Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-22 / 300. szám, szombat

N

agyon fog hiányozni - mondta róla James Baker amerikai külügyminiszter, akivel 23 hónap alatt nagy dolgokat vittek végbe. Attól tartok, nemcsak neki lesz komoly hiányérzete, hanem nagyon sok vezető politikusnak világszerte. Mindazoknak, akik tudták-; megszokták, hogy ha Sevardnadzeval tárgyalnak, akkor nem kell köntörfalazástól, mellébeszéléstől tartaniuk, hanem az ésszerű (és csakis az ésszerű) kompromisszumok felé általában mindig hajló, országa érdekeit következetesen szem előtt tartó, elvhű politikus lesz a partnerük. Hatvanhat hónapot töltött ezen a magas poszton ez a grúz politikus, akiről azelőtt külföldön senki sem hallott. Ennek ellenére a világ gyorsan megtanulta a nevét. Na nem azt, hogy Eduard Ambroszijevics Sevardnadze, hanem azt, hogy ,,Sevi". ÚJ SZÚ 3 1990. XII. 22. SEVARDNADZE Az amerikai újságíróktól kapta ezt a becenevet, azoktól, akik a világ legtermészetesebb módján ,,leteddyzik" és „lebobbyzzák" honi politikusaikat. Amikor Gorbacsov 1985 júliusában „felbuktatta" Gromikót az államfői látszattisztségbe, azt mondtuk, nem egyhamar lesz a Szovjetuniónak ilyen külügyminisztere. Részben igazuk lett. Sevardnadze egészen más volt, de nem rosszabb, gyengébb, hanem sokkal jobb - az új helyzetben mindenképpen jobb. Nem is szólva arról, milyen óriási szerepe volt abban, hogy legyen egy ilyen új helyzet. Pedig nem volt könnyű dolga. Gromiko amolyan nemzetközi intézmény volt, maga a szovjet külpolitika. Még akkor is, ha a Brezsnyev-korszak alkonyán már nagyon beszűkültek a Szovjetunió nemzetközi kapcsolatai. Sevi egy olyan politikus örökébe lépett, akinek nagyon gazdag nemzetközi tapasztalatai voltak, személyes kapcsolatai a világ politikusainak több nemzedékével. Gromiko kiválóan beszélt angolul, gyakorlatilag anyanyelvi szinten. Sevardnadze pedig az oroszt is töri, grúz akcentusa kiirthatatlannak bizonyult. Külföldön a tolmácsoknak ez külön gondot okozott, mégis szívesen fordították őt, mert olyan „jókat" mondott. A „nagyonoroszok" viszont nagyon nem szerették őt ezért. K

ülügyminiszteri kinevezése tehát sok szempontból meglepő volt. Akkor. Mert igaz, semmi logika sem volt abban, hogy egy köztársasági első párttitkárra bízta Gorbacsov ezt a fontos posztot. Meg egyébként sem volt szokás kaukázusiakat ilyen tisztségbe ültetni. Persze, az ugyancsak grúz Sztálin többre vitte, de ö, szerencsére, nem a követendő példák közé tartozik. Most már több dolog érthető. Gorbacsov elárulta, még a nyolcvanas évek elején megállapodott Sevardnadzeval és néhány más politikussal: alaposan átszervezik a szovjet hatalom csúcsát. Sok mindent megtettek már, de talán most a legkritikusabb a helyzet. És Sevi pont most szállt ki a csatából. Miért? Csak találgatni lehet a választ. Ami tény: nagy csapás ez a világnak, a gorbacsovi politikának, az egész forrongó országnak. Mert válaszként fogadható el a külügyminiszter magyarázata, hogy megelégelte a személye és a szovjet külpolitika elleni durva kirohanásokat. Elfogadható érvként, hogy ilyen kemény módon akar figyelmeztetni az országra leselkedő diktatórikus veszélyre. Igazak lehetnek azok az állítások, hogy belpolitikai