Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
IlUBOS JURÍK f \ A ritkás erdő födte lejtőn szűk, köves utcácska visz lefelé, a végén, a kanyar után egy magas, sátortetős turistamenház áll. A környező hegyek olyan kopárak, akár egy vedlett róka háta; a hatalmas borókafenyők magányosan álldogálnak a hegyoldalon, mint a magányos járókelők az elhagyatott utcasarkokon. A borókafenyők közé betévedt néhány lombos fa; a levelek már lehullottak róluk, a hideg földön fekszenek, mely most úgy hat, mint egy színes, tarka szőnyeg az őszi kiárusításon. Vége a nyári idénynek. A turistaház ablakaiból jó kilátás nyílik a tóra - néhány ottfelejtett csónak ring a víztükrön. A tóparton most már elárvultán gubbaszt a fagylaltosbódé is, mely körül nemrég még hemzsegtek az édesszájúak. A kaviccsal felhintett gyalogúton csak néha- néha sétál végig egy-egy didergő nyugdíjas pár vagy a Mikulás turistaház, esetleg más közeli szállodák személyzetének egy-egy tagja. A szállodák most éppoly elhagyatottak és elnéptelenedettek, mint a hegyek. Korán sötétedik, és az alkonyat szürke, minden színtől és árnyalattól megfosztott fátylat borít a tájra. A menedékház csaknem teljesen üres volt. Mindössze két idősebb pár szállt meg benne, akik nappal a turistautakat rótták, este pedig forró rumos teát szürcsölgettek az étteremben. Szinte egészen véletlenül vetődtem ide, s csupán két-három napot akartam a házban tölteni, noha semmi sem vonzott ide, azonfelül kibírhatatlan unalom ült a házon és a környékén. Ám nekem éppen ilyen hely felelt most meg leginkább; senki sem volt itt, aki emlékeztetett volna a nagyvárosra és a benne élő emberekre, a bennem szorongó féltést keltő Mező utcára, de főként Alicára, a feleségemre, akitől el szándékoztam válni. Egyszerűen szükségem volt rá, hogy megpihenjek, felüdüljek egy kicsit, hogy kiszakadjak a mindennapi környezetemből, megszabaduljak a hosz- szú-hosszú beszélgetésektől, de önmagámtól is meg kellett pihenném, rendeznem kellett a gondolataimat, s egy kicsit el kellett gondolkodnom a jövómról. Áz egyetlen dolog, ami összeköt a korábbi világommal és életemmel, a hegedűm tokja és persze maga a hegedűm volt. Amikor sebtiben összecsomagoltam a holmit, nem tudtam ellenállni neki, hogy magammal ne hozzam a hegedűmet is; valahogy már nem tudtam meglenni nélküle, noha a maga módján bizonyos fokig gyűlöltem is a hangszeremet. A hegedűm tokostul mindeddig a szekrényben hevert, mind a mai napig egyszer sem vettem elő. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért jöttem éppen most, éppen ide; e pillanatban bárhol másutt is lehettem volna, és akárcsak itt, a magányom lett volna egyetlen kísérőm. Egyáltalán nem gyötörtem magamat emiatt, hogy mozgásba jöjjenek a dolgok, s majd találok valamilyen szilárd pontot, ahol megvethetem a lábam, s ahonnét majd elrugaszkodhatom. Este csendben üldögéltem az ürességtől kongó bárban, időnként váltottam egy-egy jelentéktelen szót a lusta és kelletlen mixerrel, és hallgattam a zenegép elkoptatott slágereit. Úgy hatottam a saját szememben, mint a menedékházat körülvevő hegyek; határozatlanok voltak, köd lengte be őket, s nem volt atmoszférájuk, és semmilyen tulajdonságuk; próbáltak megszabadulni a közeli múltjuktól, az éppen tovatűnő nyártól, csakhogy a tél méa messze volt, tehát várakoztak. Akárcsak in. Végtére is, volt elég időm; a városban, a kötelességeim káoszában, az elviselhetetlen hajsza közepette, miközben koncertről próbára rohantam a rádióba, a televízióba és a