Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-27 / 278. szám, kedd

„Nem akarunk politikai pártharcok eszközévé válni" Beszélgetés MÁRIA JAKABOVÁVAL, a Magyarországi Szlovákok Szövetségének elnökével A napokban tartotta rendkívüli kongresszusát a Magyarországi Szlovákok S

zövetsége. A szervezet az utóbbi időben többször is hangot adott ama törekvésének, hogy nem kíván politikai pártharcok eszközévé válni, s főleg nem a másik kisebbség, a szlovákiai magyarság ellen ütőkártyaként szolgál

ni. - A nemzetiségi politikát nem lehet a reciprocitás elvére alapozni, ám minden nemzeti kisebbségnek meg kell adni mindazt, amit az alanyi és kollektív jogok alapján követel magának - nyilatkozta Mária Jakabová, akit a kongresszus újra az MSZSZ elnökévé választott. • Az utóbbi hetekben, hónapokban sok vád érte az MSZSZ-t a magyarországi szlovák alternatív szervezetek részéről. Mennyiben helytállóak azok az állítások, hogy a szövetség csupán formális volt, s mindig is a rendszert szolgálta ki? - Én a nyolcvanas években kerültem kapcsolatba az MSZ(D)SZ-szel. 1984 óta vagyok főtitkára, illetve elnöke. „Működésem alatt" arra törekedtem, hogy változzon a magyarországi szlovákság szemléletmódja: mondja ki hangosan, mi bántja, s mire van szüksége. Szövetségünk 1948-tól 1953-ig úgy működött, ahogyan azt ma is elképzelhetőnek és kívánatosnak tartanánk. Nem szolgálta ki a rendszert a hatvanas években sem, amikor az állam és a kormányzat ténylegesen nem, csak deklarációk szintjén foglalkozott a nemzetiségekkel. Kizárólag a szervezet érdeme, hogy vannak hagyományőrző csoportjaink, tánckaraink és népdalkórusaink. S nem róható fel csak a szövetség hibájául, hogy a hatvanas "években mind erősebben szorult ki a szlovák nyelv a nemzetiségi iskolákból. Sajnos, a mi szlovákságunk ezt közömbösen vette tudomásul, sőt, úgy vélte, hálásnak kell lennie, amiért egyáltalán szólhat az anyanyelvén. A szövetség 1988-as kongresszusára még tolmácsgópekről kellett gondoskodnunk, tartva attól, hogy nem értik meg egymást a küldöttek, akik közül sokan tájszólással vagy archaikus szlováksággal beszélnek. A mostani tanácskozáson már nem volt szükség tolmácsberendezésekre. Számunkra ez nagy tanulság. Ahhoz, hogy az MSZSZ a jövőben többet tudjon tenni a magyarországi szlovákokért, tudományosan fel kellene mérni, voltaképpen mire is van szükségünk. Szociológiai, pszichológiai, történelmi, néprajzi kutatásokat kellene végezni, ám erre nincsen pénzünk, nincsen apparátusunk. • Egy kislétszámú nemzetiségnek a megmaradás érdekében az egységre, az együttműködésre kellene törekednie. Ezzel ellentétben, a magyarországi szlovákok négy irányba „húznak": külön utat jár az s ezért szűnt meg a SME MSZSZfolyóirat lenni. • A rendkívüli tanácskozáson többen is megfogalmazták: létre kellene hozni egy közös szervezetet, amely a magyarországi szlovák ki-, sebbség érdekvédelmi szervezetéül szolgálna. Sikerült-e erről megegyezni az alternatív szervezetekkel? - Sajnos, nem. Az idén négyszer ültünk tárgyalóasztalhoz, ám az elvinek egyáltalán nem minősíthető viták (megegyezéskészség híján) eredménytelenül zárultak. Lehet, változna a helyzet, ha az MSZSZ néhány elnökségi tagja visszaadná mandátumát. Ezt azonban a szövetség tagsága utasítja el. • Kongresszusunk során ismét többen kifejezték aggodalmukat a szlovákiai magyarság elleni kampány miatt, melyben már-már divat lett hivatkozni a magyarországi szlovákokra. - A tanácskozás célja az alapszabály és a szervezeti szabályzat változtatása volt. De, mint ön is tapasztalhatta, sokan azért kértek szót, hogy elmondják: hazájuknak Magyarországot tekintik, továbbra is ebben az országban akarnak élni, s nem érzik magukat biztonságban, ha a kinti magyarságot valakik a Duna túlsó oldalára akarják küldeni. Minden nemzeti kisebbségnek segítő jobbot kell nyújtani - fogalmazták meg az MSZSZ kongresszusán a magyarországi