Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-10 / 238. szám, szerda

Égö áldozat P

éldaadó tiszteletnek mondta az egyik felszólaló A dunaszerdahelyi .zsidóság tragédiája címmel szeptember 30-án megrendezett tudományos konferenciát. Valóban csupán figyelmesség, valóban csak az 1944-ben elhurcolt és a haláltáborokban elpusztított zsidókra való megemlékezés lett volna a Független Magyar Kezdeményezés részérói ez a rendezvény? Másról is, és többről is szót kell ejtenünk. Mindenekelőtt az volt nyilvánvaló, hogy akik részt vettek a tanácskozáson, nem „zsidó kérdésként" megválaszolandó kihívásnak tekintik mindazt, ami az európai zsidóság évszázados üldöztetésében, beolvadási törekvésében és mindezt gyökeresen átminősítő huszadik századi holokausztumában erkölcsi tehertételként nehezedik ránk. A zsidóság sorsa történelmünkben és napjainkban nem politikai, nem faji, nem vallási kérdés, hanem: erkölcsi kérdés. Ez a megközelítés pedig fölötte áll a tagadott szempontok összességének, mivel ennek az erkölcs felőli megközelítésnek maga a zsidó-keresztény kultúra adja az alapját a Mózes kőtábláira vésett törvényekben. Ez az erkölcsiség a közös, ez az a kötés, amely csak erőszakkal téphető szét. Minden más körmönfont politikai okoskodás, emberiségellenes bűntettekre sarkalló áltudomány, és ístenhívő emberek szembefordítása más istenhívőkkel vagy a lélekben magányosokkal. XXX M

ialatt a dunaszerdahelyi tudományos emlékülés zajlott, közelebb és távolabb ismét viták lángoltak fel, politikai meghatározottságú nézetek szítanak indulatokat, s késztetnek józanul megfontolt tettekre számosakat a szellem emberei közül. A megdöbbentő csak az, hogy a vitákat indukáló vélemények forrásaként ismét a politikát, a fajelméletet és a vallási szempontok variációját látjuk. Ráadásul működésbe lépett az a társadalmi mechanizmus, amely politikai célokat preferálva embereket minősít származása, hite vagy hitetlensége, bőre, hajszíne, politikai meggyőződése vagy nyelve szerint. Nem kell különösebben erőteljes képzettársítás, hogy felismerjük: nincs különbség Magyarország, Szlovákia, Románia, Csehország, Lengyelország, Szerbia, Ukrajna vagy Litvánia között. Az önazonosság keresését párosítják sokan az idegengyűlölettel, a másság, a különbözőséggel szembeni türelmetlenséggel. Megvan mindennek az ésszerű, sokak által pontos tudományos módszerekkel meghatározott magyarázata. A társadalmi rendszer forradalmához képest nem gyorsítható fel az emberek gondolkodásának, lelki életének megváltozása. Bár eltérően a történelem során ostoba politikai nézetek hatalomra kerülésétől, a legtöbb- közép-európai posztkommunista országban demokráciát hirdettek, de a megoldatlan társadalmi és gazdasági bajok okozóit sokan ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) nyíltan a kisebbségekben látják. S ebben szinte H mellékesnek látszik a kisebbség milyensége: nemzeti vagy faji, politikai vagy szakmai, egészségi állapot vagy életkor, nembeli vagy vallási. A jelenség - ezen belül a féktelenné váló „zsidózás" - indítékai sem választhatók el egymástól. A lényegi különbséget az a történelmi tragédia mutatja, amely a politika egyik céljává, sokszor központi mozgatójává tette a nemzettiszta vagy fajtiszta államok megteremtését. Ennek érdekében pedig nem riadt vissza a zsidók tömeges elpusztításától, a sztálinizmussal vegyített posztfasizmus pedig a másként gondolkodók kiirtásától, vagy a nemzeti kisebbségek deportálásától, kitelepítésétől. xxx a nem lettek volna és nem lennének a huszadik századnak olyan