Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)
1990-12-22 / 300. szám, szombat
L etérek a zselizi országútról, jobbra-balra tekintgetek araszolgatva a szódói utcán, Tóth János házát kerestem, amikor véget ért az út. Kilépek a gépkocsiból. Kiléptem a zajos világból. Zúzmarási ösvényen lépdeltem tovább, fázósan sustorgott a Garam parti nádas. Férfias kézfogás. - Ez itt a remetelakom. Pókháló, rendetlenség, dehát a férfiembert az ilyesmi nem érdekli. Tavaly vagy két éve távoli ismerősök jártak itt, meg is jegyezte egyikük: Jaj, Jani bácsi, ilyen helyen lakik? Hát itt se út, se kocsma, se mozi, se asszony! Rámordult a másik: bolond vagy te, tudod, milyen érték ez a mai őrült világban ez a csend, ez a béke? Törölgeti a port a széken, fát rak a tűzre. Könyvek, lexikonok, bástyázzák körül a konyhát és a szobát. Regények, amott az idegen szavak szótára, magyar-latin, magyar-finn lexikon, Biblia, az egyik sor tetején Weiniger Antal ismert műve, A keleti jóga. Elém teszi a széket. - Tudja, kemény embernek tartanak, mindig csak az egyenes beszédet szerettem, kimondom hát kereken, nagyon szerettem a szüleimet, de az mindig fájt, hogy nem taníttattak. Négy polgárit végeztem, egyszer eljött az igazgató Léváról, apámmal éppen a ganéjban álltunk, raktuk ki a trágya szélét, nehogy kikaparják a tyúkok. Mondja az igazgató: - Tóth bácsi, tud maga nyugodtan aludni? Itt a fia, az esze, mint a borotva, taníttatni kéne, vétek nem így cselekedni! Később jöttek Pestről is, harminckilencben, amikor a magyarokhoz tartoztunk. Látták rajzaimat, fafaragásaimat, nótaszöveget is írtam, száz méteren tizenegy egész négy másodpercet futottam, nagy eredmény volt, minden edzés nélkül. Mondták ők is: Istenáldotta tehetség • a fia. Apám meg rájuk mordult: Ez a föld a jövője, nem az iskola! Anyám is megemelte a hangját: Lúggal öntöm le magukat, ha még egyszer idejönnek! Hát így. - Itt maradtam, de azért csak tanultam. A természettől, a könyvekből. - Közben ránk zúdult a háború, akkor Pestre kerültem, megnősültem, katonai térképésztanfolyamon i vettem részt, tűzszerészi vizsgát is tettem, negyvenötben mégis súlyos baj ért. Az amerikaiak csokoládét dobáltak le, szedtük föl mi is boldogan, aztán az egyik felrobbant, mert sztaniolba csomagolt robbanószerkezet volt, fél kezemet levitte, évekig kellett kötözni csonka ujjaimat. Eljött a béke, de nem nekünk. Konfiskálás, kitelepítés, áttelepítés, ezzel keltünk, ezzel aludtunk. Tizennyolc hold birtokunk volt meg húsz hold bérlet, soha nem vettünk magunkhoz egyetlen szolgát sem, két igáslóval győztük a munkát. AkAz a fél óra a Szentestén... koriban a kertek alatt ólálkodott egy Pittner nevű szlovák, zabrálta volna már el az egész birtokot. Garammikolán laktunk, sírtak az ottani emberek: miért kell elmenni, mi fér föl a teherautóra, miért gürcölt az ember, ha házát, jószágát itt kell hagynia? Beadványt írtunk, tiltakoztunk. Biztos, hogy a hatóság ekkor figyelt föl rám. Meg aztán negyvenhat májusában, amikor bemondta a Magyar Rádió, hogy Szlovákiában vége a konfiskálásnak, nincs tovább szabad préda. Keddi napon hallottuk a hírt, apám szerdán fölutazott Pozsonyba, bement a hivatalba, ahol éppen magyarországi