Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
Toliforgatóink és a szavak stílusértéke Sokszor bíráljuk toliforgatóinkat azért, hogy jelentésük tekintetében nem mindig válogatják meg helyesen a szavakat. Nem azt a fogalmat fejezi ki olykor egy-egy szó, amelyet a szerző neki tulajdonít. Most a szavaknak netn a jelentésük, fogalmi tartalmuk alapján való megválasztásáról fogunk szólani, hanem az ennél finomabb szempontú megváloga- tásáról: a stílusérték szerinti megválasztásról. Ez a fajta megválogatás azért nem könnyű, mert a felcserélt két szó vagy szóalak fogalmi tekintetben nem különbözik egymástól, csupán stilisztikai értékük nem azonos, vagyis nem ugyanolyan jellegű szövegbe illik mindkettő. Újságíróink, íróink nagyobb része faluról származik, így elsősorban a szülőhely nyelvjárási szóhasználata hat rá. Megjegyezhetjük azon- bán, hogy nálunk, Csehszlovákiában a károsok nyelvhasználata sem sokban különbözik az őket körülvevő vidékétől. így nyugodtan kijelenthetjük, hogy még a városi származású íróink sem mentesek nyelvjárásuk hatásától. Ezzel magyarázható az a jelenség, hogy egy-egy író, újságíró sokszor a megszokott, ott- hon használt nyelvjárási, vagyis tájnyelvi, esetleg a több nyelvjárásban ismert, úgynevezett népnyelvi elemet használja, nem pedig a köznyelvit, függetlenül attól, milyen jellegű szöveget ír. Vagyis nem tudja, hogy két szó, illetve szóalak éppen abban különbözik egymástól, hogy egyiket a tájnyelv használja, tehát ez arra jellemző, a másik meg a köznyelv jellegzetes szava, szóalakja. S bizony hiba, ha a tájnyelvi változat nem a maga helyére - mondjuk a szépirodalomban egy-egy szereplő szájába, esetleg az írónak ezt a műbeli alakot jellemző, tehát gondolkodásmódját is tükröző szövegébe kerül (itt ugyanis funkciója van e szavak, szóalakok használatának) -, hanem irodalomkritikai, irodalom- történeti írásaiba, vagy közéleti-társadalmi kérdéseket elemző publikációiba. A jobb nyelvérzékű vagy nyelvi tekintetben képzett olvasó ilyenkor úgy érzi, ezek az elemek kirínak a szövegből, s magában - vagy olykor nyilvánosan is - joggal marasztalja el ezért a szerzőt. Egy különben jó tollú újságírónk a lap vezércikkében arról írt, hogy a gyermekek a gyermeknap alkalmából „ingyér" vehettek részt egy filmvetítésen. Nem-is „ingyért“, hanem „ingyér“. Mint tudjuk, a köznyelvi alak az ingyen - ez illett volna a cikkbe az írás jellegénél fogva. Az ingyért népnyelvi alak, néhány nyelvjárásunkban fordul elő, többek között a dunántúliban, amelyhez a Csallóköz s benne szerzőnk születési helye is tartozik. Az ingyér meg e népnyelvi alakban is a pongyola használatú változata, tehát választékosabb szövegbe, különösen vezércikkbe nem illik. Éljen az ingyért szó a maga helyén; a népdalban még más vidékeken is szívesen vesszük ajkunkra: „Oltsuk el hát a gyertyát, mert azt ingyért nem adják“, de még ezt is kerülnünk kell a választékosabb beszédben is, írásban is, s még inkább az ingyér alakot. Többször találkoztam már szép- irodalmi műben is, a lapokban is a meztéláb határozószóval anélkül, hogy ott valami szerepe lett volna. Nyilván azért került a szövegbe, mert a szerző ezt használta otthon, a szülőföldjén, s ezt szokta meg; nem figyelt fel arra, hogy a választékosabb beszédben