államfői, akiknek humanista gondolkodását elsősorban az erkölcs és csak másodsorban az így meghatározott politikai célok minősítik, akkor aligha okoskodnék ekképpen. Olyan köztársaság állampolgára vagyok, amelynek élén az a Václav Havel áll, aki nemzeti és történelmi sértettség nélkül bocsánatot kért a német néptől, a rajtuk elkövetett háború utáni erőszakért. Erre csak olyan ember képes, aki az erkölcs nevében cselekszik, és nem politikai alkut köt. Miért írom ezt? Mert a dunaszerdahelyi tanácskozáson is elfogadtak egy rövid memorandumot (szövegét mellékelten közöljük), amelyben éppen ennek a kitételek nélküli egyenesvonalú erkölcsiségnek a szelleme nyilvánul meg. Lehetetlen elszigetelten kezelni a zsidóság tragédiáját abban az Európában, amelyben (igaz nem faji, nem vallási), de nyelvi másságuk miatt kisnépeket irtottak ki, vagy akarnak kiirtani. Az általam eredendőnek tartott erkölcsi szempontok alapján teljesen mindegy, hogy ezt erőszakos asszimilációval, deportálások és kitelepítések keltette félelemmel, nacionalista szűklátókörűséggel bezárt, vagy meg sem nyitott iskolákkal, alibista kedvezményeket megadó parlamenti szavazócirkuszszal vagy egy köztársasági elnököt a kisebbségi jelöltek felé erkölcsi gesztusra kényszerítő képviselői okoskodással közvetlenül vagy közvetve követik el. xxx S

okszor mondogatom, ha valamelyik kisebbségnek netán megkülönböztető jelként ilyen-olyan színű csillagot, pöttyöt, csíkot, foltot - bármilyen billogot - kellene viselnie, magam is viselném. Ezért érzem zsidónak is magamat, ezért vagyok néger, cipőgyárban megvert vietnami, megkéselt roma egy pilzeni kocsmában, s nézem úgy a csallóközi falvak festékkel olvashatatlanná rondított névtábláit, mintha a számat, a nyelvemet fújták volna tele festékkel, összébb húzom magamon a kabátot, ha roma, zsidó, cseh és magyar emberek verésére biztató jelszavakat látok. Úgy tetszik, hogy sokak politikai fegyvere a festékszóró lett. xxx A

dunaszerdahelyi holokausztumra emlékeztünk, és a szellem, valamint az erkölcs nevében politizáltunk. Semmilyen más politikát nem tudok elfogadni. Enélkül nem küzdhető le a faji, a nemzeti, a vallási előítélet, nem laknak jól az éhezők, nincs szociális piacgazdaság, nincs liberalizmus, nincsenek keresztény erkölcsi értékek, nincsenek szociáldemokraták, nem születnek igazi keresztények, nem hatástalaníthatók az atomfegyverek. Ezért léptem én be a minap lélekben Leszek Kolakowski és Fejtő Ferenc „pártjába". A Párizsban élő, valamikor József Attilával Szép Szót szerkesztő magyar író a lengyel filozófust idézve (Fejtő F.: Néhány megjegyzés a pesti vitákhoz, Népszabadság 1990. 9. 26.) konzervatívliberális-szocialistának mondja magát. Konzervatív, mert bizonyos hagyományokat, civilizációs erkölcsi, vallási értékeket, a művelődés ógörög-római-zsidó-keresztény alapjait nem hajlandó a jobboldal monopóliumának tekinteni. Konzervatív vagyok én is, mert vele együtt vallom a dolgok értékeik szerinti hierarchikus rendjét. Lehet-e nem elfogadni azt a szabadelvűséget, amelyet az ember, a család, a nemzet, a népek szabadságára alapoznak? így tagadok mindenfajta erőszakos birtoklását gondolkodásomnak, erkölcsömnek, munkámnak. Szocialista is vagyok a fogalomnak abban az értelmében, amely a fejlett nyugati országok munkanélkülijeinek, elesettjeinek, betegjeinek ellátását társadalmi méretűvé teszi. xxx A