szlovákok, olyan ízes és lágy szlováksággal, melyet már Szlovákiában is csak ritkán lehet hallani. Az új magyar kormány progresszív nemzetiségi politikát hirdetett meg programjában. A szlovák kisebbség képviselői szerint azonban a program megvalósítására a gyakorlatban eddig nem került igazán sor. Aggasztja őket az is, hogy az idén lejár a két ország közti egyezmény a kulturális együttműködésről. Nem tudják, készül-e új megállapodás, s tartalmazza-e legalább azt, amit a régi. Eddig az volt a szokás, hogy a dokumentumokat hivatalnokok dolgozták ki, a miniszterek pedig aláírásukkal szentesítették. Most, hogy mindkét ország a demokrácia útjára lépett, helyénvaló lenne a nemzeti kisebbség tagjait is megkérdezni, milyen segítségre van szükségük valójában, milyen gondoskodást várnak az anyanemzettől. GÁGYOR ALÍZ Az ID International német cég a múlt hét közepén mutatta be nóiruhakollekcióját a prágai Palace Szállóban. Mint kiderült, a ruhaköltemények ára a hazai kereskedelem s a vásárlók számára is elfogadható. A cég már felvette a kapcsolatot a Prior áruházlánccal, de egyúttal magánvállalkozókkal is. (Jiŕí Kruliš felvétele -ČTK) •/•synrjzrssrsss/rss/JMMrsssrss^^ LABORATÓRIUMBÓL MŰHELYEK Merre tart a kutatás? Hogy könnyen vagy nehezen éltek-e a különböző tudományos és kutatóintézetek dolgozói, úgy gondolom, azt az új körülmények között már tisztázhatták magukban. Az eddigi biztos állami megrendelések, feladatok végrehajtásához és az intézet működtetéséhez mindig elvárható állami pénzek azonban már szertefoszlottak, s marad a piac kemény és rideg törvénye: dolgozz, értékesítsd a munkád és élj belőle, ahogy tudsz. Az Érsekújvári Szerszámkutató Intézetet, amely a közelmúltban a nemzetközi szakkiállításokon kapott aranyérmei és elismerő oklevelei mellé létjogosultságát kétségbe vonó miniszteri ítéleteket is a vitrinjébe helyezhette, szintén utolérte az önmagáról való gondoskodás nem könnyű feladata, és majd 20 évesen járni tanul: fogódzók, mankók és irányjelzők nélkül. * Mi a teendő, ha adott egy nagy értékű szellemi kapacitás és egy kisebb termelési bázis, s a megrendelők inkább ez utóbbi felől érdeklődnek. (Már ha érdeklödnek egyáltalán ebben a pénztelen világban.) - Most a gyártás több pénzt hoz, mint a kutatás - szögezi le Szőcs Tibor igazgatóhelyettes -, és szégyen, nem szégyen, kutatóintézet létünkre azt gyártunk, amire éppen szükség, illetve megrendelés van. Természetesen ebben a helyzetben több alkalmazottunknak át kellett mennie a termelésbe és olyan részlegeket, amelyeknek munkájára senki sem tart igényt - mint például a prognosztikai, információs- és fordító részlegére, vagy az elektronikai kutatási részlegére -, meg kellett szüntetni, vagy a dolgozók számát a minimálisra csökkenteni. Akik itt dolgosak - hiába voltak akár a legjobb szakemberek is - el kellett menniük, vagy aki vállalta, azt más részlegre heiyeztük át. Ami a kutatási részből megmaradt, az saját kereskedelmi részlegével járja a gyárakat, és megbízásokat szerez. Nem könnyen, hiszen a gyáraknak sincs pénzük, s ha van is, fejlesztésre vajmi kevés. Gazdaságunk, amely újabban a tőzsdéhez hasonlít, ahol mindenki a jövőbeni körülményekre spekulál, bizony nem kedvez a távlati, stratégiai gondolkodásmódnak. Márpedig ez a kutatás tulajdonképpeni éltetője. Most mindenhol azonnal, azonnali haszonnal kell valami, s hacsak egy mód van rá, később esedékes megtérítéssel. Az intézet elbocsátott ugyan kutatókat, de felvételt is hirdetett, mégpedig legalább kétszer annyi szakmunkást keresve az egyre többet produkáló műhelyekbe. Gépet, szerszámot még mindig szívesen rendelnek a gyárak a speciális darabgyártásban készülő termékeikből, s akár háromszor annyit is el tudnának adni, mint amennyit kínálni tudnak. Pedig van olyan részlegük, amely három műszakban üzemel megállás nélkül, szombaton és vasárnap. Hogy nem veszélyes-e ez az