Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-22 / 300. szám, szombat

Végigmentem a Golgotán... SÉÉÉLaaj&am^ A szeretetről szerettem volna írni, a szeretet ünnepének közeledtével. A kételyek azonban, amelyek a nagy szavakkal kapcsolatban mindig megkísértik az embert, más irányba kezdtek vezetni. Ekkor bukkantam rá a hetvenéves nyugalmazott angol tanárnő történetére, amely legalább olyan hihetetlennek tűnik, amilyen valós a maga szörnyűségében. Egyáltalán, a szép szavak fontosak-e, vagy a tények? S ki tudna hitelesebben szólni a szeretetről, mint egy olyan ember, aki a halál kapujában adott életet * gyermekének, s akiben most sincs gyűlölet. Ez az asszony beutazta a világ egy darabját, s mint állítja, csupán kétféle emberrel találkozott mindenütt: jó és rossz emberekkel. I. 1944. szeptember 28-án kerültünk Szeredre, onnan szállítottak minket egyenesen Auschwitzba, ahol doktor Mengele végezte a „szelekciót" - ki hová kerüljön. A válogatásnál minket, nőket külön állítottak, jelezve, hogy Freibergbe küldenek bennünket. „Fesse Frau", mondta Mengele, „arbeitet", ami azt jelentette, elég erősnek tart a munkára. Még itt, Auschwitzban, próbának vetették alá a nőket. Aki terhes, álljon ki a sorból, kap fehér kenyeret és tejet. „Helénke, kiállják?" - kérdeztem szomszédnőmet, aki rémültem súgta vissza, ne tegyem, mert azonnal a halál fia vagyok. Igaza 'volt. Egy nő, szegény, kiállt a sorból, azonnal a falhoz parancsolták, nemsokára végeztek is vele. Meztelenre vetkőzve álltunk az udvaron, s úgy tapogattak végig bennünket, megnyomkodva a mellünket. Akinek kicsordult a teje, megpecsételtetett a sorsa. Vizsla tekintetekkel figyelték a tomporunkat, combjaink külső oldalát - a finom erezet elárulja a terhességet. Szerencsémre, csak a harmadik hónapban voltam. így irányítottak bennünket Freibergbe, ahol egy repülőgépgyárban dolgoztunk. Legtöbben szegecseltünk, én a gépek szárnyát nitteltem. Tudtam, a magzat pontban félidőben mozdul meg. November 27-én mozdult meg a gyerek, így pontosan kiszámítottam, hogy 45 április 12-én fogom világra hozni. ötszázan lehettünk, többnyire zsidók, csehek, lengyelek vegyesen. Amikor az egyik asszony megérezte, hogy megmozdul benne a magzat, hisztérikus rohamot kapott. Ekkor azt mondták, jelentkezzék, aki másállapotos, azt Flassenburgba viszik, ahol megszülheti a gyerekét, utána visszajön dolgozni. Április 12-én, délután, egy csütörtöki napon szültem meg a lányomat, az emberi szenny és kiszolgáltatottság leírhatatlan állapotában. Délután 5 óra előtt. Harminchat órás volt a gyerek, amikor el kellett hagynunk a tábort. Néhányunkat teherautóra raktak, a többiek gyalog masíroztak az állomásra. Marhavagonokba kerültünk, s elindítottak bennünket a „halálmarsra", Mauthausen felé. II. Gyerekkorom? Szegény, de szép gyerekkorom volt. Hatan voltunk testvérek, ebből egy meghalt, így ötünket neveltek fel a szüleink. Apámnak Stropkovban volt rőfös üzlete. Rendes, korrekt ember volt, elég nehezen nevelt bennünket, mert nem akart a mások rovására meggazdagodni. Édesanyám homonnai szlovák asszony volt, így aztán mi bilingvis, kétnyelvű gyerekek voltunk. Sosem voltak nyelvi problémáim. Apám rábukkant egy hirdetésre, amelyben Aranyosmaróton hirdettek egy panziót, kis étteremmel. Bérbe vette, így kerültünk Aranyosmarótra. Itt sem éltünk valami fényesen, de volt egy nagy kertünk, amelyben minden megtermett, s amelyben minden gyereknek megvolt a maga parcellája; az enyém az uborka volt. ' Csupa gazdag barátnőim voltak: egyikük földbirtokos leánya például. Négyen voltunk igazi barátnők, s mind a négyen tanítónők lettünk. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, levelezünk. Nálunk tanultam meg perzsaszőnyegen járni; én voltam köztük á szegény Piriké. Sok vendégünk volt, mert anyám jól főzött, emellett ügyelt arra, hogy mi, gyerekek jól táplálkozzunk. Pénteki, hústalan napokon granadírmarsot, tésztafélét ettünk. Nagyon jó kosztom volt, talán ennek köszönhetem, hogy túléltem a lágert. Édesanyám ötvenhárom, édesapám 57 éves volt, amikor meghalt. Őket még 1942-ben elvitték. III. Útban Mauthausen felé Horní Brízán sokáig álltunk. Akik időközben meghaltak, azokat pokrócba csavarva hordták el egy közeli erdőbe. (A helybeli lakosok a háború után bukkantak rá az elföldelt tetemekre.) Itt sikerült végre babakelengyéhez jutnom, egy orvos adta, akinek a felesége halott gyermeket szült. Addig a kabátom alatt, a mellemre szorítva hordtam a gyereket, csak a kabát nyílásán kapott valami kis levegőt, egyébként ott sírt a testemre tapadva, sötétben, éhesen, alig másfél kilósán. A helybéliek közül valaki meghallotta a gyereksírást, így aztán a nők élelmet hoztak, ki tudja, honnan, talán az utolsót adták a magukéból. Mauthausenig soká tartott az út, mert a csehek sok helyütt fölszedték a síneket, elterelték a vonatot, hogy időt nyerjünk. Akkor már közeledtek az amerikaiak. Április 22-én kerültünk a haláltáborba. Két-három órát állhattunk a gázkamra előtt, amikor hallom, az egyik SS azt ordítja: Ezeket már nem gázosítjuk el. Miért? - kérdi tőle a másik. Mert elfogyott a Ciklon B. így kerültünk a cigánylágerbe, melynek a lakóit előttünk semmisítették meg. Itt ért bennünket a szabadság. Ez egy szombati napon történt, amikor éppen „zupát" osztottak, s én a barakkban vártam társaimra, hogy átvegye valaki a gyereket, míg magam is elmegyek élelemért. Egyszer csak nagy kiabálás odakint. Kinézek, dzsippeket látok, amerikai katonákat. Elkezdtem kiabálni, hogy itt vagyunk, itt van egy gyerek is, meg nem is emlékszem, miféléket. A katonák egyike orvos volt. Lehúzta a gyerek ingecskéjét, megvizsgálta kis testét, ami tele volt gennyes kelésekkel. Telis-tele az egész teste, kivéve a fejét. Azt mondta, azonnal megoperálja a gyereket, egyik társát, egy pilótát, penicilinért küldte. Huszonnégy órán belül megérkezett a gyógyszer Amerikából, s az orvos megműtötte a gyereket. így élte túl Hanka az első heteket. IV. 1935-ben érettségiztem, aztán tanítóképzőt végeztem. 1936-ban kezdtem tanítani, szlovákot, németet, testnevelést. 1938-ban állás nélkül maradtam, minket akkor az utcára tettek. Mondták, menjek zsidó iskolába tanítani, dehát abból kevés volt, így magánórákat adtam, egy ideig angol iskolában tanítottam. Tudja, mindig is hittem Istenben, erős hívő voltam. Az segített egész életemben, s ennek tulajdonítom azt is, hogy csodák történtek velem. Mert csakis csoda lehetett, hogy apukám az első háborúból éppen akkor érkezett meg, amikor megszülettem. Csoda volt az is, hogy a halál kapujában szültem meg a gyermekem, hogy kifogyott a gáz, éppen abban a pillanatban, amikor sorra kerültünk volna. Templomba