Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-28 / 279. szám, szerda

HA AKKOR IGEN, MOST MIÉRT NEM? „A hajók ötven év múlva az ócskavasba kerülnek" Egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a vízlépcsőrendszer megvalósításában érdekelt körök műszaki, gazdasági érveik támogatására vagy azokból kifogyva, jóllehet burkolt formában, de megpróbálják meglovagolni a nacionalista hangulatot. Folyosóbeszélgetések, viták „bizalmas" vagy éppen a környezetnek szánt félmondatait elkapva („A magyarok Bőssel akarják térdre kényszeríteni Szlovákiát", „...megvették a zöldeket!") arra következtethetünk, hogy a hangulatkeltésben egyesek a végsőkig is elmennének. A Szlovák Nemzeti Tanács és a Szövetségi Gyűlés képviselőinek bősi látogatása során voltak, akik a versaillesi szerződést, ezzel kapcsolatban a Rajna hasznosítását, majd Trianont és a bécsi döntést emlegették. Úgymond akkor Szlovákiáért „cserébe" Magyarország felajánlotta a külföldi tökének, hogy erőműveket létesíthet a Dunán. Ha akkor akarták, most miért nem épülhet vízerőmű a folyamon? Hogyhogy a két nyugat-európai állam meg tudott egyezni, mi pedig nem? Fogós kérdés volt ez minden képviselőnek - még a kisebbségieknek is. Szinte egyértelmű, milyen következtetéseket von le a többség: az erőmű jó, a magyar kormány pedig valójában nem ökológiai, hanem ma is hatalmi, irredenta célokat követ. Mit válaszolhat az ilyen fejtegetésre egy magyarországi környezetvédő, Vargha János, a Dunakör alapítója, aki kibillentette a dominósor első lapocskáját? - A kérdéssel kapcsolatban több anyagot elolvastam, így elmondhatom, mikor a versaillesi szerződésben rögzített jogok alapján Franciaország, Németország rovására a Nagy Elzászi-csatorna építését elkezdte, akkor arra hivatkozott, hogy a Rajna energetikai hasznosítását már a németek is felvetették, így ez csak jó ötlet lehet... • Ez így hangzott el? - Igen, abban a bizottságban, ahol erről szó volt, a francia delegátus így érvelt, Korábban ugyanis egy Wöhli nevű elzászi mérnök a baden-vürttembergi kormányzatnak tett egy ilyen javaslatot. Azt követően, hogy a franciák a versaillesi szerződésben a Rajna hasznosítási jogát megkaptak, megépítették az oldalcsatorna első szakaszát. A 2. világháború után a Marshall-segélyből folytatták az építkezést. Az egységes, hosszú oldalcsatorna kiépítését Németország kérésére csak akkor hagyták abba, amikor a NATO-ban szövetségre léptek. A továbbiakban rövidebb csatornákkal kísérleteztek, majd pedig közvetlenül a folyón építettek két erőművet. Az ügy kapcsán azt is el kell mondani, hogy Csehszlovákia francia mintára hasonló paragrafusokat akart Magyarországgal és Ausztriával szemben a trianoni békeszerződésbe beiktatni. Kérte a Duna és a Morva folyó vízenergiája hasznosításának kizárólagos jogát. Ezt nem kapta meg. A két háború között Magyarország és Csehszlovákia viszonya olyan rossz volt, hogy e téren semmilyen közös lépésre nem kerülhetett sor. • Az ötvenes években természetesen megváltozott a helyzet, s ekkor indult be a Szovjetunióban a természet nagy átalakításának kora... -Századunk derekán eluralkodott az a felfogás, hogy a Duna vize kihasználatlanul folyik el, pedig „ingyen" energiát szolgáltathat. Most pedig korszerűbb változatban