Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-13 / 292. szám, csütörtök

P

ajkosan csevegő tinédzserek töltik meg a Szlovák Rádió pozsonyi épületének 5-ös stúdióját, de azért az „öreg" rajongóknak is jut hely. A hol fölerősödő, hol csendesedő beszélgetéseknek a művészbejáró sarkig táruló ajtaja vet véget. Fehér inges muzsikusok lépnek az előadóterembe, majd gondosan előkészített hangszereiket megragadva, a mikrofonok elé állnak. Az egyik túrabakancsos zenész, tűzpiros sállal a nyakában, fején az elmaradhatatlan svájci sapkával, a közönség soraiban foglal helyet. Igen, ő Miquéu Montanaro, a franciaországi okszitán művész, aki nyugodt mosollyal várja, hogy a Ghymes együttes muzsikálásba kezdjen... Néhány nappal az emlékezetes rádiófelvétel után. Az Ifjú Szívek próbaterme délelőttönként a Ghymes hangszereitől zajos. A szeptembertől főállásban zenélő fiúk újabb nótákat tanulnak, de legfőképp a régieA Ghymes tagjai (Gyökeres György felvétele) Most van a nap feljövőben... ket csiszolgatják. Hogy miért e megfeszített tempó? Az alábbiakban, az együttes tagjainak elmondása alapján csakhamar kiderül. Szarka Tamás: - Az Opus kiadó felkérésére a közeljövőben szeretnénk rögzíteni újabb nagylemezünk anyagát - sorrendben a másodikét. Míg első albumunk kizárólag a szűkebb pátriánkban gyűjtött dalokat tartalmazza, addig most a tágabb értelemben vett magyar népzene számunkra legkedvesebb gyöngyszemeit szeretnénk eljátszani. Sőt, még régi zenét is. - Mikorra várható a lemez megjelenése? Szarka Tamás: - Az sajnos nem tőlünk függ, mint ahogyan a felvétel időpontja sem, hiszen már most • a stúdióban kellene dolgoznunk, csakhát tőlünk független okok miatt a felvétel időpontját néhány héttel csúsztatták. Titokban azt szeretnénk, ha a jövő év májusában Ghymesen megrendezendő művelődési táborban lemezbemutató koncertet tarthatnánk. Ott Miquéu Montanaróval lépünk színpadra, akit a nyilvános rádiófelvétel alkalmával nemrégiben láthattál, hallhattál. - Apropó, Montanaro. Vele hol, illetve hogyan ismerkedtetek meg? A közös sors, az, hogy szülőhazájában, Franciaországban okszitánként ő is egy nemzeti kisebbség tagja, magától kínálta a kapcsolatteremtést? Szarka Gyula: - Miguéu-lel jó két évvel ezelőtt egy, Szegeden megrendezett népzenei fesztiválon ismerkedtünk meg. Pontosabban fogalmazva, ő akkor ismert meg bennünket, mi őt a következő óv tavaszán, egy franciaországi koncertsorozat folyamán. Béhr László: - A franciaországi meghívást neki köszönhetjük. Kurta szegedi koncertünket hallva, tíz egészestés fellépést szervezett a számunkra. Nagyon sokat kockáztatott, de ezt csak akkor adta tudtunkra, amikor már nyilvánvaló volt a sikerünk. Minden egyes alkalommal többször is visszatapsoltak bennünket, alig tudtuk a színpadot elhagyni. Miquéu-lel azóta nagyon jó barátságban vagyunk, amiről talán a többé-kevésbé redszeres fellépéseink is tanúskodnak. -Amikor az idén tavasszal beszélgettünk, és a nyári programotok felől érdeklődtem, akkor szinte egymás szavába vágva soroltátok a sok meghívást. Mi az, ami a tervetekből megvalósult? Szarka Tamás: - Szinte az egész nyarunk koncertezéssel telt el. Egymást érték a fellépések, állandóan úton voltunk. Számunkra a nyár elsősorban munkát, hozzáteszem, hogy örömteli munkát, és nem szórakozást jelentett. Például Spanyolországban az ott eltöltött húsz nap alatt huszonegy koncertünk volt - más-más színhellyel. Béhr László: - A bikaviadalok hazájában egy nemzetközi folklórfesztiválon vettünk részt, melynek központja-Huelva tartomány fővárosa, Badajoz volt. Persze spanyolhonban nem egy helyszínen rendezik az összes fellépést, mint mifelénk szokás, hanem több száz kilométeres körzetben. Ezért aztán aki szeretne minél több helyre