küldöttség tárgyalt ilyen súlyos visszaélésekről. Le is jöttek ide hét autóval, hozták magukkal apámat, láthatták: megegyezés ide, megegyezés oda, itt tovább folyik a rablás. A járási főnök orrára koppintottak, letolták a párttitkárt meg a csendőrparancsnokot, apám birtokát meg csak azért is elvették. Ilyen világ volt ez. Nem feledkeztek meg rólam sem, negyvenkilencben letartóztattak. Mert hogy robbanóanyagot találtak nálam. Hát persze, hiszen tűzszerész voltam. Tudni kell, hogy negy- Ilyen bűntettekért kötél jár! - üvöltötte a bíró. - Négy és fél év szigorított börtönre ítéltek. Lipótvárra kerültem, de Jachymovba kértem magam, akkor már három családom volt, élniük kellett valamiből. Mélyet sóhajtva állt föl, leakasztja a falról, a pord^okleveleket. - Az uránbányában az aknamélyítésen dolgoztam, davaj, davaj, üvöltözték az orosz mérnökök. Percenként kétszázötven radioaktív víz zúdult rám, húztam magamra, amit csak tudtam, nehogy a testem érje a víz. Sokan kidőltek, műszak után ültükben elaludtak a vécén. Akadt olyan is, akinek két-háromszáz seb, kelés volt a testén, a hajában, örök koldusok lettek, ki tudja, hányan haltak meg rákban, más nyavalyában. Voltunk ott többen magyarok is, akik ott sem adtuk föl. Én százötvenhét százalékra teljesítettem a normát, kiemelt kosztot kaptam, ebből jutott három papnak is, akik nem bírták a megerőltetést, keveset teljesítettek, így alig kaptak enni, én tartottam életben őket. Döbbenten forgatom kezemben a kifakult oklevelet. Micsoda cinizmusa a hatalomnak: megalázza, • Emlékek a falon: futócipó a fiatalság éveiből és az a bizonyos elismerő oklevél - az uránbányából... (Gyökeres György felvételei) vennégyben a németek aláaknázták a Garam-partot, sokan odavesztek, én a földijeimen iparkodtam segíteni, kerestem és fölszedtem a gyilkos szerkezeteket. Elmondtam ezt a nyomozóknak is, de azok csak üvöltöztek: - Hazaárulás, államellenes öszszeesküvés! - Amikor elóször kihallgattak, egy girhes titkosrendőr szájon vágott, engem elöntött a méreg, átnyúltam az asztalon, elkaptam, röpült ott tinta, papír, szék, minden. Rámrontottak, kinyújtóztattak hatan, ütöttek széklábbal, kábellal, bikacsökkel, gumibottal, egyikük gyűrűs ujjával vágott szájon, máig rajtam a nyoma. Szeptemberben tartóztattak le, csak januárban lehetett a tárgyalás, addigra valahogy behegedtek a verések nyomai, a gennyes sebhelyek. meggyötri Tóth Jánost, közben pedig kitünteti... -ötvenkettőben szabadultam. Jachymovból, feltételesen kiengedtek ugyan, de megparancsolták, a handlovái bányában kell dolgoznom. Huszonhat évvel ezelőtt jöttem vissza szülőföldemre, Szódón vettem meg ezt az elhanyagolt vityillót. A hivatalnokok voltak olyan disznók, hogy tizenötezer ötszáz koronára becsülték, ezt a roskatag kunyhót. Mondtam is nekik dühösen: hát az az ötszáz korona hogy jött ki? Csak pislogtak zavartan, a vállukat vonogatták. Feleségem meg a három gyerek Zselízre költözött, az aszszony akkor már nagybeteg volt, itt nem lakhatott, én meg a bérházban nem bírtam volna. így aztán esténként kijöttem ide. Nyolcvanöt karácsonyra meghalt a feleségem, két • „Milliméternyi precíz munka kell... hétre rá harminchét éves korában az egyik fiam. Kemény