és írásművekben a mezítláb alak használatos. A meztéláb csak néhány nyelvjárásban van meg, főként a dunántúliban, így a Csallóközben is, de előfordul nálunk Szlovákiában még a Mátyus- földön, sőt a palóc vidék más részein is. Az / sok helyen hosszú, tehát a szó meztélláb alakban él. De bármilyen nagy területen fordul is elő, annyira nyelvjárási jellegű, hogy a mezítláb-ot nem helyettesítheti a köznyelvben; a szépirodalomban is csak ott, ahol környezetfestő szerepe van. Ugyanezt mondhatjuk el a kuny- hó-nak a gunyhó és a korty-nak a gorty alakjáról, mert a k-val kezdődő formák a köznyelviek, a g-sek pedig tájnyelviek. A köznyelvi belül határozószó és névutó mellett néhány nyelvjárásban él a bévül alak is, vagyis mindkét alak használatos. A bévül - amely nyilván ellentétes párjának, a kívül-nek az analógiájára keletkezett - e nyelvjárásokban főként konkrét vagy elvont hely megjelölésére szolgál; pl.: bévül a házban; az országon bévül; itt bévül, a lelkemben; stb. De időre vonatkoztatva általában a belül-1 használják névutóként: három napon belül. Noha ízes népies szónak érezzük a bé- vüM, a szótárak tájszónak minősítik. Választékosabb szövegekbe és publicisztikai írásokba a belül való; a bévül-i csak szépirodalmi szövegben ajánlatos alkalmazni környezet-, illetve stílusfestö elemként. Nem is népnyelvi elemet, hanem hamisítatlan tájszót használt fel írásában az a szerző, aki ezt a mondatot leírta: „A nagy tolakodásban többször rátoptak a lábára.“ Az északkeleti nyelvjárásterületröl vagy más vidékről származók inkább csak sejtik a szövegösszefüggésből, mintsem értik, mit jelent a rátop ige, tehát nem ajánlatos ennek a dunántúli-csallóközi tájszónak a köznyelvi használata, de az irodalmi nyelvi sem - funkció nélkül. A rálép, rátapos igék ugyanúgy vagy még jobban kifejezik azt a cselekvést, amelyet a rátop jelöl. Az elmondottak alapján talán ellentmondásosnak érzik némelyek, hogy egyrészt azt ajánljuk, éljünk bátrabban a nyelvjárásokban megbúvó értékes nyelvi eszközökkel: szavakkal, fordulatokkal; másrészt viszont bíráljuk azokat, akiknek az írásában, beszédében nyelvjárási elemeket fedezünk fel. Pedig itt nincs szó ellentmondásról, hanem csupán arról, hogy nem mindegy, milyen nyelvjárási elemeket viszünk be a köznyelvbe. Csak olyanokat érdemes elterjeszteni, amelyeknek vagy nincs köznyelvi megfelelőjük - tehát nem szorítják ki vagy háttérbe a jó megfelelőt -, vagy pedig ha van is, a nyelvjárási elem kifejezőbb, jobb Jiangzású, esetleg a kettővel egyjpkmyaltabban fejezhetjük ki az adott fogalmat stb. Az esetek többségében azonban nem is nyelvjárási szavakról, csak alakokról van szó. Semmiképpen sem ajánlatos, hogy a szűkebb területeken ismert változat kerüljön az egész magyar nyelv- területen ismeretes, de csak a választékosabb köznyelvben használatos alak helyére. A választékosabb szóhasználattól nemcsak a nép- és tájnyelv, hanem a zsargonok, különösen az argó felé szoktak íróink, újságíróink eltérni. Itt sem érzik pontosan azt a határt, amely a két stílusszintet elválasztja egymástól. Elismerjük, hogy nehéz lenne pontosan megvonni ezt a határt, mert a szókészlet mozgásban van; sok szónak már némelyek nem is érzik eredeti mivoltát; köznyelvi elemnek vélik őket. Ilyen például