ellátogatni, annak bizony az utazás fáradalmaival is számolnia kell. Amikor véget ért a badajozi találkozó, akkor egy másik tartományban újabb fesztivál kezdődött. így mi is átutaztunk Jaénba, Granada tartomány fővárosába, hogy újabb fellépések és közös koncertek tanúi, résztvevői lehessünk. Szarka Gyula: - Persze, ezek nem megmérettetések, hanem kizárólag szórakoztató jellegű esték voltak. Többször is előfordult, hogy egy-egy nóta erejéig „beszálltunk" egymás műsorába. Számomra például feledhetetlen élmény volt, amikor az egyik fellépésünk alkalmával az első lemezünkön is hallható Kodály-gyűjtést, a Száztalléros katonának című népdalt néhány kolumbiai Továbbadják szakmai tudásukat ÚJ szú 1990. XII. 19. Bizonyos értelemben - amint VARGA PÉTER ÁDÁM A gazdasági átalakuláshoz, a reform sikeres megvalósításához Csehszlovákiának külföldi segítségre van szüksége. Ez nem csupán kölcsönökből, hitelekből, dotációkból, egyszóval anyagi javakból állhat. A tudás, tapasztalat, szakmai hozzáértés továbbadása legalább ilyen fontos. A németországi Darmstadtban székelő REFA fő tevékenysége éppen ez. Az 1924-ben alapított és természetesen a második világháború után újjászervezett szövetség az egyes iparágak, főképpen a gépés az elektrotechnikai ipar területén működő vállalatok, szervezetek elméleti munkahelyek struktúrájának, irányításának, munkájának tanulmányozásával és fejlesztési kérdésekkel foglalkozik. Nemcsak belföldi, hanem Európa más országaiban (többek között Spanyolországban, Ausztriában, Svájcban, Magyarországon), Dél-Amerikában, Kínában és egyéb helyeken működő oktatóközpontjai hozzájárulnak ahhoz, hogy az illető országok a korszerű eszközök, számítástechnika, knowhow felhasználásával gazdaságukat a kutatás és a fejlesztés legújabb eredményeinek megfelelő színvonalra emeljék. Ezt a célt szolgálja a Prágában szervezett kétnapos szeminárium, amely tulajdonképpen első lépés az együttműködés megalapozása és afelé, hogy a REFA később hazánkban is megkezdje tevékenységét. A szeminárium programját a termelő- és tervezővállalatok, kutatóintézetek, felsőoktatási intézmények munkaszervezéssel, automatizálással, informatikával, vállalatvezetéssel foglalkozó munkatársai számára állították össze. A REFA tanfolyamain egyrészt általános, másrészt „mértékre szabott" anyagokat adnak elő. A résztvevők aztán a szerzett ismereteket munkahelyükön megfelelő formákban továbbadják. -va néger kongás kíséretében játszottuk, énekeltük. Szarka Tamás: - A spanyol turnén kívül majdnem két hetet töltöttünk Görögország Lefkada szigetén, ahonnét annak idején Odüsszeusz útnak indult. Hál' Istennek az az utunk nem volt olyan fárasztó, mint a spanyol. Több idő jutott a kikapcsolódásra, a csodálatosan szép és tiszta Jón tengerpart megismerésére. - Gondolom, a lemezfelvétellel kapcsolatos készülődés most az összes szabadidőtöket fölemészti, de mi lesz a stúdiómunkák után? Szarka Tamás: - Mint zenekar, főállásban az Ifjú Szívek Tánckarának kíséretét látjuk el, ami az alapvető kötelezettségeinket is megszabja. Ezenkívül számtalan meghívásunk van, melyeknek szeretnénk mihamarabb eleget tenni. A jövő évben Pozsonyban egy rendszeresen működő táncház elindítását és egy gyermekműsor összeállítását is tervezzük. Hiába váltunk meg eredeti szakmánktól, a pedagógus ösztönök csak munkálnak bennünket. Mi is szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy a fiatalok zenei anyanyelvi képzése tudatosan, szervezett formában, mielőbb beinduljon. KOSÁR DEZSŐ Azokról filmet, akik kisebbségben élnek Olga Sommerová azok közé a filmrendezők közé tartozik, akik alkotásaikban az emberi kapcsolatokról és a különböző szociális csoportok helyzetéről beszélnek. Alkotásai közül a Veled, az Apa, a Te