hoiokausztum görög szó, amely égő áldozatoX jelent. Áldozat, amely örök erkölcsi adósává tette Európát. Lehet ellene tiltakozni, lehet ellene ágálni, lehet ellene „tudományos" apparátust felvonultatni, de a zsidóság égő áldozata minden józan erkölcsi ítélőképességű embert kötelez. Nekem is be kellett vallanom - először csak magamnak, most pedig nyilvánosan -, hogy szégyellenivalóan keveset tudtam mindeddig az 1944-ben lágerekbe hurcolt háromezerötszáz zsidóról, akik közül csak hatszázan tértek vissza, s ma már alig hetvenen élnek Dunaszerdahelyen. 1991 -ben emléket állítanak az elpusztítottaknak. Ez végérvényes döntés. Mégis milyen csekélynek tűnik az élők áldozata a holtakéra gondolva! DUSZA ISTVÁN Memorandum Mi, A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája című nemzetközi megemlékező tanácskozás résztvevői Dunaszerdahelyen mélységesen elítéljük a dunaszerdahelyi zsidóság 1944-es genocídiumát, s ennek kapcsán elhatároljuk magunkat a holocaust fél évszázaddal ezelőtti minden formájától. S ugyanekkor kifejezzük eltökéltségünket, hogy a jövőben küzdeni fogunk a kisebbségek ellen irányuló minden diszkrimináció ellen, a humanizmus, a mély emberi felelősség, a szeretet jegyében. A tanácskozás résztvevői ÚJ SZÚ 5 1990. X. 10. „Sötétségben" az Éj királynője? Egy arc a koncertpódiumról: Lucia Popp Nem véletlenül tartják az Éj királynőjét az operairodalom egyik legnehezebb szerepének; Mozart igazán hatásos jeleneteket és nyaktörő áriákat komponált a vak dühöt megtestesítő királynőnek, ám ha nem megfelelő koloratúrszoprán énekli a szerepet, akkor az egész előadás színvonala, sót a mű gondolatvilága is csorbát szenved. Lucia Popp 1963 őszén, pár hónappal a pozsonyi Zeneművészeti Főiskola elvégzése után, az Éj királynőjével Bécsben aratja első nagy nemzetközi sikerét. A huszonhárom éves szlovák énekesnőt azonnal szerződteti a Staatsoper és a világ legjelentősebb operaszínpadaira hívják - de haza nem jöhet. Több mint két évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy „megbocsássák" kintmaradását és a hazai közönség is láthassa ót. Lucia Popp ez alatt a huszonhét év alatt a New York-i Metropolitan, a londoni Covent Garden, a milánói Scala vendége volt, fellépett Hamburgban, Berlinben, Kölnben, Zürichben, Párizsban, Brüsszelben, kiadott százharminc nagylemezt. Szerepei közül elég ha csak A nürnbergi mesterdalnokok Éváját, a Figaro házassága Rosina grófnéját, A rózsalovag Sophieját valamint a tábornagynét, A denevér Rosalindáját és Az okos lányt említjük meg. Makulátlan énektechnikájával, precíz előadásmódjával és pszichikai állóképességével minden színpadon, minden koncertpódiumon remekelni tud. A Pozsonyi Zenei Ünnepségeken most lépett fel először; négy Straussdalt adott elő magas művészi fokon, a Bambergi Szimfonikusok kíséretében. - Mit írjunk az elmúlt huszonhét év margójára? Mennyi haragot és mennyi keserűséget? - Semennyit. Még egy nagyon keveset se, mert gyönyörű találkozásokkal kárpótolt az élet... sokkal jobban alakultak a dolgaim, sokkal magasabbra ívelt a pályám, mint ahogy azt annak idején terveztem. Különben is: csak a szép marad meg bennem, a rosszat gyorsan elfelejtem. Hemingway írja valahol, hogy a szerencse jó egészség és rossz emlékezet. Mennyire igaza van! -Akkor a pályakezdésről ne is kérdezzem? - Színésznőnek készültem, a második szemeszter után léptem Méry Gábor felvétele át a zeneművészeti főiskolára Az Éj királynőjét itt, Pozsonyban énekeltem először, a vizsgakoncertemen, aztán Karajannak Salzburgban. De ez már 1963-ban volt és Karajan Bécsben is meghallgatott. Ö volt akkor a Staatsoper igazgatója; biztosan tetszettem neki, mert azonnal szerződtetett. - New Yorkba Rudolf Bing, a Metropolitan híres-neves igazgatója