kérdésekben támadtak nézeteltérései az el• nőkkel. Megkérdezhetnénk: a külügyminiszternek? Igen, a külügyminiszternek, hiszen egy köztársaság éléről került Moszkvába, s azóta is tevékenyen részt vett a kaukázusi véres indulatok lecsillapításában. Mégis valahol sántítanak ezek a magyarázatok. Sevardnadze olyan ember, aki ragaszkodik az elveihez. Ha még Brezsnyev alatt elkötelezte magát a változások mellett, kitartott Andropov és Csernyenko idején, miért veszi most a kalapját, amikor veszélyben mindaz, amiért eddig küzdött? Talán azoknak van igazuk, akik most azt állítják, nagyon oda kell figyelni a szovjet történésekre, mivel lehet, sokkal nagyobb a veszély, mint gondolnánk. Vannak viszont olyan vélemények is, hogy mindez csak egy ügyes húzás, Sevardnadze lépése része Gorbacsov taktikázásának, hiába állít akármit az elnök. Tudott külügyminisztere tervéről, sőt, közösen ötlötték ki a lemondási színjátékot, így akarják maguk mellé állítani az óvatoskodókat, akik nélkül a küldöttkongresszuson nem tudják megszavaztatni až alkotmány jelentős módosítását. El kell ismernem, lehet ennek reális alapja, hiszen már hetekkel ezelőtt elterjedt, Sevi az alelnökjelölt, ő lesz az államfő „jobb keze". Csakhogy csütörtökön Gorbacsov azt mondta, csak most akarta felkérni Sevardnadzét a jelölés elfogadására. A külügyi szóvivő szerint viszont főnöke nem akarja elvállalni ezt a tisztséget. Döntése pedig végleges, lemondását nem vonja vissza. Más dolog, elfogadja-e a demissziót a parlament. S ha nem, mivel veszi rá Sevit a maradásra? Hatalmi szóval? Minden homályos, mindenki bizonytalan, csalódott és máris hiányérzetei vannak. Meg kételyei. Ki fogja folytatni azt, amit a kitűnően bevált Gorbacsov-Sevardnadze kettős elkezdett. Mert most nem arra van szükség, amire Gromiko távozásakor volt, most nem kell váltani, sőt, egy váltás helyrehozhatatlan hiba lenne. De Seviből csak egy van. Ebben az esetben nem lehet érv, hogy mindenki pótolható. Persze, a Szovjetunió nem marad külügyminiszter nélkül, de ismerve a hatalom csúcsán álló politikusokat és „sleppjüket", a második vonalat, egyetlen olyan név sem jut eszembe, amely mellé simán oda lehetne gondolni a külügyminiszteri titulust. Primakov akadémikus nevét emlegették arra az esetre, ha Sevi lesz a „második ember" az országban. Szerintem ez nem lett volna rossz megoldás, mert az akadémikus jó szakember - de nem Sevi nélkül a második poszton. Nem tudni, hogyan fogja keverni a kártyát Gorbacsov, aki ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint tegnapelőtt volt. A peresztrojka csapatának építménye elveszítette egyik fontos tartópillérét, s most már valóban nagy a veszélye annak, hogy nemcsak recsegni-ropogni fog, most fogják igazán megingatni az alája ásott aknák. Nem tudni,, vissza lehet-e tartani Sevit, meg lehet-e őt győzni arról, hogy maradjon. Nem az az ember ö, aki gyorsan változtat véleményén. Talán csak egy dolog veheti rá őt a maradásra: az a reagálás, amelyet lépése külföldön váltott ki. Nem tartom túlzásnak a vezető politikusok megnyilatkozásai alapján azt állítani, hogy 1990. december 20-án nagyon megingott a világ hite a gorbacsovi politika sikerében. S