hangverseny-stúdiókba, a házasélet, a véletlen találkozások és a kollégáimmal, barátaimmal folytatott kényszerű lélekölő ivászatok közben gyakran áhítoztam valamilyen csendes és elhagyatott helyre, ahol teljesen egyedül lehetnék, ahol rendezhetném a gondolataimat és érzelmeimet; meg akartam testileg-lelkileg pihenni, és újra visszanyerni a szükséges távlatot önmagámtól és a világtól, amelyben éltem. Most túl sok volt a szabadidőm, s ez beugratott egy kicsit; nem tudtam, mit kezdjek vele, mit csináljak, miről gondolkodjam. Rájöttem, hogy unatkozom önmagámban; rossz társalgója voltam önmagámnak. Reggelenként viszonylag korán keltem, noha sehova sem siettem és senki sem várt rám. Ugyanakkor rosszul aludtam, tudattalanul féltem valamitől, talán attól, hogy elalszom, s ezért lemaradok valamiről, elkésem, nem intézek el valamit. Egyszerűen ideges voltam. Reggeli után a menház körüli gyalogsakat róttam, nagyokat kortyoltam a hideg, éles és tiszta levegőből, és megpróbáltam gyönyörködni a természetben. Ámde éreztem, hogy a hegyek közömbösek számomra és a gyönyörűség helyett inkább valamiféle félelmet éreztem a fennköltségüktől. Csak a városban éreztem jól magamat, ahol születtem, s ahol felnőttem; amint a zenekarbeli kollégáimnak szoktam mondogatni, a Mező utca gyermeke vagyok és csak a régi Pozsony szűk, girbe-gurba piszkos sikátorainak építőművészete volt képes egyensúlyban tartani biztonságérzetemet, s csak az keltett bennem némi derűt. Lelkesedni azonban már nem tudtam. A lelkesedés már régen elillant belőlem, mint a rossz bor zamata; nem, sajnos, elmúltak azok az idők, amikor úgy dédelgettem magamban a tájakat, mint a ritka virágokat, amikor még nem voltam megalázó kötelességek, a telhetetlen idő rabja. Csakhogy a hegyek között hiányzott nekem a város szüntelen káosza és mozgása, és bár a város az utóbbi időben állandósította bennem a csömört, és ingerelt (mint minden, amivel kapcsolatba kerültem), mindazonáltal jobban éreztem magamat ott, mint idefenn a személytelen és hűvös hegyekben. Céltalanul bolyongtam a hegyi ösvényeken, és hiába igyekeztem csodálatot ébreszteni magamban; hűvös maradtam és közömbös. Nem voltam képes semmire sem összpontosítani a figyelmemet, minduntalan szerteszét szóródtak a gondolataim; hiába próbáltam önmagámra terelni a figyelmemet, önmagáról gondolkodni, valamiféle értékrendszert teremteni, meghatározni a saját helyemet és a koordinátáit annak az életútnak, amelyen éppen téblá- bolok, de valahogy nem tudtam, hogy voltaképpen miért is vesztette el életem a táptalaját és a célját. Annyit tudtam csupán, hogy válságot élek át, melynek az eredetét nem voltam képes semmiképpen megmagyarázni; talán a krisztusi kor oka?... vagy csupán az élettapasztalataim következménye, vagy az életem bizonyos összefüggései, esetleg - végtére ez is elképzelhető - az élet iránt táplált illúzióim elvesztése, a házasságom stagnálása, vagy egyszerűen csak a közönséges unalom okozza az egészet vagy az, hogy morálisan elhasználódott a környezet, amelyben éltem. Ebéd után szundítottam egyet, majd az étteremben megittam egy erős feketét, és kiültem a teraszra, ahonnét pompás kilátás nyílott a tó egy részére, és a háttérben emelkedő hegycsúcsokra. Alaposan felöltözködtem, mert kinn hideg volt és hűvös szél fújt. Legelőször azokra a könyvekre gondoltam, amelyeket magammal hoztam, hogy majd itt elolvasom őket, majd a hegedűmre és Vivaldi néhány hegedűvariációjára; ám a hegedűm is meg a könyven is arra a környezetre emlékeztettek, amelyből