azt hangoztatják, hogy a folyami energia fehér szén, amely nem szennyezi a környezetet. Csakhogy azóta a síkvidéki erőművek esetében nagyon szomorú tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak! A Rajna „hasznosított" szakasza mentén kiszáradtak a földek. A Dnyeper, a Volga síkvidéki tárolói súlyos vízvédelmi problémákat okoztak. Ezekből kiindulva több helyütt kissé másképp kezdték nézni az erőműveket. Ha a folyót egy pontba koncentrálom és erejét ott villamos árammá alakítom, akkor ezzel energiáját elvonom. Megszüntetem vagy legalább is drasztikusan gyöngítem mindazokat a folyamatokat, amelyekre természetes körülmények között használódik fel az energia... • Hadd kérdezzem meg a laikusok helyett: hogyan hasznosul ez az energia a természetben? - Egyrészt megteremti azoknak a fajoknak az életfeltételeit, melyek csak az áramló vizekben létezhetnek; másrészt az áramlás tartja mozgásban, lebegteti a finomszemcsés hordalékot. Ha csökken a folyási sebesség, akkor az áramlást kedvelő, úgynevezett reofil élővilág - ide tartoznak például a kecsegefélék - eltűnik, a finom hordalék leüllepedik és eltömi a mederfenék pórusait. így a folyó- és a talajvíz kapcsolata megváltozik. • A folyam energiája tehát anélkül is hasznosul, hogy erőmüveket építenénk rajta... -Természetesen, s hadd tegyem még hozzá, millárdokat „takarítunk meg" azon, hogy a kommunális és az ipari szennyezés egy jelentős részét a folyók öntisztuló-képességére bízzuk. Ez persze nem kívánatos állapot, amelyen változtatni kéne. Gazdasági szempontból pedig azt sem vesszük tudomásul, mekkora egy ilyen erőmű fajlagos területigénye, hogy 1 kW energiát hány hektár erdő és szántó produktivitásának feláldozásával termelünk meg. Figyelembe kellene venni, hogy a fajlagos területfelhasználás tekintetében ez az erőmű nagyságrendekkel rosszabb, mint más. össze kellene hasonlítani, mekkora egy eltérő típusú, azonos mennyiségű energiát adó erőmű területigénye, mibe kerül annál a kéndioxidkibocsátás stb. megakadályozása. • Gyakran hangoztatott kényszerítő körülménynek szánt érv az is, hogy a Duna menti országokat nemzetközi szerződés kötelezi bizonyos hajózási mélység és folyamszélesség megtartására. Ezt különböző nyugati kereskedelmi kamarák is követelik... - Régiónkban korábban dogmaként kezelték a szovjet irányítás alatt álló, kereskedelmi volta ellenére átpolitizált Dunabizottság ajánlatait. A bizottság szerint, ha nincs duzzasztás, 2,5 méter mély és 120 méter széles hajóút kell. Ha van, akkor 3,5 méteres mélységet és 180 méter szélességet kell biztosítani. Ezt azonban a múltban sem követelték - nem is lett volna hozzá joguk! • Tehát, ha nincs duzzasztás, akkor sekélyebb és keskenyebb hajóút is megfelel. Bizonyára minden környezetvédőnek, józanul gondolkodó embernek eszébe jut: mi van akkor, ha megfordítjuk az értékrendet? Milyen hajózási mélység engedhető meg ahhoz, hogy megteremtsük a Duna mellékágainak kellő vízellátását? - Remélem, csakhamar ebből a szempontból is megvizsgálják a problémát. Lehetséges, hogy ez a mélység csak 2 vagy 1,7 méter lesz. A technokraták pedig nem fogják érteni, hogyha pedig jó volt a 2,5 méteres mélység, akkdr most miért nem az. Hát azért nem, mert közben az ökológusok rájöttek, mennyit