az eredetileg gyermeket, ma már inkább csak fiút, esetleg fiatalembert jelentő srác. A pestiek nagy része mindennapi köznyelvi szónak érzi, így a választékosabb társalgásban, sőt az újságírók riportokban, a választékosabb műfajokhoz tartozó cikkekben is nyugodtan használják; elterjedt már a magyar- országi vidéki városokban is, de a falusi ember még egy kicsit mindig városiasnak és idegennek érzi. Nálunk meg nemcsak a falusiak, hanem a vidéki értelmiségiek is. Ha olykor egy-égy író, újságíró - szerencsére ritkán - felhasználja, viszo- lyogva vesszük tudomásul a jelenlétét a szövegben. Az értelmező szótárak közül az egyik (A magyar nyelv értelmező szótára) még argónak minősíti, a Magyar kézi értelmező szótár vulgárisnak, vagyis a kevésbé választékos stílusba illőnek. Talán már ma ezzel az utóbbi minősítéssel érthetünk egyet. Valóban nem illik a választékosabb közlésbe ez az elem, csak környezetfestésre, jellemzésre használható a szépirodalmi müvekben, riportokban. Az élőbeszédben meg az alacsonyabb szintű, kevésbé választékos társalgás szavaként. Sajnos, napjainkban egyre jobban terjed a „lány" jelentésű, cigány eredetű csaj szó is. A fiatalok nyelv- használatában már szinte általánossá vált; talán nem is érzik az argó jellegét. Szerencsére a felnőttek igen, s reméljük, nem fog olyan karriert befutni, mint a srác. Felhasználása csak stilisztikai funkcióban ajánlatos. Természetesen nemcsak az argó jellegű szavak, hanem az úgynevezett vulgarizmusok meg a még baráti társalgásba sem való, bántóan közönséges!, úgynevezett durva szavak sem illenek - a szépirodalom nyelvén kívül - a választékosabb fogalmazást és kifejezésmódot igénylő írásokba. A pofázik igét, a hülyén hangzik kifejezést és a hasonlókat csak az útszéli társalgási stílus bírja el. A pofázik nemcsak arra sértő, akire használjuk, hanem azokra is, akik előtt elhangzik. A hülyén hangzik kifejezés szintén sértő, megszégyenítő arra nézve, akinek a szavait minősítjük vele, akárcsak bizalmas közlésben is. Ezeknek az elemeknek a használatát már csupán egyetlen lépés választja el a trágár szavakétól. Mi az oka annak, hogy oly sokan nem ismerik a szavak használati értékét; még az írók, újságírók is sok baklövést követnek el e tekintetben? Elsősorban az, hogy az anyanyelv oktatásában nem kap jelentőségének megfelelő helyet e2 a kérdés. A gimnáziumi tanterv például csak a fontosabb stílusrétegek jellemző jegyeinek felismertetését s bizonyos stílusrétegekhez tartozó műfajok szerkesztését jelöli ki tananyagul, a szavak stílusértékének, a szövegek stilisztikai jellege szerinti felhasználhatóságának vizsgálatát nem hangsúlyozza. Őszintén szólva a jelenlegi óraszámok mellett ezt nem is hangsúlyozhatja. A másik ok: a környezet hatása nyelvérzékünkre, nyelvhasználatunkra. Az utóbbi években változott a nyelvi közízlés, szinte divat lett az argó, vulgáris, durva, sőt trágár szavak használata. Nemcsak az irodalomban lett divat - mintegy a bizalmas vagy közönséges társalgási nyelv tükrözéseként -, hanem szinte minden stílusrétegbe keverednek kevésbé odaillő, kevésbé választékos szavak, különösen az élőbeszédben, hogy az emberek az álszeméremnek, sőt a ma már szégyellni valónak Ítélt szemérmességnek a látszatát is elkerüljék. Sajnos, a