elmenekültem. Elég sokáig üldögéltem odakint. Gondolataim lassan-lassarttölbátorod- tak és belopakodtak üres, elgyötört fejembe; kuszák és zavarosak voltak és csak jó idő múltán tettek szert valamiféle belső logikára, hogy képes voltam világosan mérlegelni a helyzetemet. Gondolatban visszatértem egészen a gyermekkori évekbe, ám ezek az idők kevés konfliktusos anyagot szolgáltattak számomra; gyermekkorom ugyanis nyugalmas volt, biztonságos és romantikus; szilárd alapul szolgáltak egy olyan labilis személyiség épüléséhez, mint amilyen én voltam. A szüleimnek semmit sem vethettem a szemére; egyszerű emberek voltak, akik igyekeztek minél jobban megkönnyíteni belépésemet az életbe, és lehetővé tették, hogy a saját elképzeléseim szerint rendezzem be az életemet. Egyáltalán nem kényszerítettek rá, hogy hegedülni tanuljak. Felkínálták, hogy válasszak a hegedű és a tenisz között. A hegedűt választottam, s önként gyakoroltam a hegedülést,és szerettem i§. Ámde a könyvek, az irodalom, igen, elsősorban az, kórosan befolyásolta az életemet, egyéb jelentős események is voltak itt (családi ünnepek, születésnapok, karácsony, rokonok elhalálozása) vagy a környezet (a csendes Mező utca, az öreg temető, a kiterjedt temetőkért hatalmas fáival, a vendéglő, a járdára kirakott zöld székekkel), de az irodalom, mégiscsak a legmélyebb hatást tette rám. Különös volt: ugyanolyan mértékben szerettem, mint gyűlöltem, vonzott is meg taszított is, akárcsak a nagyanyám, aki mindig beporosodott cukorkával kínált meg, ugyanakkor iszonyat fogott el, ha a csontkeretes szemüvegét és a műfogsorát láttam a mustáros pohárban. Az irodalomnak hálás voltam, mert szinte megittasultam tőle, ugyanakkor nem tudtam megbocsátani neki a hamis illúziókat, melyeket a hatása alatt tápláltam az élet iránt. Először Jules Verne, Dumas és Jack London, Mark Twain és Tom Sawyer jött, azután Remarque és végül Hemingway, Faulkner és Rilke; ezek tisztára megőrjítettek. Az irodalom keltette illúziók mélyen bennem maradtak, behatoltak egészen valahová a génjeimbe, mint valami betegség elleni szérum, ellenállóképes voltam a valósággal szemben. Csak később ébredtem tudatára, milyen nehezen tudok megszabadulni az irodalmi illúzióktól, és milyen szánalmasan nevetséges és nyomorúságos az életem egy jó könyvhöz viszonyítva. Az irodalom megtehette azt, amire az élet nem volt képes: hogy a maga teljességében lássa a dolgokat és végig figyelemmel kísérje az eseményeket. Bizonyára azért jutottak most eszembe a könyvek, mert az irodalom hatása alatt szerettem bele az első lányba, aki nem utasított vissza. Azután feleségül vettem őt. Gyengéd, finom és szubtilis leány volt, aki hozzám hasonlóan a művészet csalóka világában nevelkedett. Törékeny volt, túlérzékeny, és mindig hajlamos rá, hogy megbetegedjen a valóságos világ túlerejétől. Alica volt a neve, és ez másként nem is lehetett, hiszen - hegedőmúvésznő volt. A házasságunk többé-kevésbé véletlenszerű találkozásokból állt, mindketten egyik próbáról a másikra futottunk, egyik koncertről a másik koncertre. Idővel Alicának sikerült bejutnia a filharmóniába, engem azonban elutasítottak. Másodrangú hegedűs voltam és csak alkalomadtán szerepeltem kisebb és jelentéktelen zenekarokban. És valahol itt kezdődött a mi nagy nézeletéré- sünk: ugyanis jobb hegedűs volt, mint én. Amikor nagyon szerelmes voltam bele (és ez házasságunk első éveiben is tovább tartott), rendszeresen eljártam a filharmónia hangversenyeire, a harmadik vagy a negyedik sorban