evardnadze vette a kalapját. Pedig január 25-én még csak 63 éves lesz. A legszebb politikusi kor. Tanácsadója szerint sok álmatlan éjszaka után határozta el magát a lemondás mellett. Csak ő tudja, valójában miért is. Hiányozni fog. Máris hiányzik... GÖRFÖL ZSUZSA Erős lélekkel Esterházy János ismeretlen levele dr. Neumann Tibor feleségéhez Esterházy Jánosról, mártírhaláláról, hosszú-hosszú kényszerű hallgatás után hivatalosan csupán néhány hónapja beszélünk. Az alábbi levél előzeteseként szükséges néhány történelmi tényre kitérni. Az 1945-ös szovjet felszabadító front április l-jén érte el Pozsonyt. Esterházy Jánost először április 6-án tartóztatták le a Nyerges utcában, egy orosz katonai járőr által. Esterházyt április 18-ig tartották fogva, ekkor kihallgatták és közmunkára osztották be. Ezen a napon szabadlábra helyezték, mivel személye ellen különösebb terhelő bizonyítékok nem merültek fel. Esterházy már másnap találkozott a magyarság közéleti vezetőivel, akik beszámoltak arról az emlékiratról, amelyet a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz intéztek a csehszlovákiai magyarság érdekében. (Az emlékirat teljes szövegét a REGIO című kisebbségi folyóirat első száma közli.) Esterházy a következő napon Nyitraújlakon családját látogatja meg, majd másnap felkeresi Gustáv Husák belügyi biztost Pozsonyban, hogy újabb memorandumot adjon át neki. Husák letartóztatja és átadja őt a KGB Pozsonyban tartózkodó ügynökeinek. A szovjet katonai közigazgatás 1945. . május 3-án adta át a hatalmat a csehszlovák hatóságoknak, és még aznap Pozsonyban elkezdődött a magyarok kitelepítése és a pozsony-ligetfalusi, illetve a Patron gyári internáló táborba való elszállítása. Május 10-e körül tartóztatják le dr. Neumann Tibort, a párt pozsonyi szervezetének elnökét és vele együtt a pozsonyi magyarok közül gróf Csáky Mihályt, dr. Jabroviczky Jánost, Láng Gusztávot, Lászlóffy Ferencet, dr. Párkány Lajost, Szüllő Sándort, Teszár Bélát, dr. Virsik Sándort és Flórián Jánost. A letartóztatottak közt egyaránt voltak értelmiségiek és kétkezi munkásemberek is. Közülük, csodával határos módon Flórián János előbb, Csáky, Teszár és Párkány később már a szovjet lágerekből tudott élve megmenekülni. A letartóztatások egyetlen indoka Szilárd Marcel pozsonyi ügyvéd véleménye szerint az volt, hogy a kormány így akarta elhitetni alvilág közvéleményével, hogy a magyar kisebbség tönkretétele és kiűzése teljesen jogos", hisz vezetőivel együtt az egész kisebbség bűnössé vált. Arról, hogy az akkori hatóságok miként bántak a letartóztatottakkal, egy börtönből kijuttatott, Tichy Gusztávnak ( Magyar Párt egyik vezetőjének) címzett levél tanúskodik. A levél Neumann Tibortól, a párt pozsonyi igazgatójától származik. „Kedves Gusztikám! E sorok átadójával június 16. óta együtt voltam, egy cellában a Vasútigazgatóság (Kempelen u.) pincéjében. Helyzetünk szörnyű, de erős lélekkel bírom. Családom után való aggódás, éhezés és különféle szekatúrák, sor verés. Már többször próbáltam üzenni, de nem sikerült. Téged még sikerült megmenteni. Nagyon kérlek, küldj kenyeret, cukrot, zsírt, szalonnát, húst (már két hónapja nem ettem húst) és bármilyen élelmiszert, valamint cigarettát (Detva is' nagyon jó), vagy