képes vagy rá, a Próbáld meg bebizonyítani nyert. különböző fesztiválokon; láthatták őket a Csehszlovák Televízió nézői is. - Mi játszott közre abban az elhatározásban, hogy a rendezői hivatást választotta? - Mindig is érdekeltek az emberi kapcsolatok, az emberek különböző életmódja, és középiskolás koromtól fogva arra vágytam, hogy ezt feldolgozhassam és bemutathassam. Nagyon szeretem a munkámat, általa nemcsak az embereket, önmagamat is jobban megismerhetem. - Alkotásai kivétel nélkül dokumentumfilmek. Miért éppen ez a műfaj vonzza? - Talán azért, mert bizonyos mértékben felvilágosítást is nyújt a nézőknek. Egyébként nekem úgy tűnik, a dokumentumfilm válságban van mostariában. A mozinéző ugyanis játékfilmekre kíváncsi, nem pedig különböző szociális helyzeteket, sokszor nehéz sorsokat bemutató dokumentumfilmekre. Egyébként a mi szakmánkban is elsősorban azokat a filmeket támogatják, amelyek üzleti szempontból is sikeresek. Én tiszteletben tartom azt az állásfoglalást, hogy más dolgokra, például a gazdaságra jobban kell a pénz, de mégis az a véleményem, hogy a dokumentumfilm háttérbe szorításával a nézők szegényebbek lesznek egy élménnyel. - Ötleteit honnan meríti? - Egyszer az újságokból, máskor a mindennapi életből. De nem ez a fontos, hanem az, hogy energiája és főleg bátorsága legyen az embernek ahhoz, hogy amit egy bizonyos témával kapcsolatban elgondolt, meg is valósítsa. - Mennyi időt vesz igénybe egy film elkészítése? - Ami magát a forgatást illeti, nincs szükségem sok időre, ha minden szereplő a rendelkezésemre áll, a forgatás általában öt napig tart. Csak az összehasonlítás kedvéért mondom el, hogy amikor a teniszezőnő Helena Sukováról készítettem filmet, Helena zsúfolt programja miatt csak két és fél napig forgathattunk. A film teljes elkészítéséhez persze sokkal több időre van szükség. A előkészületek, a téma feltérképezése sokszor hónapokig is eltart. Legjobban talán a vágószobában végzett munka érdekel, amikor a „nyersanyag" valódi filmmé áll össze. - Milyen akadályok szoktak felmerülni? - A legtöbb gondot az idő okozza. Arnúgy^ nem panaszkodhatom, különösebb problémáim eddig sosem voltak. Az emberek, akikkel együtt dolgoztam és dolgozom, nyíltak, őszinték és készségesek. A témákat, amelyeket választottam -- a cenzorok akadékoskodása ellenére - megcsinálhattam. Problémát legfeljebb az jelentett olykor-olykor, hogy az emberek nagy része önző, nem képes áldozatot vállalni. Emlékszem a novemberi forradalom hangulatára, az összefogásra, ami napjainkra sajnos már nem jellemző. - Kik azok, akikre a leginkább figyel? - Elsősorban azok helyzete érdekel, akik különböző okokból kisebbségben vannak. Például a gyerekeiket egyedül nevelő apák, az egyedülálló idős, beteg emberek, a hátrányos helyzetűek stb. Érdekel továbbá a nemzetiségek sorsa, és foglalkoztat az a gondolat, hogy a jövőben dokumentumfilmet készítsek a csehszlovákiai magyarok életéről. Úgy érzem, kötelességem, hogy segítsek, legalább azzal, hogy felhívom rájuk a nagy nyilvánosság figyelmét. - Ezekhez a témákhoz pszichológiai felkészültség, érzék is kell. - Munkám során elsősorban az ösztöneimre támaszkodom, a megérzéseimre; tapasztalataimból kiindulva tudom, hogy mikor meddig mehetek el. Tisztában kell lennem azonban azzal is, hol a határa az alkotói képességemnek. Bátorságra van szükségem, hogy bármit meg tudjak kérdezni, hogy eredeti válaszokat kapjak, de ezzel párhuzamosan arra is figyelnem kell, hogy az emberek magánéletével kapcsolatban kellő tapintatot tanúsítsak. - Mit tart a legfontosabbnak az életben? - A szeretetet, a családot, a barátságot, az emberi jóságot és az önzetlenséget. - Ki az, akikre a leginkább figyel? „ - Václav Havel. Neki minden szavát elhiszem. - Két