Azt mondogattam, hogy a mi Szásánk végül is jó elvtárs. De te valamennyiünknek csalódást okoztál! Az ilyen mondatoknál Brezsnyev hangja sajnálkozva megremegett, és úgy beszélt, mintha azonnal elsírná magát. Egy mélységesen megsértett pátriárkaként szónokolt, aki valóban természetesnek és egyedül helyesnek azt tartja, hogy az ö családfői helyzete megingathatatlan, hogy a család valamennyi tagja feltétel nélkül köteles őrá hallgatni, hiszen végső soron az ö véleménye és az ö akarata a természetes végső instancia, és ó a családban mindenkinek jót akar. Az az elképzelés, hogy ez lehetne másképp, sőt, hogy másképpen kellene lennie, elementárisán idegen volt számára, és az ilyen magatartásban ösztönösen az ellenségesség és az árulás megnyilatkozását látta. És ebből a főbűnből, vagyis hogy Prágában nem kérték ki minden esetben a Kreml véleményét, ebből vezette le Brezsnyev az összes töb- bi*búnt. Háborús konfliktus veszélyének árán is- A II. világháború eredményei - folytatta Brezsnyev - számunkra érinthetetlenek, és ezeket egy újabb háborús konfliktus veszélye árán is meg fogjuk védeni. - Ezután kifejezetten azt mondta, hogy a csehszlovákiai katonai intervenciót egy ilyen veszély árán is végrehajtották volna. Ám hozzátette, hogy ilyen veszély most nem fenyeget. - Megkérdeztem Johnson elnököt, vajon az amerikai kormány ma is teljes mértékben elismeri-e a jaltai és a potsdami konferencia eredményeit. És augusztus 18-án választ kaptam: amennyiben Csehszlovákiáról és Romániáról van szó, feltétel nélkül elismeri, amennyiben Jugoszláviáról, akkor tárgyalni kellene róla. Mit gondoltok, mi történik az érdeketekben? Semmi sem történik! Ebből nem lesz háború! Szónokolni fog Tito elvtárs és Ceausescu, szónokolni fog Berlinguer. Na és? A nyugati országok kommunista mozgalmaira számítotok? Hiszen ennek ötven éve nincs jelentősége! Brezsnyev nyilván azt várta, hogy e világos és érthető magyarázat' után Dubcek is megérti, milyen a helyzet, és el lehet kezdeni a tárgyalást a közös nyilatkozat szövegéről, amit aztán ünnepélyesen alá kell írni. Csakhogy nem ez történ, és Dubőek vitatkozni kezdett. Már nem emlékszem, milyen szavakkal és milyen konkrét kérdésben. Valami olyasmit mondott azonban, ami Brezsnyevet kihozta a sodrából. Félbeszakította, és kiabálni kezdett. Arca kivörösödött, és végül dühödten kijelentette: Az eddigi tárgyalásoknak egyáltalán semmi értelmük nem volt. Minden ugyanúgy megismétlődik, mint Ágcsernyőn. Ez teljesen fölösleges, sehová nem vezet, és ő megszakítja a tárgyalásokat. Brezsnyev és vele együtt a szovjet Politikai Bizottság összes tagja fölállt és távozni készült. A nagy kavarodásban Svoboda kezdett beszélni, és igyekezett lecsendesíteni a vihart. Brezsnyev megállt, meghallgatta Svoboda szavait, majd a kijárat felé fordult. Annyit mondott, hogy a továbbiakról meg kell egyezni, és elment, az egész szovjet „kollektiv vezetés“ kíséretében, amely libasorban hagyta el a termet. Dubőek megint majdnem összeomlott. Remegett, idegesen és összefüggéstelenül beszélt. Megjelentek az orvosok az injekcióstűkkel, Dubőek elkergette őket, nem akart semmit, és végül, mindnyájuk megdöbbenésére kijelentette: Hát én ezt nem Írom alá! Csináljanak, amit akarnak, nem írom alá! Bil’ak és Indra Brezsnyev védőszárnyai alatt A felújított tárgyalások már nem zajlottak túlságosan drámaian. Bekezdésről bekezdésre áttekintettük a nyilatkozat szövegét. Valamikor éjfél előtt minden készen volt, és elérkezett az aláírás pillanata. Hirtelen kinyílt a nagy ajtó, amely a terembe vezetett, és berohant vagy tíz fényképész meg operatőr. Ebben a pillanatban - mintegy parancsra - az egész szovjet Politikai Bizottság fölállt, és minden tagja ölelő karokkal hajolt át az asztal fölött, a csehszlovák partnerhez. Abszurd volt a jelenet, amit a fényképészek villanófényei megvilágítottak: a szovjet Politikai Bizottság tagjainak tucatnyi karja nyúlik át az asztal fölött. Azonban másnap, már Prágában, megtudtam Dubcektől, hogy Brezs- nye azt követelte tőle, hogy a jó viszony megőrzése érdekében hagyja meg Bifakot és Indrát pártfunkciójában ... Dubőek és Svoboda a moszkvai tárgyalásokon (Archívumi felvétel) 1990. III. 2.