életet mért rám a sors, de én egy percig sem panaszkodom. Lelkemet a vallás és a magyarság, testemet a jóga erősíti. Az erdő felé tekint. Láthatóan az a táj ugyanolyan otthona, mint ez a fák tövében megbúvó kunyhó. / - Este, amikor halászni indulok, és felragyog a rengeteg csillag, feltűnik a Kaszáscsillag is, mindig eszembe jut, munkál a világban valami • törvényszerűség. Handlován fölöttünk lakott a párttitkár, mindig azt szajkózta, elsődleges az anyag. Én meg mondtam halkan, első a lélek, az Isten. Én hiszek Isten gondviselésében. Egyszer például nem volt pénzünk kenyérre, éjjel váratla* nul fölébredtem, kimentem a Garamra és hatalmas halat fogtam, másnap reggelre már lett is kenyérrevaló. Sokszor nem is tudom, miért megyek éppen arra az erdőben, s egyszer csak meglátom a laskagombát, vagy a téli szűrőkét a gazban. Ilyenkor és minden megpróbáltatásom során nagyon éreztem, velem az Isten... Magyarságomról mit is mondhatnék? Amikor apámnak konfiskálták a birtokát, a párttitkár ezerszer elmondta: Tóth bácsi írja alá, ha reszlovakizál, nem lesz semmi baj. Egy parasztembernek ugye a föld, a ló az élete, látta itt*nem babra megy a játék, mégsem írta alá. Magyar maradt, ón sem tagadtam meg soha a magyarságom. Testem is bírta a megpróbáltatásokat, mert rendszeresen jógáztam, naponta meg fát vágok. Minél csomósabb, görcsösebb a fa, annál jobban örülök a feladatnak. A favágás, mint a tenisz vagy az úszás, minden izmot megmozgat. Férfimunka. Fölteszem a szokványos kérdést is. - Dehogy érzem magam magányosnak. Fákat nevelek, járom az erdőt, gyógynövényeket gyűjtök, a fél világgal levelezek. Mondta is a múltkor a postás: Jani bácsi, maga naponta több levelet kap, mint az egész falu együtt. Elgondolkodva piszkálgatja a tüzet. - Megmondom őszintén, azért van egy fél óra, éspedig a Szentestén, amikor fájdalmat érzek, belémhasít magányosságom. Ekkor fölveszem a gitárt, kimegyek az erdőbe és énekelni kezdtek: Dicsőség, mennyben az Istennek. S aztán lassanként visszatér a lelki béke, mert eszembe jut, hogy a Jóisten mindig velem van. Mondogatták olykor nekem, ugye rossz a magány. Olyasmit szoktam válaszolni, bizony, rossz, akinek nincs senkije, de még fájdalmasabb, ha van, és nincs közösség. Huszonhatodik karácsonyom töltöm itt, a fiam és a leányom ezen a napon még sosem hívott hozzájuk.. A szekrényhez lép, gondosan becsomagolt fafaragásokat vesz elő. - Azt is Isten ajándékának tartom, hogy hetvenkét évesen, ennyi szenvedés után sem remeg a kezem. Az alkotómunka az egyik éltetőm. A börtönben rágott kenyérből készítettem fonott kosarakat. A rabőrök egész kenyeret adtak, a héját óvatosan összerágtam, gyurogattam, olyan gyönyörű lett, mint a gitt. Akkor elnyújtottam, beszegtem, úgy nézett ki, mintha vesszőből lett volna. Ilyen rágott kenyérből készítettem a kosarat. Itt Szódón, fával dolgozom. Ez fűzfából van, ez itt százesztendős tujából, ez a karkötő cseresznyefából készült, amely keményebb, mint a csont. Milliméternyi precíz munka kell ezekhez a motívumokhoz, mert ha alája megyek egy picivel is, kipattan, vége. Hetvenhatban Zselízen aratóünnepség volt, eljött Colotka, Lenárt, Janovic, vitték a fafaragásom kiállítani. Bejöttek ezek a