Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-27 / 278. szám, kedd

Az egyházakra komoly feladat vár EGY KONFERENCIA SZÁMVETÉSE A Genfben székelő Centre Internacionál Rélormé John Knox konferencia-központban nemzetközi részvétellel nyolcnapos találkozót rendeztek a kelet-közép-európai térségben folyó változásokról, a régi és újabb keletű problémákról, azok lehetséges megoldásáról és a jövő kilátásairól. A név szerint meghívottak többsége a jugoszláviai, romániai, lettországi, lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi és németországi református egyházakból jött, de jelen volt több nyugateurópai egyház képviselője is. A fő előadásokat az egyházi világszervezetek megbízott képviselői dolgozták ki, akik között neves gazdasági szakember éppen úgy található volt, mint hivatásos politikus, újságíró és teológus, például: Theo van Bowen, Jirí Hájek, D. Seeber, Lukas Fischer és mások. A tanácskozás nyelve az angol és a német volt, a munka jelentősebb része csoportokban folyt, amelyről folyamatosan három plénumon hangzott el tájékoztatás. A munkacsoportokban a következő témákon dolgoztunk: I. Az Egyház feladata a rendszeri váltás és az új társadalom felépítésének a folyamatában; II. Erkölcsi válság és az Egyház (egyházi csoportok, bázisok) feladata; III. A kisebbségek és a nacionalizmus, IV. Evangelizáció és diakónia (szeretet-szolgálat), a nők helyzete és szerepe, javaslatok és kívánságok. A munkacsoportok jelentéseit a következőkben megkísérlem úgy összefoglalni, hogy lehetőleg minden olvasót gondolkodásra és állásfoglalásra ösztönözzön. Az egyházak sürgős feladatai közé tartozik: a változások mértékét és jelentőségét reálisan látva, állást foglalni, hogy az emberek helyes tájékozódását elősegítse. A rendszerváltás - ahol valóban megtörténik - új viszonyokat és az egyházak szolgálatára új kereteket hozott létre. Látni kell azonban, hogy a rendszerváltás nem az út vége, hanem egy hosszú út jelentős állomása, ahol és amikor még világosabban tudatosíthatjuk, hogy hozzá kell látni egy valóban új, igazságosabb társadalom felépítéséhez. Eligazító jelszavunk ebben a bonyolult, de sürgető munkában, igyekezetben, az igazságosság, a béke és a teremtettség megóvása kell legyen. Az egyházak ilyen irányú igyekezete jó hozzájárulást jelent az új társadalmi struktúra és életformák kimunkálásához. A hívek közössége, az Egyház, nem lehet passzív, mert olyan értékek hordozója, amelyeket csak ő szolgálhat. Az élet minden területére kiható erkölcsi válság, ugyanúgy, mint a megújulás szükségessége, vitathatatlan. Ezen a téren is nagyon fontos és pozitív szerepük lehet az egyházaknak. Meggyőzően és hitelesen kell hirdetni, hogy Isten előtt minden emberi életnek végtelen értéke van, és ennek az emberek egymáshoz való viszonyában, kapcsolatában, egyértelműen kifejezésre kell jutnia. Az Egyházban nem azért szolgálhatunk és adhatunk sokat, mert jobbak, netalán okosabbak lennénk másoknál, hanem azért, mert sokat kaptunk, sok bízatott ránk, amit tovább kell adnunk. Segíteni tartozunk a szilárd erkölcsi értékeket kereső embert, különösen az ifjúságot, amely ezen a téren a leginkább elszegényített rétege a társadalomnak. Holott éppen neki kell kitárulkoznia egy végtelenül gazdag, de alig ismert lelki-szellemi világ felé, hogy gazdagodjon és maga is gazdagíthasson másokat. A kisebbségek és a nacionalizmus témája, vagyis a harmadik munkacsoport kérdés-komplexuma volt az egyetlen olyan problémakör, amely minden csoportban terítékre került. Ez a tény egyszerre jelzi a kérdés összetettségét és fájó aktualitását. Beosztásom révén, ebben a csoportban dolgozhattam