hívta meg? - Igen, A varázsfuvolát énekeltem Bécsben, az tetszett meg Ottó Klemperernek, de annyira, hogy vele is meg kellett csinálnom. Bing aztán ez alapján hívott meg Párizsba, majd később a Metropolitanbe. - Ugye, ez a csúcs ezen a pályán? Eljutni a Metbe. - Nem. A csúcs az, amikor viszszahívják az embert. Nekem ebben is szerencsém volt... engem rendszeresen hívtak a Metbe, mint ahogy a Covent Gardenbe és a Scalába is. - Hol tudott, hol szeretett a legjobban énekelni? -Énekelni számomra mindenütt ugyanazt jelenti: a legprecízebb, a legtökéletesebb alakítást nyújtani... különbség csak a visszhangban lehet. Különben a Metropolitan sokkal nemzetközibb, mint a Scala. A Metben olasz, német, angol, szláv, francia opera közül választhat a közönség, míg a Scalában inkább csak olasz dalok vannak műsoron. A rózsalovagban persze ott is németül énekeltem, a Bohémélet viszont sokkal nehezebb volt, hiszen az olasz nyelv „házi feladatnak" számít a Scala színpadán. Puccini mellett természetesen Verdit is énekeltem, de csak nagy ritkán, mert a hangom színe nem engedte. Az én hangomnak Mozarté s Strauss „ül" igazán és egy-két szláv opera, de már az sem annyira. Mozartot énekelni különben sem hangszín, hanem technika kérdése. Verdinél úgy ugrik az ember a vízbe, hogy gyerünk, bumm bele, de Mozartnál ez megengedhetetlen, ott először az ujjam hegye éri a vizet, aztán a karom, a fejem, a vállam, s mindez csobbanás nélkül, finoman történik, a lehető legszebb ívben. -A Carmina Buranában JeanPierre Ponelle-lel, A varázsfuvolában Marc Chagallal, Beethoven IX. szimfóniájában Leonard Bernsteinnel dolgozott együtt. Kiből mi maradt meg az emlékezetében? - Ponelle nemcsak a rendezőm, a barátom is volt; a Carmina kosztüméit is ő tervezte csodálatos fantáziával. Chagall az arcomat festette ki egyszer... életemben nem voltam olyan értékes, mint akkor. Bemsteinnel szinte minden évben énekelek egyszer.. . ó a leghűségesebb „kérőm", és én boldog vagyok, ha igent mondhatok neki. - Azok a pályatársai, akik Verdi- és Puccinioperákban lépnek fel, rendszerint arra vágynak, hogy Pavarotti, Domingo és Carreras partnerei lehessenek, legalább egyszer. - Én is énekeltem mind a hárommal. Csodálatos emberek. Egyszerűek, szerények és közvetlenek. - Lucia Popp milyen partnere a partnereinek? - Nekem nincsenek különleges elvárásaim, én irigységet is csak egyszer éreztem az életben, amikor tavaly be kellett feküdnöm egy komoly műtétre, és hetekig az ágyat nyomtam. Akkor irigyeltem egy kicsit azokat, akik járhattak-kelhettek, mert nekem még csak megmozdulnom sem volt szabad. - Sajnálni mit szokott, ha hátranéz egy pillanatra? - Csak az előadásokat, amelyeket nem hozhatok vissza és a leadott szerepeimet. - Lemondania melyik figuráról kellett? - Egyetlen egy van ilyen, a Falstaff Annuskája, az egyszerűen el» ment mellettem. Most már csak Alice lehetnék ugyanebben az operában, de az meg várat magára. Párizsban, Genfben, Bécsben és Barcelonában énekelek legközelebb Mozartot, Wagnert, Strausst és Jacobo Peri Dafnéját. - S miközben keresztül-kasul utazik a világban, figyeli-e, mi történik itthon? - Figyelem, de nem értem. Ez azért is zavar, mert nem tudom megválaszolni a kollégáim kérdését, akik mindenütt azzal jönnek hozzám, hogy mondd, mi történik nálatok? Tényleg, mi történik? Mi az, ami a novemberi forradalom óta zajlik? Pénteken is... az a tömeg a téren... a Matica _ slovenská. Szégyellem magam. Őszintén mondom: szégyellem. Ahelyett, hogy egymás kezét fognánk, mi uralkodni akarunk. Mi ez? Hova jöttem? SZABÓ G. LÁSZLÓ