veszíthetünk, ha a folyót „szabjuk" a hajókhoz, ahelyett, hogy az adott vízviszonyoknak megfelelő járműveket építenénk. Azok a hajók, amelyek merülése 2,5 méteres mélységet kíván, 50 éven belül az ócskavasba kerülnek. Érdemes ezért a mellékágak élővilágát feláldozni? • ... és a transzkontinentális hajóút lehetősége? - Annak sincs semmi értelme. Mit fognak ezen szállítani? Szenet a Ruhr-vidékre? Kompjutereket Romániába? Ki fog több mint félszáz zsilipen áthajózni, hogy az Északitengerről a Fekete-tengerre jusson? Ez az út a tengeren sokkal nagyobb hajóval gazdaságosabban tehető meg. Arról is hosszasan lehetne beszélni, miért akarnak Pozsonyból tengeri kikötőt csinálni. Természetesen ennek is megvan a történelmi háttere. Tudjuk, hogy a nagyhatalmak miként használták ki ezt a térséget. A csepeli szabadkikötő francia érdekeltségben épült. Azzal pedig abszolút nem törődtek, hogyan lehetne ezen a folyamszakaszon egységes, ökológikus hajózási rendszert kidolgozni. Arról se feledkezzünk meg, hogy a hajómotorok égéstermékei, az elszivárgó olaj mennyire rontják a folyó vizét, szennyezik a környezetet. Azóta ezeket a problémákat felismertük, s a magyar kormány ezeket a szempontokat magáévá tette. Ez a válaszom mindazoknak, akik azt kérdezik, hogy akkor miért, s most miért nem! POMICHAL RICHÁRD „Csodálatosan szép iskolánk lesz" Beszélgetés Petró Lászlóval, a Budapesti Mező Imre Uti Szlovák Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium igazgatójával • Igazgató úr! Pár héttel ezelőtt az a vád érte az önök iskoláját, hogy a tanulókat embertelen körülmények közt oktatják, ráadásul olyan szakképzetlen pedagógusok, akik nem is tudnak rendesen szlovákul. Mindezek tetejébe állítólag az iskola állapota is életveszélyes. Szlovák újságíró kollégám olyan sötétre festette az itteni viszonyokat, hogy az már-már megütötte a nemzeti szégyen kategóriáját. .. - Az ön által említett urat (hadd ne említsem én sem a nevét) nem ismerem személyesen. Tudtommal nem járt még ebben az iskolában, így az információit másodkézből kaphatta és felnagyította. Erről talán ennyit. • A Husák-korszak nemzetiségi politikája nálunk is hasonló volt, mint önöknél a Kádár-korszaké. A be nem avatkozás álszent, ostoba ideológiájának elemzését azonban hagyjuk a történészekre. Tehát hogy is élnek önök Magyarországon, itt a Mező Imre úton? - Kezdjük talán azzal, hogy a becslések alapján mintegy 110 ezer szlovák nemzetiségű lakosa van az országnak, hogy két szlovák gimnázium működik, s nincs önálló felsőfokú oktatási intézményünk. Iskolánk az egyik legelőkelőbb gimnázium a fővárosban. Húsz végzős diákunk volt az elmúlt tanévben, közülük tizennyolcan jelentkeztek főiskolára vagy egyetemre, nagyrészt sikerrel. Nézze, diákjainkat nem azért érik sérelmek az egyetemi felvételiken, mert nem tudják a magyar nyelvet, hanem azért, mert egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy nemzetiségi iskolából jöttek. Például önöknél, ha jól tudom, eleve plusz pontokkal indulnak a felvételin a magyar iskolák diákjai. Szóval legalább ezt a kedvezményt kapnánk meg, s akkor vonzóbb lenne a mi iskolánkon való továbbtanulás. • Kifejtené ezt bővebben? - Tudvalevő, hogy a kitelepítés főleg a szlovák értelmiségiek sorait tizedelte