a legintenzívebben. Német, cseh, magyar és svájci képviselőkkel. El kell mondanom, hogy néhány esetben tájékozatlansággal találkoztam, ennek ellenére végül is nagyon kellemes meglepetés volt a teljes nyíltság és a végső egyetértés a kényesebb kérdésekben is. Mint például a trianoni békeszerződés, amely már csak azért sem volt jó, mivel követ, kezménye részben a második világháború tett. Megállapították, hogy a kelet-közép-európai református egyházak, még az olyan létszámú is, mint a magyarországi t. k., mindenütt kisebbségiek az egyházak közösségében. Ezért az idők folyamán olyan ,,sensorium" birtokába jutottak, amely a kisebbségi státusz iránt rendkívül fogékony, szavukra figyelni kell. Egyértelművé vált, hogy az európai egyházaknak átfogó kisebbségvédelemre kell törekedniük, szemmel tartva az újfent jelentkező antiszemitizmust, a kis etnikai csoportok ügyét és a roma kérdést. Az' egyházak jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kisebbségek védelme a nemzetek saját érdekeinek legitim része legyen, de ne saját belügyük. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzeti identitástudat, az önmeghatározás jogát egy nemzettől, sem nemzeti kisebbségtől nem szabad megtagadni. A nemzeti identitástudathoz nem kapcsolódhat a mások iránt érzett gyűlölet. A gyűlölködés és a gyűlölet szítása soha sem lehet kormányszintre emelt program, sőt, már a támogatására tett, bármilyen jellegű kísérlet, ösztönzés is törvényellenes bűnnek minősítendő. A kisebbségi problémák rendezése nem az ösztönök területére tartozik, hanem a már érvényes és a még létrehozandó nemzetközi szerződéseknek megfelelően rendezendő, és megbízott nemzetközi testület által ellenőrizhető kell legyen. Hitünk szerint elkerülhetetlenül szükséges, hogy a népek, nemzetek és az egyének külön-külön is szabaduljanak meg a sértések, félreértések, károk, sérelmek és a sebek nehéz batyujától. Ennek elérése céljából fel kell tárni a múltat, objektívan, tényszerűen ismertetni. Elhangzottak olyan vélemények is, hogy nemcsak a megbüntetett országok, hanem a büntetést elkerültek és a „büntetők" is vétkesek. Komoly erkölcsi felelősséggel tartoznak egymásnak. Kívánatos lenne a kölcsönös megbocsátás készségével toleranciát tanúsítani egymás iránt. Feltétlenül figyelembe kell venni, hogy a kisebbség túlnyomó többsége nem elvándorló csoport, nagyhatalmi érdekből sorsukról nem egy nemzet, vagy ország döntött. Ezért ma sem lehet egyiknek sem ún. belügye sorsuknak törvényes rendezése. A gyűlölködés sohasem lehet sem humánus, sem keresztyéni. Ellenkezőleg, a gyűlölködők fenyegető, bizonyos értelemben zsákmányszerző ösztönöknek engednek, a más nyelvet beszélőket, más nemzethez tartozókat felemésztendő prédának tekintik. Ez a magatartás nem lehet a jelen, még kevésbé a jövő emberének, sem a nemzeteknek a hitelesített útja. Beteg, retrográd szemlélet, fekély a születendő új Európa testén. Az evangelizáció és a diakónia szerteágazó és fölöttébb időszerű feladat. Evangelizáció alatt ma elsősorban az Isten igéjének az Evangéliumnak az elegyítetlen továbbadását értjük. Más szóval, annak felkínálását, amit mi magunk is kegyelmi ajándékként kaptunk; az Isten igazságának, szeretetének a hirdetését és közös megélésének a lehetőségét. A diakónia, azaz a szeretetszolgálat, térségünk egyházainak az életéből az elmúlt negyven esztendő folyamán talán a leginkább hiányzott. Elsorvasztását a kívülről jövő intézkedések egész sora siettette, pedig a keresztyén szeretet a diakóniai szolgálatban testesülhet meg a leghatékonyabban. Ma, sajnos, mindent az alapoktól kell kezdeni, csupán a kelet-németországi és a