nyelvi közízlésnek ez a nemkívánatos változása a magatartásbeli változásnak a következménye. Javítani tehát csak úgy lehet rajta, ha magatartásunkon is változtatunk: visszatérünk a szemérmesebb, a jóízlést és a közerkölcsöt nem sértő magatartásformákhoz. JAKAB ISTVÁN rajongók serege övezi, on“"*n f'* bántZnk SOkat szenved. Stefan Witwicki lengyel srÄÄÄÄÄKÄ idősebb híres írónővel, George Sanddal. Kezdetét veszi a viharos szerelem. Egy évvel később a spanyol Mallorcára utaznak, mert Chopin egészsége aggasztóan megromlott. Onnan írja 1838. november 14-én levelét, Julian Fontana barátjának, Párizsba. ..Megérkeztem tehát a pálmák, cédrusok, kaktuszok, olajfák, narancs- és citromfák, aloék, füge- és gránátalmafák közé! ... Most végre ismét jobban örülök az életnek. A legszebb nő közelében élek és általa jobbá lettem. “ Majd december 3-án: „Kutyául beteg voltam... A sziget három leghíresebb orvosa kezelt: az egyik a köpetemet szagolgatta, a másik ott szagolgatott, ahonnét köpködtem, a harmadik A tizenöt éves kamasz levele szüleinek, sza- farniai nyaralásából: „Ittlétem napjai közül talán a tegnapelötti és két fő eseménye volt a legmulatságosabb. Primo: hogy Ludwika kisasszony épségben visszatért Oborówból, Tekla Bozawska kisasszonynyal együtt, secondo: hogy ugyanezen a napon két falu aratóünnepélyén is részt vettünk. Vacsoránál ültünk már, amikor messziről felcsendült a hamis discantok kórusa. Részint orrhangon gágogó asszonyokból, részint félhanggal magasabban, kegyetlenül sipitozó lányokból tevődött össze a kórus, amelyet egy szál háromhúros hegedű kísért és minden strófa előtt korán vágott be..." 1829 októberében kelt levelében legjobb barátjának, Tytus Woyciechowskinak elárulja titkát: ..... Talán vesztemre válik, de már találtam ma gamnak ideált. Kerülöm és nem beszélek vele, de álmodozom róla és ebből született F-moll zongoraversenyem adagiója s ma ebből meríthettem ihletet ahhoz a kis keringöhöz, amelyet mellékelten küldök el Neked.“ (A lány Konstancja Gladkowska énekesnő. Hízelgett neki a zeneköltó rajongása, a forradalom leverése után egy vagyonos gróf felesége lett.) Bécsi tartózkodása idején, 1830-ban ezeket írja a naplójába: „Életemnek harmadik évtizedébe léptem már! Újságok és plakátok hirdetik hangversenyemet, két nap múlva kell lezajlania. Én annyira sem törődöm vele, mintha ki sem tűzték volna. Bókokat már meg sem hallgatok, egyre butábbaknak tűnnek előttem. ... Itt az emberek idegenek számomra; jók, de valahogyan megszokásból jók; mindent túl szabályosan, túl egyformán, túl középszerűen tesznek Dicsősége nemcsak nemzetének Száznyolcvan éve született Fryderyk Chopin meg. De a középszerűséget még szagolni sem bírom.“ 1831. december 11-én Tytus Woyciechowskinak írja Párizsból. ' „Párizs minden, amit csak akarsz. Itt mulatozhatsz és unatkozhatsz, nevethetsz és sirhatsz kedved szgrint, mert senki sem hederít rád.... Valóban nem tudom, van-e a világon több zongoraművész így egy rakáson, s nem tudom, létezik-e bárhol másutt több szamár és virtuóz... Tudnod kell, hogy én igen kevés ajánlólevéllel érkeztem ide, mert csak Stuttgartban, ahol engem Varsó bevételének híre ért, csak ott határoztam el végleg, hogy ebbe a másféle világba költözöm. “ 1835. Egy boldog nyár