fejesek, meglátták a dísztányérokat, más fafaragásaimat, se szó, se beszéd, csak intettek a csicskásoknak: ezt visszük. El is zabrálták az egészet, a lányom sírva kérte vissza műveimet, de ők legyintettek: majd farag az apja mást! Azóta sem kaptam visáza azokat az alkotásaimat. Csendben csomagolja vissza féltve őrzött kincseit. - Én minden felebarátomat tisztelem, csak a kapzsi embert vetem meg. Ha fogok halat, sokszor ingyen odaadom idős társaimnak, több helyre járok fát vágni, tudom, az Isten fölírja ezt nekem valahol. Nagyapám intelme jut minduntalan az eszembe: Jánoskám, úgy kell élni, hogy több jót mondjanak rád, mint rosszat. Ilyen egyszerű ez, kérem. G agyog az égbolt, amikor az autóhoz érek. Kisvártatva önkéntelenül is megrezzenek. Visszaértem az országúthoz. Visszaértem a zaios világba. SZILVÁSSY JÓZSEF Kezdetben van a hétköznap ÚJ SZÚ 5 1990. XII. 22. ,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." (Hamvas Béla: Ünnep és közösség) M indig a szenvedés ellen, mindig a reménnyel telve, mindig a hétköznapokban gyökerező ünnepekkel lesz teljesebb a lét. Csak hétköznapjainkon halmozhatjuk fel azt, amit majdan ünnepnek mondunk. Ma nem tudjuk eldönteni, mikor lesz igazi ünnep az önmagát előre másnak mutató közönséges napból. Közöséges abban az értelemben, ahogyan a bizonyosságok természetessé teszik megszámlálhatatlan napjainkat a létben. Olyan bizonyosságok, mint hogy felkel a Nap, lesz holdtölte, de azok is, amelyek belőlünk erednek: tisztálkodunk, táplálkozunk, munkálkodunk, szeretünk, imádkozunk, pihenünk. Meg a környezetünkben, a szeretteink, a barátaink, a társaink akaratából születő bizonyosságok. Nélkülük képtelenek vagyunk megkülönböztetni a hétköznapokat az ünnepektől. Ellehetetlenülünk, ha naponta nem nézhetjük meg magunkat a létünknek az ő létük által tartott tükrében. Ahány arc, ahány lélek, annyiszor látjuk önmagunkat. Jónak és rossznak, szelídnek, és vadnak, szomorúnak és örvendőnek. Megrettenünk vagy megnyugszunk. Lehetetlen az élet egy olyan végső állapotban, amikor már nem lesznek azok, akiknek közelében képesek vagyunk megkülönböztetni a hétköznapot az ünnepnaptól. Természetesen az az állapot is lét lesz, de már nem lesz benne a várakozás, és kiveszik a remény is. Ezeknél fontosabb aligha van az ember életében. Nélkülük csak előbb vagy utóbb elkövetkező halál van. Nincs születés, nem gyarapszanak családok, nem szeretet az ölelés. A gyermekáldás sem tesz boldoggá. A vagyon sem jelent örömet. Európai kultúránk egyik forrása a zsidó kultúra, s vallási hagyományaiból ránk örökítette a Messiás - a Megváltó - várását. Mondhatjuk-e ezt másnak mint örök reménynek? A keresztények számára Jézus maga volt a Megváltó. Születése azt a hétköznapot avatta nevezetes ünneppé. Tudta-e Mária és József, hogy a császári és hivatalnoki kényszer elrendelte népszámlálás napját Betlehem városában ünneppé avatja az Ür? Aligha, hiszen az áldásos terhesség napja kitelhetett volna előbb is, utóbb is. Nem tudjuk mi sem, melyik hétköznapunkat aranyozza be az ünnep fénye. Persze gondolhatunk rá előre is, feltéve, hogy van bennünk elegendő várakozás és remény. Nos, éppen az az állapot őrzi meg az apró örömök hétköznapjaiban