ültem és csak Alicát figyeltem, szinte nem is érzékelve a zenét. Második hegedűs volt és mindig a karmester bal kezétől ült a többi hegedűs között. Ö volt az egyetlen nő, az egyetlen hegedúmúvésznó a zenekarban, s nekem szüntelenül az volt az érzésem, hogy a hangversenyteremben ülő férfiak egész idő alatt anélkül, hogy tudnának róla, csak öt néeik. Magam is szinte elbűvölten bámultam törékeny alakját, vékony, kissé hosszú mezítelen nyakát, lehorgasztott fejét a gondosan megfésült szőke hajzuhatag alatt; a hegedűt letört ágként tartotta a kezében, kissé esetlenül, ám az egész lénye valamiféle különös szomorúságot és gyengédséget sugárzott magából; figyelmesen hallgatta a zenét, és egész lényét átadta a dallamnak. Amikor a karmester intett a pálcájával, a vonósok belépését jelezve, Alica az álla alá helyezte a hegedűjét és kecses mozdulattal végighúzta vonóját a húrokon. A hangok egyszerre kifröccsentek a hangszerekből, akár a víz a szökőkútból, s azután mint valami lassú felvételen szétröppentek az egész teremben, hogy szinte úgy tetszett számomra: a zene szökőárként elönti az egész teret, sűrű, nehéz levegővé változik, a pórusaimon behatol a testembe és lázasan vibrál az ereimben. Gyönyörű pillanatok voltak azok, és még most is, miután a szerelmi kábulat már tovatűnt, szívesen gondolok vissza a hangversenyterem tiszta, már- már steril légkörére és a feleségem törékeny sziluettjére, amint az álla alatt tartja a hegedűt. A hangverseny után időnként elmentünk a Carltonba vagy a Devinbe vacsorázni, vagy éppen csak megittunk egy pohárka vodkát dzsússzal; azután a Duna-parton sétáltunk s a hangversenyről, a zenéről és arról beszélgettünk, mennyire boldogok vagyunk, s hogy mindenünk megvan, amire csak vártunk. Az igazat megvallva csak én beszéltem, ö pedig alázatosan hallgatott; akkor még meg voltam győződve arról, hogy jobb hegedűs vagyok őnála, s hogy csak véletlenül került a filharmonikusokhoz, sőt tévedésből, ami előbb-utóbb úgyis kiderül. Alica ugyan értett a zenéhez, szerette Haydnt, Brahmsot és Vivaldit, de Sztravinszkijt is, akinek magam nem rudtam rájönni az ízére; igen, beismerem, én beszéltem mindig a zenéről, én magyaráztam az egyes zenei jelenségeket, és oktattam Alicát, órákon át oktattam őt valamiről, ami az ö számára - amint később kiderült - sokkal érthetőbb volt, mint nekem, amihez ó sokkal jobban értett nálam, s amit könnyedén el is tudott játszani. KÖVESDI JÁNOS fordítása (Folytatjuk) F igyelmeztetés: Az alábbi történet valójában nem Kordovánról szól, hanem Deli bégről, egy török útépítő munkásról, akit csak úgy találomra neveztek el Deli bégnek, az igazi nevét senki sem tudta, és senki sem kérdezte. Deli bég egyébként igen keveset beszélt: ha néha megszólalt, alig lehetett megérteni, amit mond, annyira dadogott. f Tízen laktak egy barakkban, és a hónap vége felé, amikor már elfogyott a pénzük, ki sem mozdultak esténként. Négyen leültek a barakk közepén, a lelógó villanyégő alá, és egy felfordított ládán kártyáztak, a többiek távolabb a kártyázóktól csapatba verődve komoly arccal és teli torokból énekeltek. így ment ez minden este a hónap vége felé, a környék lakóit szörnyen idegesítette ez a folytonos gajdolás, nem tudtak aludni, többször beszóltak a barakkba, hogy hagyják már abba az éneklést, vagy legalább halkabban énekeljenek, a barakk lakói ilyenkor válogatott trágárságokat ordítottak vissza, s folytatták az éneklést meg a kártyázást. Később már nem is szóltak nekik semmit a környék lakói. Deli bég