Karlsbadban. Szüleivel és Ludwika nővére kislányával tölt néhány zavartalan hetet - s nem is sejti, hogy szüleit nem látja többé. Boldogságának más oka is van. Szerelmes Maria Wodziiíska grófnőbe és a lány viszontszereti. A házasságból nem lett semmi - a lány - talán szülei rábeszélésére is - nem a beteges fiatalembert választja. „... Mily kegyes a Jóisten hozzám! Tudom, összefüggéstelenül Írok, mert csak ezt a boldogságot élvezem. Ma nincs is egyebem. Szüléink teljesen a régiek maradtak, változatlanok. Talán csak megöregedtek kissé. Együtt megyünk sétálni, Anyuskát közrefogva. Rólatok beszélgetünk...“ 1836-ban megismerkedik a nála hat évvel Ismeretlen festő Chopin-portréja 1831-ből hallgatózott rajtam, miközben köpködtem. Az egyik azt mondta, meg fogok dögleni, a másik, hogy már dögledezem is, a harmadik, hogy máris megdög- löttem. “ 1846 karácsonyán, családjának. Két hónapja szakított George Sanddal, örökre. „ Tegnapelőtt, a szentestén sehogy se ünnepel1 tem, de azért rátok gondoltam... Eszes nö, de hihetetlenük különc természet... Saját mentségére szeretne valamit kitalálni azok ellen, akik jóindulattal voltak iránta, hittek benne, és soha rosszat nem követtek el vele szemben. Mégsem sajnálom, hogy elviselni segítettem neki életének nyolc évét, mialatt leánya és fia felnőtt. Nem sajnálom, hogy miatta kelleti kínlódnom... Ha Sand asszony valamikor visszatekint, csakis jóra emlékezhet részemről. 1848. február 11-én a családnak megvallja: nem tudja elfelejteni George Sandot. ,,Mindeddig nem tudtam szakításunk felett megvigasztalódni. ... De rég volt, hogy ő és én harcok és jelenetek nélkül megvoltunk egymással!“ 1848 augusztusában Angliában ad néhány hangversenyt, novemberben írja Londonból Wojciech Grzymala grófnak: „... én még akkor sem nősülnék meg, ha beleszeretnék olyasvalakibe, aki úgy szeretne viszont, ahogy én azt kívánnám, mert nekünk nem jutna ennivaló, sót még fekvőhely sem. Gazdag nők gazdag férjet keresnek, s ha már szegényt választanak, akkor sem rokkantat, hanem fiatalt és delit. Magányosan még elviselhető az Ínség, de kettesben a legsúlyosabb szerencsétlenség. Egyedül megdögölhetek a kórházban, de feleséget nem hagynék hátra kenyértelenül... Nem akartam Neked panaszkodni, de Te tudakozódtál, s ezért kijelenthetem Előtted, hogy a koporsómhoz közelebb vagyok, mint a nászágyhoz. Kedélyem azonban eléggé nyugodt. “ Nővérének, Lüdwikának, Varsóba, 1849. július 25-én Párizsból: „... hacsak tudtok, siessetek ide. Nagyon legyengültem és orvos nem tud rajtam segíteni, csak Ti. Ha útiköltségre lenne szükségetek, kérjetek kölcsön. Mihelyt jobban leszek, könnyen megkereshetem és visszaadom annak, aki Titeket kisegített." Augusztus 13-án tanítványának, Marie de Ro- sieres-nek: ,, öt nap óta nálam van nővérem, sógorom és a kis unokahúgom. Nagyon kimerült vagyok, de ók is..." Október 17-e éjszakáján, nem sokkal éjfél után köhögési roham tör rá, már beszélni nem tud, papírra írja utolsó üzenetét: „Ebbe a köhögésbe belefulladok, ezért esdve kérlek Titeket, boncoltassátok fel testemet, nehogy elevenen eltemessenek." Hajnali háromkor utolsót sóhajtott. Szívét - kívánságához híven - hazájába vitte Ludwika húga, a varsói Szentke'eszt-templomban helyezték el. (K. Cs.) 1990. II. 23.