meg. Kevés volt a negyven év, hogy újra legyenek szlovák orvosok, tanárok, mérnökök. Szinte nincs is olyan szlovák falu, ahol például az ott élő körzeti orvos a nemzetiséghez tartozna. Nem beszélik a nemzetiség nyelvét, így soha nem kerülhetnek olyan kapcsolatba a betegeikkel, amilyen természetes, elvárható lenne. • Mi az ön megoldást sürgető javaslata? - Például a már említett plusz pontok. Ha ugyanis a nemzetiségi iskolákból jelentkezők ezeket megkapnák, akkor hozzánk is több tanuló jönne, remélve, hogy ezáltal majdan könnyebben kerül be az egyetemre. Ez elindítana egy egészséges folyamatot. • Térjünk talán vissza arra a vádra, miszerint a tanulók nem sajátítják el a szlovák nyelvet. - Azt elismerem, hogy az ide kerülő kiselsősök fele nem beszéli a nyelvet, mert otthon is magyarul beszélnek velük. De hát örüljünk annak, hogy valami öntudat szorult a szülőbe és mégiscsak szlovák iskolába íratja a gyerekét. • Milyen nyelven folyik az oktatás? - Az alsó tagozaton csak szlovákul, az ötödik osztálytól kezdve pedig tantárgytól függően szlovákul vagy magyarul. Mire a tanulók kikerülnek a nyolcadikból, még a leggyengébbek is elfogadható szinten beszélik a nyelvet. A gimnáziumban hasonló a helyzet, de történtek lépések az egynyelvűség fokozatos bevezetéséért. Jön a Honvéd, a művészegyüttes A budapesti Honvéd művészegyüttes az utóbbi években Pekingtől Párizsig, Szöultól Havannáig, Tokiótól Moszkváig óriási sikerrel mutatta be műsorait. December elsején ezúttal a Csemadok által szervezett kassai kulturális ünnepélyen lép fel. Tóth Zsigmond alezredest, az együttes igazgató-helyettesét kérdeztük meg, hogy a Hernád parti városba milyen műsorral jönnek? - Tárickarunk először mutatkozik be a kassai közönségnek. A műsor egyik részében a forrószegiek egy igaz történetét mondjuk el a táncszínház nyelvén. A történet az 1900-as évek elején egy erdélyi faluban, Széken játszódik le. Ebben a földrajzilag elzárt faluban a fiatalok utcák szerint rendezik táncmulatságaikat. Mind sajátos utca: Forrószeg, Csipkeszeg, Felszeg évszázadokig egyrészt az élő hagyomány színtere, másrészt társadalmi választóvonal volt. Ez a szigorú hagyomány a házasságot is elkülönülve szabályozta, éppen ezért nemegyszer szerelmi tragédiák forrásává vált. Nos, mi Novák Ferenc érdemes művész, rendező-koreográfusunk kitűnő munkájának köszönhetően bemutatjuk a széki „Rómeó és Júliát". - A történet csaknem egy évszázaddal ezelőtt játszódott le. Mi adja a téma időszerűségét? - Történjék bármi, a szerelem mindig időszerű lesz, benne magunkra találunk. A Novák Ferencről készített portréfilmben a kitűnő esztéta, Bodor Pál, a forrószegiek kapcsán nagyon találóan jegyezte meg, hogy a rendező-koreográfus nem tudta annyira a szerelemre redukálni a történetet, hogy ne érezzük benne mindannyiunk sorsát, Kelet-Európa gyűlöleteit és szerelmeit, a tragédiák, a tévedések rettegéseit. Nos mindez nyilván időszerű. - Művészegyüttesük fennállása óta szinte az egész világot bejárta. Volt-e vajon Erdélyben is? - A nyolcvanas évek derekán jártunk ott, legutóbb most a kassai fellépés előtt. Nagyváradra, Kolozsvárra és Nagyenyedre kettős céllal utaztunk. Egyrészt missziót teljesítettünk, ugyanis a Máltai Szeretetszolgálat közreműködésével az ottani