dohányt, cigarettapapírt, gyufát. Hogyan, azt megmondja e sorok átadója. Mi lesz velünk, nem tudjuk. Minden nap reméljük, hogy szabadulunk. Itt van E(sterházy) is. Csókol mindnyájatokat sz. b. Tibor. Légy szíves kifizetni e sorok átadójának 50.koronát." A magyarok elhurcolásáról két olyan üzenetet is tudósított, melyet a vagonok rései közt dobtak ki az áldozatok. „P. Czibók Bratislava Kozia 14. I. posch. Prosím, zanieste túto cedulku. (Kérem, vigye el ezt a cédulát) Vasárnap júl. 29-én elnökkel (Esterházy) együtt 11-en ismeretlen, esetleg külföldi helyre utazunk. Ha belföldre kerülnénk, értesítést küldünk. Forduljatok érdekemben dr. Zatykó révén dr. Daxner Igorhoz, aki nagyon tisztel, becsül és szeret. Ártatlanok vagyunk, sosem voltunk fasiszták." A második cédula, amelyet a Pozsony-Budapest vasútvonal komáromi szakaszán egy pályamunkás talált meg és továbbított Révay Istvánnak - így szólt: „Esterházy Jánost és társait a régi csehszlovákiai Magyar Pártból, Moszkvába deportálják. Magyarok, mentsetek meg bennünket!" A segélykérésre nem érkezett visszhang. Az elhurcoltak további sorsáról értesülhetünk az alábbi levélből, melyet a címzettek, dr. Neumann Tibor (akkor már Budapestre telepített) családtagjai 1949. június másodikán kaptak kézhez. Esterházy János a levelet hazaszállítása, tehát 1949. IV. 20-a után írta, valószínűleg abban a pozsonyi börtönkórházban, ahol egy ideig ápolták és ahol találkozhatott néhány ismerősével is. A levelet velük csempésztette ki és juttatta el a címzetthez. Esterházy csak szóban mondta el másoknak: azzal a váddal ítélték el, hogy „fehérekbői álló partizánosztagokat szervezett társaival együtt a szlovák nemzeti felkelés letörésére." Megható az az igyekezet, ahogy enyhíteni próbálja a családtagok fájdalmát a Gulágban sakkozással és olvasással idejét töltő szeretett férj és édesapa képével. Esterházy, akinek a feje felett még ott függött a halálos ítélet végzete a „hivatalos fórumok előtti" intézkedésre gondolt társai érdekében, majd amikor belátta ennek lehetetlenségét, a levél szerint még akkor is voltak tervei, elgondolásai a helyzet megoldására. Feltűnő a levél információinak naprakész dátumozása, ez az átélt szenvedések után csodálatraméltó emlékezőtehetségről vall és egyúttal megerősíti azt a feltevést, amelyet csak elmondásból ismerünk, hogy Esterházy magával hozotí egy börtönnaplót, melynek feljegyzéseit a szovjet lágerekben készítette. E börtönnaplóról egy dr. Czibók János pozsonyi ügyvédtől származó szűkszavú információn kívül sajnos semmit nem tudunk. A levélben érintett dr. Neumann Tibor 1952. január 14-én halt meg súlyos betegségben az észak-szibériai Usa folyó melletti Pecsora helység lágerében. A békesség ünnepén levél olvasásával szánjunk egy percet a Reájuk való kegyeletteljes emlékezésre is. Molnár Imre „Mélyen tisztelt Nagyságos Asszonyom! Az Úr Isten végtelen irgalma hazavezetett és ez alkalomból sietek Nagyságos Asszonyommal közölni, hogy Tibort utoljára ez év január havában láttam és hogy ő akkor teljesen egészséges volt. Tibor Magáról Nagyságos Asszonyom, valamint fiáról és lányáról, valamint az unokáról dr. Szabó Gábor nagyszöllösi ügyvéd útján kapott híreket, ha jól emlékszem 1948. nyarán. Tudta, hogy Maga Nagyságos Asszonyom, valamint a kedves fia Pesten ill. ha jó emlékszem Újpesten vannak. Kedves lánya még akkor a férjével és egy gyerekkel itt voltak. Két unokáról tudott, egy-egy unoka akkor még útbňn volt. De aztán próbált tovább is levelezni dr. Szabó útján és minden próbálkozás eredménytelen volt. Röviden a következőket közölhetem. 