is a barakkban lakott, de ő nem csatlakozott sem a kártyázókhoz, sem az éneklőkhöz. Ő a hónap vége felé is a kocsmákat járta, és mindig részeg volt. A faluban gyorsan megismerte mindenki. Deli béget, valamennyiük közül Deli béget ismerték legjobban a falusiak, és megszokták, hogy mindig részegen látják. Az útépítőket sem zavarta, hogy folyton iszik, mert részegen is nagyon csöndes volt, s két ember munkáját is elvégezte. Egyetlenegyszer lett csak rosszul, töméntelen sok pálinkát ihatott előző éjjel, és délelőtt, amikor már erősen tűzött a nap, begyulladt benne a pálinka. Eldőlt a földön, hadonászott a kezeivel, hörgött, és fehér hab jött a száján. Nehezen tudták lefogni a karjait, nagyon erős ember volt Deli bég, és tejjel próbálták megitatni, Deli bég azonban fújt, mint egy beteg állat, és kiköpte a tejet. Akkor egy falusi asszony jött oda, és azt mondta, fogják be az orrát, és úgy erőszakolják bele a tejet. így már sikerült. Deli bég hörögve kapkodott levegő után, és lenyelte a tejet is. Csakhamar magához tért, dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna, s az ivást is folytatta éjszakánként, és továbbra se csatlakozott sem a kártyázókhoz, sem az éneklőkhöz. Kordován minden este kártyázott és nyert. Nem nyert sokat, nem is nyerhetett túl sokat, egészen kis tételekben játszottak, de Kordován időnként még csalt is, csak hogy nyerjen. Szüksége volt a pénzre; a többiek minden szombaton hazautaztak, otthonról hozhattak ennivalót, ő azonban szombaton és vasárnap is a barakkban maradt. Ő és Deli bég. Vasárnap Deli bég az ágyán feküdt, aludt, vagy pedig a mennyezetet bámulta. Órák hosszat tudott mozdulatlanul feküdni. Kordován ilyenkor a késdobálást gyakorolta. Kisebb-nagyobb köröket rajzolt a barakk ajtajára, és azokat célozseredetten az / van, ha nem vett isten szerelmére, zott! Jézus-Mária berek szájára kéri vá tetted az észt szony lélegzetet fiatal némbernek i KAREL ŐAP mondani. Ha rád kálóját, beleszak ségbe. Értem net char! Almozzatok jóemberek, az isi szalma - mintha I hemben egyedül akiknek istállójuk tak nekik Simoné nát? Mert Simoi ilyesmit a férjétő vagyok olyan o: mindent szó nélki Az öreg Isach. Talán abbahagyji igazsága van, de i egy nő miatt. __ q ódái kozom rajtad-kiav/ O bálta Dinah asszony.- Ha rendes emberek lennének, a bíróhoz mentek volna, és nem így koldulnának! Miért nem mentek Simo- nék házába? Miért kell ausgetippelt nekünk befogadni őket? Mennyivel vagyunk mi rosszabbak Simonéknál? Tudom, Simon felesége nem engedett volna ilyen csőcseléket a házába! Csodálkozom rajiad, ember, hogy ennyire lealacsonyodsz, és azt se tudom, kihezk- Ne kiabálj - dörmögte az öreg Isachar meghallhatják!- Hadd hallják - mondta Dinah asszony még jobban felemelve a hangját. - Hallatlan! Talán meg se nyikkanhassak a saját házamban ilyen jöttment rongyosok miatt? Ismered őket? Ismeri ókéi valaki? Azt mondja, hogy a felesége. Még hogy a felesége! Tudom, hogy megy az ilyesmi ezeknél a csavargóknál. Hogy nem szégyened magad beengedni a házba! Isachar közbe akart szólni, hogy csak az istállóba engedte be őket, de magában tartotta - szerette a nyugalmat. , -A nő meg - folytatta Dinah elke- * * Száz éve született a cseh prózaíró ta, Ké már D bűvés megte össze meg m hogy i nő ké: gött v nézte; megél biek, akkor járja c E<í a f^lfc hange Rí a ban haza az én. a vé2 fogad egy k megn nagyc egyál a bori Mir a falu kocsn egym get b ivott, dűl c: a sem Ko mész ját, é tiltakc a bar a me< akkor menn lefekt mellé könn) Ak a kái