két magyar színháznak átadtunk két-két húszszemélyes Ikarus autóbuszt. A Bethlen Kollégiumba pedig azért látogattunk el, hogy az intézet tárgyi felszerelését videomagnóval és színes televízióval gyarapítsuk. Tíz előadást is tartottunk Erdélyben. Repertoárunkon a Tündérkert, a Magyar Élektra és Kocsonya Mihály házassága szerepelt. - Kassai műsoruk egyik részéről már szóltunk. Melyik lesz a másik táncprodukció? - A határainkon kívül és belül még megtalálható zenei kultúránk és tánchagyományaink számbavétele a másik műsor, melynek azt a címet adtuk, hogy az Utolsó leltár. A cím lehet, valakit meghökkent. Hogy minden érthető legyen, engedje meg, idézzem a koreográfus magyarázatát, amivel magam is azonosulok. Nos, mi ezt a műsorunkat üzenetnek szánjuk. Üzenjük a mai magyarságnak, de üzenjük Európának is, hogy ez a szellemi vagyon még létezik. Ez a kultúra századunk történelmi megpróbáltatásai ellenére él, és semmiképpen sem osztható föl. Egy magunkfajta, részben szórványokban élő nép nem végezhet öncsonkítást, csakis egységesnek tekintheti kultúráját. Azért kellett elkészítenünk ezt az utolsó leltárt, hogy csodálatosan gazdag, európai eredetű és keleti örökségekkel is hímezett kultúránkat jobban megismerhessük: mert nincs megőrzés és megtartás megismerés nélkül. Meg akarjuk őrizni magunknak, bárhol is élő magyaroknak, de fel akarjuk mutatni Európának is. - Mit vár a kassai bemutatkozástól? - Biztos vagyok benne, hogy ez a művészet kellő rezonanciát vált majd ki a lelkekben, és remélem, hogy szépszámú közönségünk lesz. A fellépésünk teljes bevételét a Csemadok megsegítésére ajánljuk fel. (szaszák) • És a tanárok? -Jelenleg 28 tanár tevékenykedik az alap-, illetve középiskolában. Közülük csak ketten nem tudnak szlovákul, de ők magyarul tanítandó tárgyakat oktatnak. A problémát nem is ebben látom, hanem inkább a tankönyvellátás hiányosságában. Most ígéretet kaptunk, hogy hamarosan elkészülnek a szlovák nyelvű tankönyvek, és az anyaországból is jobban támogatnak bennünket. Egyébként három vendégtanárunk van Szlovákiából. • Szétszórták úgymond az iskolát... - Ez is pontosításra szorul. Az igaz, hogy alapiskolásaink zömét váltott tanításban oktatjuk, hogy a napközi pár száz méterre van, de ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a háromszintes iskolánk tetőszerkezetében életveszélyes statikai elváltozásokat fedeztek fel. Ennek következtében a felső szinten levő diákotthont elköltöztettük egy másik épületbe. • Jelenleg hány tantermük „üzemel"? - Ahány évfolyamunk van. Természetesen relatív egy tanterem elnevezése, hisz van olyan is, amely tizennégy gyerektől már túlzsúfolt. Ellenben szép a fizika-, kémia- és a számítástechnika-kabinetünk. Megnyugtató a jövőre nézve, hogy már elkészült az új iskola tervrajza, amit, ha minden jól megy, kéthárom év múlva birtokba vehetünk. Bíztató, hogy az építkezés már megkezdődött. A beruházás 700 millió forintba kerül, s elkészülte után csodálatosan szép iskolánk lesz! Petró László az iskola első növendékei között, 1954-ben érettségizett. Egyetemi végzettsége van, szlovák-földrajz-matematika-orosz szakos tanár. Az iskola élén 1977-től áll. SZITÁS GABRIELLA ÚJ SZÚ 4 1990. XI. 28. ... akkor hozzánk is több tanuló jönne (A szerző felvétele)