magyarországi egyházak jelentenek némi kivételt. Intézményeinket, árvaházainkat elvették, a gyülekezetek önálló diakóniai szolgálatát lehetetlenné tették, pedig mindenkor igényelt, áldásos szolgálat volt. Ma viszont már új feladatokkal gyarapodhat e szolgálat területe. Reméljük, hogy a keresztyén hívek és minden jóakaratú ember támogatásának eredményeként a diakónia gyorsan megújul és működni fog. A javaslatok és kívánságok köréből ezúttal két óhajt emelnék ki, ezeket a közeljövőben megvalósítandó feladatként terjesztettük a nemzetközi szervezetek és az egyházak elé. Az egyik lényege az, hogy az egyházi világszerveztek (Refomátus és Lutheránus Világszövetség, az Egyházak Világtanácsa) egyértelműen angazsálják magukat Európa kisebbségeinek védelmében. A másik sürgős feladat egy olyan kelet-közép-európai ökumenikus konferencia összehívása, melynek résztvevői munkájuk, magatartásuk által kivívott erkölcsi súllyal, tekintéllyel rendelkeznek. Együttműködésük régi és új problémák, feladatok megoldását szolgálná, s egyben inspiráló példa lehetne a kormányok, a politikai és a társadalmi szervezetek számára. Nem kétséges, hogy az egyházakra itt komoly feladat, szolgálat vár. ERDÉLYI GÉZA ref. lelkész Tovább - de hogyan? A fogyasztási szövetkezetek tagságáról Az állami vagyon privatizációjával kapcsolatban felmerült a fogyasztási szövetkezetek jövője is. Pedig ezek tulajdonképpen a vidéki lakosság szerveződésének eredményeképpen jöttek létre és manapság is egyik erősségük a széles körű tagállomány. Megváltozott gazdasági helyzetünkben vajon hogyan látja a fogyasztási szövetkezetek tagjainak helyzetét és milyen elképzelései vannak a mozgalom további fejlesztéséről - kérdeztük Silvester Adamčát, a Szlovákiai Fogyasztási Szövetkezetek Szövetségének elnökét. -Nyíltan ki kell mondanunk, hogy a múltban igen formális volt a tagság kérdése. A tag megfizette a 100 koronát, mi pedig azzal dicsekedtünk, hogy minden évben adunk neki 30 koronára szóló vásárlási lehetőséget azzal, hogy ilyen kamatot senki a világon nem ad. De hát mit jelent ma 100 vagy 30 korona? Mondtuk ugyan, hogy szövetkezet vagyunk, de tagjaink vagyon részesedése csupán mintegy 100 millió koronát tett ki. Ezen szeretnénk változtatni. • Hogyan? -Tudjuk, hogy 960 ezer tagunkból néhány ezer már nem is él, de a családtagok nem mondtak le tagságáról. Azt tervezzük, hogy a tagsági díjat 500 koronára emeljük fel, és ily módon tulajdonképpen rendet csinálunk nyilvántartásunkban. Persze, gondoltunk az idősekre is, nekik kedvezményes tagdíjbefizetésre lesz módjuk. • Nem tart attól, hogy ezzel a módszerrel lényegesen megcsappan tagjaik száma? - A jövőben nem az a célunk, hogy mindenáron megtartsuk az említett taglétszámot. Félmillió vagy 600 ezer tag is elegendő lesz. A nyilvántartás pontosítása után az egész vagyont, természetesen leszámítva a készleteket és az adósságot is - mert abból is van nagyjából 400 millió és ezt nem ruházhatjuk át senkire, valamint a további tételeket is figyelembe véve szétosztjuk. Szövetkezeti tagjaink úgynevezett szövetkezeti vagyonjegyeket kapnak. Ezek alapján évente részesednek majd az egyes Jednotákban az elért évi gazdasági eredményeiből. • Ezenkívül melyek legfontosabb feladataik? - Természetesen a vállalkozások bővítése és a piacgazdaság kialakításában való egyre aktívabb részvétel. Dolgozóinkat már a következő évben szeretnénk érdekeltté tenni, elsősorban az iparcikkek beszerzésében. Tagjainknak olyan feltételeket kívánunk teremteni, hogy valóban tagoknak érezzék magukat, hogy vásárlásaik során előnyben részesítsék a mi boltjainkat és ne a konkurenciánál vegyék meg a fogyasztási cikkeket. A szövetkezeti mozgalomnak mindig sajátsága volt a szociális kérdések előtérbe helyezése. DEÁK TERÉZ hogy ne legyünk provincia Gondolatok a rimaszombati Korunk Színháza fesztivál kapcsán M