a majdani eljövendő ünnepeket. Nem a hatalmasok rendeletei, hanem aZ egyén lelkében tanyázó reménykedés és várakozás közelíti hozzám, hozzád, hozzá az ünnepet. Mostanában sokszor elképzelem: milyen lenne az ünnep, ha mindenki lemondana a karácsonyi ajándékozás rövid pillanatát megelőző, hetekig tartó izgalmakról, tülekedésről? Milyen lenne a karácsony, ha gazdag ajándékok helyett a figyelem, a mozdulatok kedvessége, a pillantás, a mosoly jelentené az ünnepet? Miközben ezeket firtatom, megdöbbenek: talán már el sem hisszük önmagunknak, hogy lehet olyan ünnep is, amelyről valójában nem is tudjuk előre, hogy ünnep. Talán már képtelenek vagyunk arra, hogy tárgyi bizonyítékok nélkül is higgyünk az egymás iránti szeretetben? Hányszor összetévesztjük a test ruháját a lélek ruhájával. „Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen szelídíts meg engem?' (gy beszél a kis hercegnek a róka Antoine de Saint-Exupéry könyvében, de beszél neki a szertartásokról is, amelyek nélkül mégsem lehet igazán ünnep az ünnep. Ugyanakkor a róka szerint ünneplőbe öltöztetett lélek e szertartásosság révén ünneppé avathatja bármelyik hétköznapunkat. Hamvas Béla írásom mottójaként idézett esszéjében a közösségről is gondolkodott. Számbavette azokat a kísértéseket, amelyek a legendabeli négy bölcs mennyországbeli látogatásakor hármójuk pusztulását okozta:,,Minden nap látni olyan embed, aki a mennyország kapujában összeesett és meghalt. A másik negyedrész megkótyagosodik. Ilyen fanatikus bolondot is látni eleget. A harmadik negyedrész a boldogságot magába zárja, és önmagának tartja meg, és nem ad belőle másnak. (...) A boldogságot csak a negyedik bölcs bírta el. Mert gazdagságot, örömet, tudást, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős." És ez az a képesség, amely nélkül lehetetlen felfedezni a hamvasi „Szent Hétköznap" sorjázásában a lét teljességét. Kimondja azt is, hogy a hatalom és az erőszak még akkor is lefelé irányul, illetve negatív, hogyha a szenvedést tiltja vagy a szenvedéstől való megszabadulásra kényszerít. Ezért buktak el mindmáig a történelemben azok, akik rá akarták kényszeríteni az emberekre a boldogságot. Mert az öröm, a boldogság, a szeretet akkor nyit virágot az emberek lelkében, amikor azt legkevésbé akarják a hatalmasok. És éppen ezért van igaza Hamvas Bélának, aki azt állítja a hatalomról, hogy annak adatik meg, aki nem áhítja, de amint élni kezd vele, el is veszíti azt. Jézus születésében ott van a hétköznapok reménysége. Ünneppé az avatta, hogy úgy jutott hatalomhoz, hogy nem akarta azt, s úgy őrzi meg, hogy nem él vele, hiszen nem uralkodik, hanem szeretetre tanít. Megtalálható tehát az a lét, amelyben a hétköznap bármely pillanatában ünneppé változhat. Kell hozzá remény, a várakozás, a szeretet, a barátság, a szertatás és az ezekből születő közösség. Hamvas Béla szerint: „Az ünnep minden ember közössége abban az isteni létben, ahová az ember csak Énjének feláldozása árán jut el. Ezért ünnep a kollektív lét megvalósulása. Minden közösség ünnepi. (...) Nincs más ünnep, csak a közösségé. A hétköznap az Én-ek nyüzsgése. Az ünnepen csak az isteni létbe emelt embericég él közösen és együtt.'' DUSZA ISTVÁN