irányzat, nem sorvasztja-e teljesen a kutatást, elpazarolva az évek során felgyülemlett szellemi tudást? Az igazgatóhelyettes úgy véli, ez a kényszerhelyzet legalább arra volt jó, hogy tisztázza, mire van és mire nincs szükség a szerszámgyártás és -kutatás környékén. Konstruktőrt például nem küldtek el, mert tudják, hogy a fejlődés gyorsan megy előre és hamarosan új szerszámokra lesz szükség, amelyeket valakinek meg is kell terveznie. Éppen ezért növelik a gyártást is, hogy legyen pénz a kutatásra, amíg az értékrend újra (vagy talán végre) helyre nem áll, és a szellemi munka is megkapja az őt megillető tiszteletet és anyagi értékelést. Azonban már addig is elérték, hogy a jövő évre nem várnak dotációt, sőt, nyereségre számítanak. Beszélgetőpartnerem szinte pironkodva árulja el - „de ne írja meg" -, hogy még olyasmit is gyártanak, ami messze van a szerszámoktól és a gépektől, dehát megfizetik, mégpedig valutában. Novembertől külkereskedelmi jogot is szereztek, amely szintén segít majd, hiszen a gyártáson kívül bizony kereskedni is önmaguknak kell. Az újvári szerszámkutató intézet tehát egyelőre megvetette a lábát a lassan ingoványosodó gazdasági közegben. Tudják, mire képesek és mit várnak el tőlük ma, de fél szemmel azért előre is tekintenek. - Nem engedtünk el olyan kutatót, akiről tudjuk, hogy jó szakember és pár év múlva olyan dolgokat fejleszthet majd ki, amelyért bőségesen fizetnek a megrendelők - mondja Szőcs Tibor. - Ha ugyanis most elküldenénk és akkor akarnánk visszahozni, amikor majd szükség lesz rá, nem. vagy csak nagyon drágán tudnánk visszaszerezni. Bevallom, tetszik nekem ez a filozófia, vagyis hogy most, az ínség idején ne dobjuk el a már megszerzett tudást, hiszen nagyon nehéz lenne azt visszaszerezni. (szénási) Az én pártom, a te pártod, az ő pártja... ÚJ SZÚ 1990. XI. 28. (kpr) Még tavasszal történt, hogy egyik írásomból egyik lapunk szerkesztője kihúzta kisebbségi politikusunk nevét. Olyan emberről van szó, akit a szlovákiai magyarok a „szépséges konszolidáció" korszakában az imájukba foglaltak esténként, és aki miatt egymás kezéből kapkodtuk ki a szamizdat-kiadványokat, hallgattuk virradattól késő éjszakáig a Szabad Európa műsorait. írói jegyzetemben említett politikusunk neve csupán egy volt a többi között. De ezt az egyet - valahogy - ki kellett húzni! Előrebocsátom: olyan szerkesztő tette ezt, akinek a kommunizmus alatt szintén nem adtak mézeskalácsból épített „potya-villát", sem kolbászból fonott kerítést, sőt, ő maga éppúgy szálka volt a letűnt társadalmi rendszer szemében, mint oly sok hazai halandó! Nem hívtam fel telefonon az illető szerkesztőt. Ha az „új társadalom intézményét" nem érdekli a teljes igazság, vélekedtem, nyilván nem az én hibám. Mert a szerkesztő, az nem csupán egyetlen személy, de nem ám! Ő, bizony, intézmény, mint ahogy intézmények a szerkesztőségeink is, a titkárnőtől a főszerkesztőig... Később, a parlamenti választások idején, aztán olyasminek lettem tanúja, ami miatt bizony pirulnom kellett. Ekkor hang- és erkölcszavart legfeljebb olasz filmvígjátékokban tapasztalhat az ember! xxx Közvetve vagy közvetlenül, éppen elégszer tapasztaltam, hogy a kommunizmusban Elvtárs-elvtársék miképpen sajátították ki önző céljaikra a különböző sajtóorgánumokat. - Elvtársak! Mélységesen szomorú vagyok, hogy a lapunkban ma a Józsi elvtárs neve hat alkalommal, az enyém pedig csupán négy alkalommal szerepelt. Pedig én jóval több „akciónkon" képviseltem a pártot! Vagy: - Oszt rólam annyiszor írnak majd, ahányszor csak megkövetelem, mert ba nem, mehet az egész bagázs! Csak az volt a jó főszerkesztő, aki behódolt a főnöknek. Esetleg főnöknőnek. Aki, nem, az megnézhette magát! XXX - Bezzeg a demokráciában másképpen van! - mondta Tudálékos Pajtásom. - Mert a demokrácia, az, kérem, demokrácia! Ott nem lehet a régi lapokkal játszani. Csupán az illem gátol meg benne, hogy