iközben sorra csődöt jelentenek a megszokott formáiktól és tartalmaiktól szabadulni nem tudó országos színházi fesztiválok, Rimaszombatban, dr. Hizsnyan Géza kezdeményezésére létrejött egy csapat, mely olyan dologra vállalkozik, aminek hatása várhatóan messzebbre ér. Ismét bebizonyosodott, hogy a bénítólag ható gazdasági nehézségek ellenére is megtalálhatók azok a járható utak, amelyek egy ilyen rendezvény megszületését segíthetik. Olyan volt ez a történés, mint a Korunk Színháza fesztivál képzőművészeti jelképeként megjelent tépett géz: egyszerre gyógyító és egyszerű. Ez utóbbi minősítés egyáltalán nem lekicsinylő, sőt. A Korunk Színháza fesztivál Rimaszombatban mentes volt minden ceremóniától, a történések a maguk természetességével estek meg, így a kisebb-nagyobb szervezési hibák is a nagy egész működéséből fakadtak. Három napon át cseh, szlovák és magyar színházak mutatkoztak be. Szándékosan nem írtam találkozót, hiszen ezen a fesztiválon is gyermekbetegségként jelentkezett, hogy a vendégszereplő társulatok nem láthatták egymás produkcióit. Talán majd a következő esztendőben. Az viszont vitathatatlan érdeme a szervezőknek, hogy létező feszültségeket tudtak feloldani. Nemcsak magával a rendezvénynyel, amelynek nemzetközi jellegét a Magyarországról meghívott két társulat - a budapesti Madách Színház ós az egri Gárdonyi Géza Színház előadása adott. Bár a meghívott színházak többségükben az előre meghirdetett előadásukat hozták el, kivételt a martini SZNF Színház képviselt. Ök betegség miatt nem az eredetileg ígért Marivaux Érintések és kapcsolatok című drámáját játszották, hanem a Paraszt Hamletet. Ez a véletlen így igazította át a fesztivál elsősorban minőségre figyelő dramaturgiáját, hogy valójában nevetve búcsúztunk közép-európai múltunktól. A _ viszont egyáltalán nem MZ késztetett nevetésre senkit, amit ennek a régiónak a szellemi, irodalmi és színházi állapotairól A színházkultúrák egymásra hatásának lehetőségei Közép-Európában (igen bonyolult) című konferencián mondtak el egymásnak a résztvevő színházi szakemberek. Jovan Csirilov nem érkezett meg Belgrádból, Nánay István budapesti kritikus autóbalesete miatt maradt távol, az előadók így is nemzetközileg ismert nevek voltak. Karel Steigerwald cseh drámaíró, Petr Oslzlýdramaturg (aki köztársasági elnökünk tanácsadója is),Spiró György író, Székely Gábor rendező, Ivo Krobot rendező referátumai tartalmas vitát provokáltak. Mialatt Pozsonyban a konfrontációt keresve több tucatnyian éhségsztrájkjukkal ter-. rorizáltak egy országot, Rimaszombatban nem a nemzeteket elválasztó nyelvtörvények, hanem a minden jóakaratú embert összekapcsoló színházi kultúrák voltak terítéken. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy minden vitázó véleményében fontos helyet foglalt el a szellemi egymásrautaltság hangsúlyozása. Azonosságokat kerestünk, s ez sokaknak reményt adott, hogy mind a cseh, mind a szlovák, mind a magyar intellektüellekben van annyi erő, hogy gátat vessenek a szélsőséges indulatoknak. Nemcsak a szakmai tanácskozáson, hanem az egyes előadásokon is igazolva láttuk Karel Steigerwald gondolatát, aki KözépEurópa értékeit a plaszticitásban, a soknemzetiségű állapotban, az egymásra ható kultúrákban látja. A brnói Husa na provázku (Liba a pórázon) Színház Václav Havel Kerti ünnepély című abszurdjával már a fesztivál első előadásán' elementáris erővel ragadta meg a közönséget. Ez a