sosem kényszerítettek. Nem is hiszem, hogy a hit külsőleg nyilvánul meg, hogy elég, ha szép ruhába öltözünk, kalapot teszünk a fejünkre és elmegyünk a templomba. A hit belső dolog, mint ahogyan Istent is magunkban hordjuk. Amikor végre kijutottam a bátyámhoz Izraelbe, végigmentem a Golgotán, hogy lássam, merre ment Jézus. Higgye el, egy isten van, akárhogyan is nevezzék. S ahhoz, hogy lehessen Újszövetség, Ószövetség is kellett, hogy legyen. Negyvenkét évet tanítottam, minden fokozatot megjártam közben. Oktattam alapiskolában, polgáriban, főiskolán, részt vettem angol tanszék alapításában Eperjesen. Soksok tanítványomra emlékezem, így Miloš Pietorra, Bistrík Režuchára, Eva Polákovára, Mistríkre, Vlado Müllerre, s ki tudná mind felsorolni ... A láger? Azt úgysem érti meg, aki nem volt ott, aki nem élte át. Kívülálló számára elképzelhetetlen dolog. Másvilág. Minden felborult, semmi se számított. Eszed a kenyeret, melletted azt mondja valaki, most halt meg a barátnőd, s te csak bólintasz, s eszed tovább a kenyeret... V. Az angolok nagyon örültek nekem, mert tudtam angolul. Elláttak mindennel, volt például vagy ötezer cigarettám. Csaltak Amerikába, menjek velük. De én mindennek ellenére szerettem a hazámat. Május 19-én jöttem haza Pozsonyba. Hogy is mehettem volna Amerikába, amikor haza kellett jönnöm, hisz várt a férjem, azóta ott ül a Duna-bankban, gondoltam. Ismerősök, akik vele voltak, mondták, hogy még az elején meghalt Gliwitzében. Tudta, amilyen kis naiv tanítónő vagyok, nem tudom eltitkolni háromhónapos terhemet, azonnal elgázosítanak. Inkább éhezésre fogott, halálra ítélte magát. A téli kikötőből egyenesen a Lazaret-klinikára mentem a gyerekkel, akin időközben ismét kijöttek a kelések. Nem akartak befogadni, nincs hely, mondták, a kórház teli van oroszokkal. Leültem a lépcsőre. Egy nővérke megnézte a gyereket, végre beengedtek. Kaptunk ágyat, szobát, talán hatan lehettünk ott gyerekestül. Chúra professzor hamarosan megműtötte a gyereket, s azt mondta, életben marad, mert élni akar. Istenem, csont és bőr volt. Kopaszon született, de az arcocskája gyönyörű volt. Életben maradt, szép lány lett belőle. Nézze ezeken a fényképeken: itt balettezik, itt csárdást táncolnak. Itt a diplomáját veszi át. t Hogy nem fájt-e a távozása? Nem hiszem, hogy hűtlenséggel vagy hálátlansággal vádolhatom, mert Amerikába ment. Tudja, nagyon sokáig, évekig lelkiismeretfurdalásom volt, hogy megszültem, hogy ott, abban a mocsokban, emberhez méltatlan környezetben adtam életet neki. Nagyon hálás gyerek. Amikor nemrég tüdőgyulladásom volt, felhívta a kórházat, kérdezte, nem kell-e valamilyen gyógyszer, s amikor kiengedtek, egyszer csak itt termett, s itthon volt mindaddig, míg segítségre szorultam. Sosem hittem volna, hogy a vírusok évtizedekig élnek. Amikor tüdőgyulladásom volt, az orvos mondta, ez még a táborból van, ez a vírus. Elbújt valahol, nemrég jött elő... VI. Szeretem a hazámat, szeretem az embereket, s higgye el, csak egy Isten van, bárminek is hívják. S amerre megfordultam a világban mindenütt csak kétféle emberrel találkoztam: jó emberekkel és roszszakkal. Megállok minden gyerekkocsi előtt. Ha az anyuka bent van a boltban, addig őrzöm a kocsit, míg ki nem jön. Sokszor megkérem az anyukákat, hadd nézzem meg a kisbabát. S valahányszor azt mondom: neveljék