1945. július 29-én indultunk el innen és augusztus 20-án értünk Moszkvába. Ott voltunk vizsgálati fogságban 1946. VI. 24-ig. Aznap közölték velünk, hogy el vagyunk ítélve, Tibor és én 10 évet kaptunk, Párkány dr. 8 évet, Szüllő és Virsik 5-5 évet, a többi 10 évet kapott. A vizsgálat hosszú napjai alatt nem láttuk egymást, szigorúan el voltunk egymástól különítve. Június 24-én aztán egybe kerültünk és együtt voltunk Moszkvában július 13-ig. 13-án Tibort, Teszárt és engem elszállítottak egy Vologda nevű városba, ahol egy börtönbe zártak. Engem egy hét után elszállítottak északra. Tibor és Teszár Vologdában maradt. Tibort ezután 1947. őszén láttam viszont, mikor abba a táborba került ahol én két esztendőt töltöttem. Tibor akkor is teljesen egészséges volt. Neki annyiból volt mondjuk »szerencséje«, hogy mikor Vologdából északra szállították és ott egy táborba került, egy nagyon rendes főorvos őt munkaképtelennek minősítette és kórházba tette. (1946. IX. végén.) Itt volt Tibor egészen 1947 őszéig. Idejét sakkozással és olvasással töltötte. Elbeszélése szerint volt egy pár kedves magyar barátja valamint egy csomó külföldi, akikkel jóban volt és így aránylag elég »jól« teltek napjai. Volt többek között egy magyarul beszélő kárpátaljai pap is, úgyhogy kétszer meggyónt. 1947 őszén, mikor abba a táborba került, ahol én voltam, ott is rögtön sikerült őt a kórházba dugni és onnan járt a konyhába dolgozni, ami nagy előny volt, mert ott legalább jóllakott. Én 1948. III. hóban kerültem el onnan egy másik táborba. 1949. januárjában Tibort is oda szállították. Többször volt alkalmam vele beszélni. Teljesen egészséges volt. Fizikai munkára alkalmatlannak minősítették ott is, és egy kis táborba tették kb. 1 km-re az én táboromtól, ahol csak ilyen munkaképtelenek voltak. A viszonyokhoz képest jó helye van és ismételten mondta nekem, hogy meg van elégedve a hellyel és az életkörülményekkel. Indulásom előtt megígértem neki, hogy magukkal az érintkezést rögtön felveszem és hogy igyekezni fogok a hivatalos fórumok előtt az érdekében mindent megtenni. Én most semmit sem tehetek de Jánosnak (Czibók) elgondolásomat megmondom és talán lehet, tesz valamit Tibor és a többiek (akikről sajnos semmit sem tudok 1946. VII. óta) érdekében tenni. Tibor kínézésre sovány és megőszült, de mint már elején írtam egészséges. Én azt kérem higyje el Nagyságos Asszonyom mert ha valami baja lett volna, nem titkolnám el, mert nincs értelme ilyenkor a titkolódzásnak. Az egész idő alatt Tibornak 1948 őszén vérhasa volt. Tibornak az egész idő alatt más betegsége nem volt. Nem sok amit közölni tudtam, képzelem, milyen rettenetes és szenvedésteli éveket élt át Nagyságos Asszonyom és a gyerekek, de rendíthetetlenül bízom a jó Istenben, hogy szegény társaimat haza vezeti. Kezeit csókolja a gyerekeket üdvözli János"