világhírű társulat Peter Scherhaufer, rendezésében a Havel-darabnak egy olyan stilizált változatát játszotta, amely emlékeztetett az amatőr színház egyik fajtájának naivnak is nevezhető egyszerűségére. Az ötvenes és hatvanas évek Csehországának világa a maga abszurditásában a hétköznapokból ismert figurákkal volt benépesítve. így lett a nevetés az eddig nem vagy kis mértékben tudatosított korlátainkat ledöntő erő. Ezzel teljesen ellentétes eszközökkel vizsgálja ugyanennek az időszaknak a mindennapi drámáit Göncz Árpád Magyar Médeiája. A monodrámát Mai Médeia címmel a nyitrai Bagar Színház művésznője, Adela Gáborová játszotta. Ez a cím is jelzi, hogy saját rendezésében elsősorban a magányában gyermekeit is elveszejtő mitológiai hősnő mai megfelelőjét kereste. H

avel Audienciája, a Madách Színház előadásában, a fesztivál nagy csalódása volt. A Sörmestert játszó Avar István a képzett és tapasztalt színészek minden ripacsériáját bevetette, mégsem volt hiteles. Shneíl Ádám pedig mintha nem értette volna meg Vanék, az író lelki működésének lényegét. Jellemző effektusa volt az előadásnak, hogy a kezde • tén Smetana Moldva című szimfonikus költeményét hallgattuk. Ez a gyönyörű zene itt színpadi közhellyé vált, nem kevésbé Karel Gott nemzeti karakterű énekesként való parodisztikus megszemélyesítése. Ennek az előadásnak a végén vált nyilvánvalóvá, hogy megmagyarázhatatlan a szervezők részéről a Kassai Thália Színház vagy a Komáromi Jókai Színház figyelmen kívül hagyása. Ráadásul, éppen Havel Audienciáját, Horváth Lajos rendezésében, vitatható hibákkal ugyan, de a budapestieknél érvényesebben és hitelesebben játsszák. Elgondolkodtató, ugyanakkor érthetetlen a szűkkeblűség, amellye! a hazai magyar színházkultúra fellendülőben lévő két társulatát figyelemre sem méltatták. A martiniak Paraszt Hamletje, bár önmagában illett a fesztiyál véletlenszerűen kialakult dramaturgiájába, magán viseli, hogy még 1988-ban készült. Kétségtelen, hogy akkor felérhetett egy pártállami „felségsértéssel". Mára a hangsúlyokat, az idézőjeleket bizonyosan máshová rakná a rendező. Ahogyan a Korunk Színháza fesztivál nyitóelőadása, úgy a zá • róelőadás is tömegeket vonzott. A Gömöri Múzeum földszinti termében legalább kétszázan szorongtunk. Olyan előadást láttunk, amely most már vitathatatlanul bizonyítja, hogy a budapesti Katona József Színház kivételével a magyarországi színházkultúrának vidéken teremnek a gyöngyszemei. Nyíregyházán, Szolnokon, Kaposvárott meg Egerben, ahol Gaij László rendezte Görgey Gábor Komámasszony hol a stukker? című abszurdját. A magyarországi színészek zömétől eddig alig látott színészi játékstílussal: a szavak, az arcjáték és a mozgás szülte metakommunikációval a magyarul nem tudók számára is „olvasható" előadást produkáltak. Pálfi Zoltán, Kelemen Csaba, Kocsis György, Epres Attila és Fésűs Tamás a fesztivál legnagyobb meglepetését és sikerét aratták, bizonyítva Görgey darabjának időtlen értékeit. * É

rthető volt sajnálkozásuk, amikor a rendezvénysorozatot is záró szakmai értékelésen felpanaszolták, hogy csupán egy napig lehettek vendégei a fesztiválnak. Ez is jelzi, hogy a KözépEurópából kiveszőben lévő, a színházkultúrák szintézisét kereső fesztiválok sorában a legfiatalabbra szép jövő várhat. Igény van iránta, ami ösztönözheti a szervezőket. Jövőre talán az adórendszer támogatókat is teremt, hiszen egy magánvállalatnak a beígért adókedvezmény kifizetődővé teszi az effajta támogatást. Ezért is kívánjuk: maradjon meg a szervezők elszántsága, lelkesedése. Szükség van erre a fesztiválra. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1990. XI. 2214.