fel szépen, legyenek boldogok és egészségesek. KÖVESDI KÁROLY Egy perc lelkiismeretvizsgálat A Keresztrefeszített születésétől számított 1990. esztendő decemberének 20. napján, délután 4 óra 23 perckor történt, hogy Szlovákia törvényhozói a nemzet bocsánatkérését kinyilvánítva egy percnyi néma főhajtással adóztak mintegy hatvanezer halálra üldözött zsidó embertársunk emlékének. Tudtam, hogy az elkésett gesztus megtételére készül a parlament. Már korábban értesültem róla, hogy egy fiatal diáklány, talán a legfiatalabb a képviselők közül majd a vezeklésről megfeledkező bűnösök helyett, a rossz lelkiismeretű cselekvésképtelenek millióinak nevében és a mindannyiunk nevében kezdettől fogva szégyenkező igazak újabb veszélyekre is figyelmeztető jajkiáltásaként felolvassa a bocsánatkérés törvénybe iktatott szövegét. Van ennek értelme negyvenöt évvel a világtörténelem egyik legmódszeresebb, államilag irányított bűntettének leleplezése után? A kérdésre igennel kell felelnünk. Igennel, mert amíg és ahol az egyén is, a társadalom is, meg az államhatalom is nem követi meg őszintén az áldozatok örököseit, addig szüntelenül ott lebeg az emberek feje fölött a krematóriumok penetráns felhője. Amíg nem tisztázzuk önmagunkban az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb gaztettet, a másik bűntetthez fűződő viszonyunkat sem leszünk képesek tisztázni, és a közelebbi múltban elkövetett galádságokra is mindig találunk feloldozást. Ez egyáltalán nem elméleti kérdés. Az elmúlt évben is tapasztaltuk, hogy nem elenyésző számban és nem jelentéktelen erőkkel a hátuk mögött vannak még politikusok, politizálgató történészek és ideológusok, akik hajlamosak annak bizonygatására, hogy az embertelenség humánus tett, ha elkövetői nemzeti színű zászló mögé tömörülve ordaskodnak, vagy hogy a gyilkosság is bocsánatos bűn, ha azt osztályideológia nevében követik el. Figyeltem azon a csütörtöki napon a lelkiismeretvizsgálatnak abban a felemelően szép pillanatában törvényhozóink arcát, és figyeltem a parlamentben körülöttem álló újságírók arckifejezését, ma pedig olvasom az eseményről írott újságcikkeket. Figyeltem azoknak a törvényhozóknak az arcát, akik néhány héttel ezelőtt még teljes komolysággal és fölöttébb szigorúan osztogatták, illetve vonták meg az anyanyelvhasználati jogokat. Eltűnődtem azon is: vajon az országosan ismert honatya majd holnap is ugyanolyan útálattal hallgatja enyhén komáromi akcentusú szlovák beszédemet, mint ahogy azt tegnapelőtt tette? Ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem a szlovák törvényhozás kétségtelenül nemes indíttatású gesztusára gondolva. Szükségünk van időnként, karácsonyra készülve is, meg máskor is az ilyen lelkiismeretvizsgálatra. TÓTH MIHÁLY Boldogabb ünnepet Már csak órák választanak el a karácsonytól. Most még a szüntelen rohanás, a főzésmosás-takarítás jegyében zajlik minden, hogy a nagy nap estéjén, a Szentestén minden a legszebb, a legjobb, a legcsillogóbb legyen. Konyháink éléskamrákká változtak, a hűtőkben és a mélyhűtőkben húshegyek várják, hogy elkészítsük az ínyenc falatok sokaságát. Gyümölcsöstálainkon alma, dió, déligyümölcs színkavalkádja gyönyörködteti szemünket, süteményes tálaink roskadoznak a sokszínű, sokízű finomságok alatt. A bőség ünnepe a Karácsony, amikor bajt, bűt feledve, a szikrázó