Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
A szocialista forradalom elmélete a hatalomátvétel békés útját helyezi előtérbe, de az erőszak lehetőségét se zárja ki. A kérdés lényege nem is annyira az, hogy a hatalomátvétel békés vagy erőszakos úton történik-e. Fontos az, hogy a hatalom ne tartson igényt monopolhelyzetre. E probléma bonyolultságát bizonyítja az alábbi példa is. Ismeretes, hogy közvetlenül az októberi forradalom után a bolsevik párt élvonalbeli képviselői - Zinovjev, Jamenyev, fíikov és mások - Lenint a szocializmushoz közel álló valamennyi irányzat képviselőiből összetevődő koalíciós kormány megalakítására akarták rávenni. A konfliktus nagyságára jellemző, hogy egyesek pártigazolványukat adták vissza, mások kormánytisztségükről mondtak le. Lenin ezt a javaslatukat határozottan visz- szautasította és ezzel egy lapra tett fel mindent. Egész tekintélyét latba vetette, vállalta a pártszakadás kockázatát is. Úgy tűnik - ezt a szovjet publicisztika az utóbbi két-három évben többször is felvetette -, hogy valahol ebben gyökerezik a demokratizmus megszegése, s talán minden ide vezethető vissza. AZ 1948 FEBRUÁRI PRÁGAI NAGYGYŰLÉS (A CTK felvétele) a*. A TORZULÁSOK NEM ADÓDHATNAK A MARXIZMUS-LENINIZMUS ELMÉLETÉBŐL, IDEOLÓGIÁJÁBÓL? Egy-egy nemzet történetéből semmi sem hagyható ki. Ha valaki ezt megkísérelné - ahogy azt nálunk négy évtized folyamán tették - könyörtelenül megbosszulná magát. Ha a történelemtanításból kiiktatnák a baloldali irányzatok ismertetését, a jövőben ismét fehér foltokról beszélhetnénk. REFORM VAGY FORRADALOM? 1948 februárjának értékelése a kommunista szemszögéből lehet kétféle. Egyesek mindmáig abban a - mondjuk így - sztálini hitben élnek, hogy a szocializmus térhódítása csak forradalmi úton lehetséges és a forradalom csak akkor szocialista, ha a kommunista párt vezetésével megy végbe és további szakasza is csupán annak irányításával lehetséges. Számukra a mai valóság a kudarc, a csőd, a bomlás kifejezője. A jelenlegi forradalomban a reakció, az el- lenforradalom művét vélik felfedezni és az 1948 februárjáért való visszavágást látják. Mások viszont visszaemlékezhetnek a párt jobb'múltjára, mert történetében ilyen időszakok is voltak. Jobbnak látnák, ha a jövőben kialakulna a demokraták, szocialisták és kommunisták koalíciója, amely első ízben 1935 decemberébén, Eduard Benes köztársasági elnökké választásakor jött létre. Hasonló törekvések fedezhetők fel Sme- ral politikájában a húszas évek elején és Sverma koncepciójában a harmincas évek derekán. Ennek jegyei érvényesültek a csehszlovák szocialista út kialakítására tett kísérletek során is 1945 után. Elvben a reformizmus és a forradalmiság abszolutizálása egyaránt helytelen. Sajnos, az elmúlt négy évtizedünket mindenekelőtt is a forradalmiság abszolutizálása jellemezte. De melyik lenne az ideális változat? Hisz elvégre a jelenlegi gyengédnek vagy csendesnek nevezett forradalom is csak forradalom. .. Az 1948. évi kommunista forradalom a maga nemében békés volt. Talán egyetlen vitás kérdés a Népi Milícia létrejöttének körülménye. De mi következett azután? Sajnos, az ötvenes évek tragédiája. Ez így mind igaz. Ám vajon a jelenlegi forradalom nem épp azért lehetett gyengéd, mert a februári kommunista forradalom is békés volt? Azért, mert a kommunisták pártja még az 1985-ben Gorba- csovtól kapott impulzus után se értette meg, hogy legalább az 196ff-ban megkezdett utat kellene folytatnia, vagyis felülről kellett volna megkezdenie az átalakítást. A nép talán követte volna és akkor az eredmények is jobbak lehetnének. De tegyük fel, hogy a nép nem követte volna a kommunistákat. A párt akkor se maradt volna a fejlemények uszályában, ahogy ez most történt. A HIBÁKÉRT VEZEKELNI KELL Most minden attól függ, a párt hogyan néz szembe a tényekkel. Sajnálatra méltó lenne, ha feladná eszményeit. De ha becsületesen bevallja számos hibáját és azt, hogy bizonyos alkalmakat elszalasztott, amiért nagy árat kell fizetnie és hajlandó is fizetni, akkor véleményem szerint a társadalom - ha az valóban demokratikus - ezt a számlát elfogadja és számol vele a pluralista rendszerben, ahol majd megtalálja a maga helyét. A négy évtized tragédiája egyes kommunisták számára abban rejlik, hogy a februári győzelmet öröknek, abszolútnak, megváltoztathatatlannak vélték. Ezzel szemben csak átmeneti, mondhatnánk hitelbe kapott győzelem volt. Abban a pillanatban, amikor a kommunista párt hatalomra jutott, további politikájával olyan ágon telepedett meg, amelyet további tevékenységével maga alatt kezdett fűrészelni. KÉRDŐJELEK A NEMZETI FRONT SZEREPÉRŐL Az 1945-1948 közötti időszak politikai rendszerének alapja a Nemzeti Front volt. Vajon a kommunisták ezt csak a hatalmuk kivívását elősegítő taktikaként vagy valóban a demokratikus elveken alapuló pluralista politikai rendszer realitásaként értelmezték? Mind a két lehetőség fennállt. Sajnos, a szerencsétlenebb, vagy mondjuk így: rosszabb értelmezés került túlsúlyba. S épp ezt hirdették az egyedüli helyes megoldásként. De nem csupán hirdették, hanem hatalmi eszközökkel érvényre is juttatták. Amennyiben a CSKP háború utáni fejlődése demokratikus pluralista politikai rendszer keretében ment volna végbe, bizonyára a dolgok is másképp alakultak volna. Ám a felettébb erős külső hatások is a „szerencsétlenebb“ irányzatnak kedveztek. A párton belül is ennek az irányzatnak lett egyre több követője, akik szerint egyedül ez felelt meg a kommunista párt küldetésének. A kommunista párt a háború után és főképp 1948 februárjában vállalta a felelősséget a forradalom további kibontakozásáért, az államosításért és a földreformért, hogy minőségileg új utakra terelje, előmozdítsa a társadalom fejlődését. Akkor pedig a forradalmiságban valamennyi párt közül a legkövetkezetesebb volt. Ez logikusan oda vezetett, hogy nemcsak a forradalomban, hanem azt követően is vezető erővé vált. Ezzel magára vállalta a forradalmi hatalom kockázatát, beleértve a formális demokrácia korlátozását is (aminek a jelenlegi gyengéd forradalom időszakában is tanúi lehetünk), ám ezt követően saját érdekében arra kellett volna törekednie, hogy a társadalom épp az ő hozzájárulásával mielőbb visszanyerje demokráciáját. Természetesen egészen más és nem a forradalom segítségével kivívott szinten. Sajnos, a párt ezt nem tette meg, s a nép erre figyelmeztette 1968-ban. A párt ekkor feleszmélt és késznek mutatkozott a mulasztás helyrehozására. Szándéka megvalósítását a tankok lehetetlenné tették. A következő két évtized folyamán már nem volt ereje a megújhodásra, ezért a tömegek ereje elsodorta hatalmi pozícióiból. E tényen az se változtat, hogy minderre a háború nehéz körülményei között került sor. A bolsevikok a békéről kiadott dekrétummal véget vetettek az értelmetlen öldöklésnek és további dekrétum alapján a parasztokat földhöz juttatták. Ebben a helyzetben Leninnek meggyőződése volt, hogy a bolsevikok ezzel tényleges koalíciót alkottak a parasztsággal és nincs szükségük az eszerek politikai képviseletére. Lenin néhány évvel később azulfn a Kommunista In- ternacionáléban keresztülvitte az egységfront és a munkásparaszt koalíciós kormány taktikáját, de ennek érvénye is a „szocialista forradalom előtti időszakra“ korlátozódott. AZ UTCA EREJÉRE TÁMASZKODVA A parlamenti demokrácia keretében a kormányválság megoldására kialakult „játékszabályok“ értelmében azok a politikai pártok, amelyek képviselői a kormányban 1948. február 20- án benyújtották lemondásukat, az akkori helyzetet puccsként értékelhetik. Ők ugyanis az első köztársaság idején a kormány- válság megoldásának más módjait ismerték. Egyáltalán nem számoltak azzal, hogy abba az „utca“ döntően beleszólhat. A tömegek, az „utca“ mozgósítását pedig a kommunista párt már az első köztársaság húszéves fennállása idején megtanulta. A parlamenti demokrácia ezt számára lehetővé is tette. Befejezésül megállapíthatjuk, hogy a gyengéd forradalom napjaiban is ugyanez történt. A történelem jó tanítómester! / 1990.11.23. Q Vasárnap ■ M togad^^^ozga- r 3=£5jgS ■ gesu**^' rams ounm-G n 134B F1BBÍIÜBM f