gyerek, egy tizennégy éves fiú és egy kétéves kislány édesanyja. Hogyan tudja összeegyeztetni a munkáját a gyerekneveléssel? - Nehezen. Valahogy mindig az az érzésem, hogy sem anyaként, sem rendezőként nem tudok annyit nyújtani, amennyit szeretnék. KUBÁN ÉVA Miből lesz a cserebogár? A Rakéta Regényújság 47/90 számában Lukács András a dilettáns reklámszövegről értekezve, eljutott Komáromba is, legalábbis közvetve. Idézem: „A dilettantizmus olyan híven követi az irodalmat, mint az embert az árnyéka. Mert Karinthy Frigyes Palmareklám-változata például telitalálat: Palma gumisarkon félrelépni kéj!" Ám írja tovább: „Ellenkező előjellel is igen jó humorforrás ez a klapancia: AZ IGMÁNDIVÍZBEN ŐSGYÓGYERŐ REJLIK /MŰVILEG PÓTOLNI NEM SIKERÜLT EDDIG. Ugyanannak a kornak keserűvíz-vállalkozója egy bizonyos Schmidthaurer írta önmaga készítményeinek reklámozására... „Az Igmándi víz nagyvállalkozóját - becsületes nevén Schmidthaurer bácsi - még gyerekkoromból jól ismertem, tudom élete végéig vezette a komáromi Jókai és Széchényi utca sarkán levő, kisebbfajta palotaszerű épületben működő gyógyszertárát. Ezenkívül még három bérházat mondhatott magáénak a városban, melyek egyikében, a Nádor utcaiban a Szúnyoghy vaskereskedés feletti első emeleten több mint egy évtizeden keresztül szüleim laktak és így én is. Ekkor már az Igmándi keserűvíz az egész országban, de a határokon túl is ismert volt, és purgóként (hashajtóként) itták. Schmidthaurer bácsinak és nejének két fia volt, Vilmos, a jogász és Lajos az orgonaművész. Mind a négyen a kisváros érdekes figurái voltak. Az öregek nemcsak a keserűvíz révén, hanem a zsugoriságuk és a remete életük miatt voltak ismertek. Jogász fiúk esetében agglegénysége volt a szóbeszéd tárgya, megvetette a partira vágyó hölgyeket, viszont majd minden délután az úri kaszinóban a zöldposztós asztal mellett Sós Imre törvényszéki elnökkel, Gidró Bonifác gimnáziumigazgatóval, a bencés rendház főnökével és dr. Rohonyi Oszkár fogorvossal tarokkozott. Amúgy, akárcsak a szülők, maga is amolyan begubódzó típus volt. Nem úgy a Lajos! Művésziélek, a pesti Zeneakadémia tanára, orgonaművész. Neki köszönhetően fellendült a zenei élet a Jókai Egyesületben, sőt Európahírű művészek is felléptek a kultúrpalota pódiumán. Elsősorban Jeane Marie Darréra gondolok, a híres francia zeneszerzőnőre, aki többször is járt Komáromban, mindig Lajos kíséretében, s ilyenkor a Schmidthaurer szülők vendége volt. Egy időiben az a hír járta, hogy az együttjárásból házasság lesz, de Párizs Komáromtól, illetve Budapesttől mégiscsak messze esett, így a művészpár házassága is csak édességül szolgált a városi hölgyek délutáni habos kávéja mellé. Ám a Duna menti kisvárosban egy másik pletykáért is megfizették a helypénzt. A hír pedig arról szólt, milyen kacifántos módon tett szert az öreg patikus a keserűvízből származó nem kis vagyonára. Akkor még Igmándon élt. Ott állt a patika pultja mögött, amikor egy szép nyári napon a falu egyik kisparasztja alázatos kéréssel tért be hozzá. Segítené ki a tekintetes patikus úr nagy bajából, mert - mint mondta -: „már hetek óta igen fosós a tehénkéje." A patikus úr térült-fordult, nézelődött, végül hosszabb vizsgálódás után, azzal a nemes ajánlattal fordult a parasztocskához, Idcserélné a tehénke tulajdonosának beteg földjét egy darabkával a sajátjából. Valamire majd csak jó lesz neki az a savanyú, vizes föld! Megegyeztek. Még pecsétes írással is igazolták a tekintetes úr nemes jóságát. Áldást is ittak rá, nem sokat, csak egy pohárkával. Az igmándi kisparaszt tehénkéje meggyógyult ronda betegségéből, Schmidthaurer bácsi meg milliomos lett a savanyúvízzel mérgezett földecske hozamából. NAGY JENŐ Szemben az egykori patika épülete