csillagszóró fényénél szeretet költözik az emberek szívébe. De álljunk meg a nagy sietségben! Gondoljunk azokra, akik életmentő készülékekre kapcsolva, vagy drága gyógyszerre, vérre várva a mi segítségünkben bíznak. Gondoljunk azokra a rákos gyerekekre, felnőttekre, - akik a múlt hibás, tragikus döntései miatt támogatásunk nélkül aligha gyógyulnának meg. Gondoljunk azokra, akik agy- és szívműtétre, netán vese-máj- és csontvelőátültetésre várnak, ám adakozásunk nélkül... Tudom, manapság, amikor rohamosan emelkednek az árak, amikor egyre nehezebb az élet, az emberek nem szívesen nyúlnak kiürülő pénztárcájukba. De ilyenkor, Szenteste előtt... Amikor már semmink sem hiányzik, amikor konyháink éléskamrákká változtak, s a hűtőkben, mélyhűtőkben, a gyümölcsöstálakon, ... Segítsünk a rászorulókon, s valami furcsa, szívet-ielket melengető érzéssel leszünk gazdagabbak. S ünnepünk teljesebb, boldogabb lesz. (péterfi) Dülöngélő, szálkás betűk a görcsösen szorított tintaceruza nyomán, átlépve a papír kockáinak határain. Öreg néni, időtlen időktől fogva magányos, levelet ír - Jézuskának. Mert hát ki máshoz is fordulhatna a magafajta elhagyatott lélek, amikor bajban van, ha nem a Megváltóhoz. „Drága Jézuska! Én egy szegény öregasszony vagyok. Ügy hívnak, hogy Juliska gyek nekik egy kis pálinkát érte. Miből? Ilyenek ezek, látod. Meg aztán nem bírok én már cipekedni, síkos is az út. Jézuska, te olyan jó vagy. Kérlek, küldjél nekem ötszáz koronát szénre. Majd megviszonzotn. Szívből üdvözöl a Te Juliska nénid." Juliska néni összehajtotta a kockás papírt, borítékba tette, a borítékra ráírta a címet: Jézuska. EnyJézuska ötszáz koronája néni. Senkim nincsen nekem, életem párja odaveszett a fronton, más férfi meg nem kellett. Abban a kis házban élek, amelyet még együtt építettünk. Jól bírja, csak a tető szakadt be tavasszal. Meg kellett csináltatnom. Ráment az összes pénzem, amit sikerült megtakarítanom a nyugdíjácskámből. Most itt a tél, és nem tudom, miből veszek szenet. Azt mondták a fűtőházban, menjek nyugodtan, mindig adnak egy táskával. Csak vinyit. Minek is írt volna többet, hisz mindenki tudja, hol lakik a Megváltó. Kivéve a postásokat. Elkezdték forgatni a borítékot, miután Juliska néni kicsoszogott a posta ajtaján és elindult haza, imát mormolva, bizakodva. Mit kezdjünk vele? - mosolyogtak egymásra a postások. Hová küldjék? Minthogy továbbítani nem lehetett, felbontották hát, majd egyikük felolvasta a levelet. Meghatódva hallgatták, amint ott álltak csoportban a néni dülöngélő, szálkás betűi körül. El is határozták mindjárt, hogy ők maguk összegyűjtenek a néni számára pénzt, ad, ki mennyit tud, aztán elküldik neki. így is történt. Persze, feladóként Jézuskát jelölték meg. Másnap pontosan négyszázhetvenhat korona érkezett Juliska néni címére, aki azt sem tudta, hová legyen örömében. De egyszer csak hirtelen elkomorult az arca. Újra előkerült a tintaceruza, kockáspapír. „Drága Jézuska! Hálás szívvel köszönöm Neked a pénzt, most már nem fogok megfagyni. Szeretnék még valamit közölni Veled, hogy lásd, milyenek az emberek. Tudom, Te ötszáz koronát küldtél nekem, de én csak négyszázhetvenhatot kaptam meg. Biztosan azok a piszok postások lopták el a huszonnégy koronát. Szívből üdvözöl a Te Juliska nénid." BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 22.