röhögjek a kijelentésén. Először is: amiben ma élünk, ez még nem az! Annak látszik, de nem az! Másodszor pedig, mindig a múlt időből képünk a jelenbe. Fordítva nem lehetséges. így aztán ott van az Ifjú Demokrata úr, aki éppen a parlamenti választások előtt rendszeresen felkereste a „saját lapját" és tizenöthúsz perces „mellénybeszéddel" kápráztatta el a gépírónőt, és szerette volna elkápráztatni e médium által az olvasókat is! Megjelentek a förmedvények, Demokrata úr laposka írásai. Dehát az újságlap is lapos, ugyan miért lenne az írott mű domborka?! Az olvasót azelőtt évtizedeken át nem vették fígyelembe. Majd Demokratáék vennék figyelembe éppen akkor, amikor itt kismagyar politikáról van szó, Nem csoda, ha az említett kismagyar lap példányai a pultokon maradtak, és a korábban lelkes olvasók a hagyományosan „régi" sajtókiadványok felett csámcsogtak. Mielőtt továbblépnénk, kérek egy fotográfiát Ifjú Demokrata úrról. És kérném, állátsuk mellé a hajdani Elvtárs-Elvtárs fotográfiáját! Menten észrevesszük, hogy csupán a nyakkendő új! A zakó és az ing bizony a régi. Hiába, ilyen az élet! Amit Elvtárs-Elvtárs rövid uralkodása idején nem nyűtt el, Demokrata úrnak megfelel. Elvtárs-Elvtárs nyomdokába lépett. És újfent ne feledjük: csakis a múltból lehet a jelenbe lépni. Fordítva nem megoldható! Szlovákiai magyar nyelven ez azt jelenti: hozzuk az örökségünket. Hat hónap elteltével most egy másik lapunk nem közölte annak a bizonyos politikusunknak a nevét, sietve kihúzták az írásomból! Nem, mintha nálunk cenzúra lenne! De nem ám! Csupán a régi beidegződés működik tovább. Valahogy nem tudunk felébredni. Aztán, ahogyan vergődünk át a szocializmusból itt maradt vizesárkon, hogy majd csak lesz valahogy, hogy talán holnap virradóra elérjük azt a Demokráciát, meg a többit, mindazt, amire a Vencel téren tavaly azt mondták, EURÓPA, akkor meg, mintha nem is kéne annyira sietnünk... Mert: - Ha az az Európa olyan közel van, az semmiképpen sem jó...! Te meg azt mondod: - Ha túlzottan messze, az sem, mert akkor megíncsak visszajöhetnek a tavalyelőttiek! Igy aztán csak itt bizsergünk, meg vakarózunk, és nagy a tanácstalanság: most aztán hogyan tovább? Hegyre fel, vagy jobb nekünk a hegy lábánál is?! Igazad van. Pajti! Majd csak boldogulunk valahogy! Egyelőre örüljünk annak, hogy vannak még fogadások és terített asztalok, és a kismagyar is igen iól működik: a kismagyar viselkedés, a kismagyar politika, meg a kismagyar többlet... Az ám, elő a személygépkocsit, ha van szolgálati, akkor azt, ha nincs, a saját is megteszi! Mert mennünk kell! Robognunk kell! Nincs megállás! Mert ott és ott komoly összeröffenés lesz, rádió, „televízor", újságok riporterei, meg minden, premier plan, hát nekünk ott kell lenni, neked is Pajtikám, meg neki is, mindhármunknak, mert képviselnünk kell a kismagyar pártjainkat, nem lehet abból kimaradni, eszes dumát kell kivágni, oszt a „televízor" a rádió, meg az újságok hozhatják, hogy mi ott hárman, meg hogy előttünk az Út! Előttünk. Addig meg csak kifundálunk valamit. Hadd tudja meg ez a nép, hogy kire adta a szavazatát! VAJKAI MIKLÓS ifjúság, külön csoportosulásuk van az irodalmároknak, s mind többet hallani a Szlovákok Szabad Szervezetéről is. - Nem az a baj, hogy négy szervezet alakult, hanem hogy ezek egymás ellen politizálnak. Pontosabban az MSZSZ ellen. Útjaink akkor váltak szét, amikor a szlovákiai sajtóban kezdték hangjukat hallatni a szlovák emigráció tagjai, akik az önálló szlovák állam létrehozását sürgették. A szélsőséges eszmék hozzánk is beszivárogtak, s voltak, akik azonosultak velük. Az elszakadásra akkor került sor, amikor a SME (Vagyunk) című folyóirat felelős szerkesztőjeként megtagadtam a szlovákiai magyarság ellen irányuló cikk közlését, mivel elvi kérdésnek tartom, hogy az egyik nemzeti kisebbség ne támadja a másikat. Nem vállaltam felelősséget a kiadványért,