Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-31 / 256. szám, szerda

Életképes lesz? A királyhelmeci bútorgyár terveiben van fantázia Az elmúlt negyven esztendő alatt a kelet-szlovákiai kerület gigantomániás iparosítása során a zömében magyarok által lakott Bodrogközben nemigen épült nagyobb iparvállalat. Lehet, hogy ez jó is, így legalább nem annyira szennyezett a levegő s a környezet. Persze, ez csak az érem egyik oldala, most ugyanis a valódi piacgazdaság kiépítésének kezdetén egy cseppet sem mindegy, hogy egy kerület milyen működőképes gazdasági potenciállal rendelkezik. Ezzel a most kialakuló helyhatóságok tisztában is vannak, így nem csoda, hogy a királyhelmeci bútorgyár hovatartozásáért is megindult a harc. A perbenyíkiek ugyanis kezdik megunni, hogy mindig a város árnyékában éljenek: követelik például, hogy a falujukban levő vasútállomást ezentúl ne királyhelmecinek hívják, s a bútorgyárra is jogot kívánnak formálni, hiszen az perbenyíki katasztrális területen épült fel, mint ahogy a villamossági művek is, noha azt is királyhelmecinek hívják. Nos, a vasútállomással kapcsola-" tosan magam is úgy vélem„ hogy teljes mértékben igazuk van. Hiszen a vasút Királyhelmecet nem is érinti, s jómagam is meglehetősen értetlenül csóváltam a fejem, amikor - közel húsz évvel ezelőtt életemben először kiszállva ezen az állomáson - megtudtam, hogy hiába a felirat, nem Királyhelmecen, még csak Perbenyíken vagyok. Meg kell várnom az autóbuszt, ami bevisz a városba. A két gyárral kapcsolatban viszont korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Az ugyan igaz, hogy a perbenyikiek beleegyezésével a területükön épültek fel (az ok: a vasút közelsége^ de az is tény, hogy a gyártelepítéséŕt ők még a kisujjukat sem mozdították, s mint újságíró tanúsíthatom, a helmeci városatyáknak sokat gyárunk történetében egy időszak végleg lezárul, s egy teljesen új fejezet kezdődik. Vállalatunk feloszlik, önálló céggé válunk, így a saját lábunkon kell megállnunk - mondotta az igazgató, s hozzátette: - Most nem áll rosszul a szénánk, hiszen adósságunk nincs, és nyereségtervünket, illetve a többi mutatót is túlteljesítjük. Persze, az életképességhez még több mindenre szükség lesz, s nem tagadom, hogy gondjaink is vannak. Plávka György, a királyhelmeci bútorgyár igazgatója Felvételek: Molnár János Nagy Dezső így fogalmazta meg, hogy mi okozza a bútorgyár számára a legnagyobb bizonytalanságot. - Hazánk a szovjet kőolajért - más egyéb mellett - az általunk gyártott bútorokkal fizet. Termékeink 70 százaléka most is a Szovjetunióba irányul. Állami megrendelésre kötelesek vagyunk legyártani a Fikellett harcolniuk azért, hogy a felsőbb szervek legalább ezeknek a gyáraknak a felépítését engedélyezzék a Bodrogközben. E vitás kérdés megoldására éppen ezért üdvös lenne valamilyen okos kompromisszumot keresni. Hiba lenne ugyanis, ha a falusi önkormányzatokat nem érdekelné, mi lesz ezután azzal a várossal, amely mindig is a Bodrogköz központja volt. A helyes döntés meghozatalának felelőssége kétségtelenül a két érintett félre hárul, s ebben a hatályba lépő jogszabályok segíteni fogják őket. Persze, míg valakik azon civakodnak, kinek fizesse majd a bútorgyár a jövedelemadót, talán azt sem árt megnézni, hogy a szóban forgó gyár életképes-e, dolgozói, vezetői hogyan látják közelebbi és távolabbi jövőjüket. Nos, a dolgozók meglehetősen bizonytalanok. Dolgoznak, teszik, amit kell, de nem tudják mi lesz holnap. A 640 dolgozó közül csupán az a néhány igazi szakember bizakodó, aki annak idején műbútorasztalosként vagy hangszerkészítőként jött ide. Úgy vélik, ha nem itt, akkor másutt, de szaktudásukból a jövőben is megélnek. A túlnyomó többség, az asszonyok viszont nem titkolták: ha netán leáldozna a gyár csillaga, másutt nehezen találnának munkát. Van-e ok tehát az aggodalomra, kérdeztem meg végül is Plávka György mérnöktől, a bútorgyár pályázat útján választott új igazgatójától, illetve helyettesétől, Nagy Dezső mérnöktől. - Most már biztos, hogy bútorgaro, az Etna, a Préria kárpitozott ülőgarnitúrákat. Eddig a keleti exportra kaptunk állami támogatást, de ez januártól megszűnik, és itt kezdődnek a gondjaink, arról már nem is beszélve, hogy termékeinket áron alul kótyavetyélték el. A Figaro esetében például a termelési költség 4400 korona, s ezt 2800 korona tényleges piaci áron adják el, tehát 1500 koronát veszítünk minden egyes garnitúrán. Ezt a mínuszt az állam eddig nekünk kiigazította, de ezután már nem így lesz. A szovjet piac, ugye, hozzá van szokva a 2800 koronás árhoz, ha januártól ugyanezért a termékért 4800 koronát fogunk kérni, nem tudom, milyen lesz a reagálás. Az év elejétől ráadásul a dollárelszámolás lép érvénybe, s mi azt is kíváncsian várjuk, hogyan alakul majd a dollár-korona árfolyam. Az igazgató és helyettese azt is kifejtette nekünk, hogy a maguk részéről minden elfogadható, reális lehetőséget megragadnak, hogy a szovjet piacon továbbra is jelen maradjanak. Jóllehet az eddiginél a hazai, de a nyugati piacra is több árut kívánnak a jövőben szállítani. Dohányzóasztalaik, polcrendszereik iránt például Angliában, Írországban, Franciaországban máris nagy a kereslet, s az Ondava szekrénysort idehaza is szívesen vásárolják. A bútorgyár életképessége mellett szól, hogy a rugalmasság sem áll távol tőlük, hiszen az utóbbi két évben például több innovációt hajtottak végre, mint azelőtt tíz év alatt. Ez a magatartásuk kétségtelenül biztató, de most még alighanem többre is szükség lesz. A bútorgyár jövőbeli lehetőségeiről az igazgató ezt mondta: - Bútorgyárunk földrajzi fekvése felkeltette egy neves svéd cég érdeklődését. Fantáziát látnak a velünk való együttműködésben. Elárulhatom, hogy nekünk is van tervünk, ideálisnak látnánk a jövőben például egy olyan kombinációt, hogy: szovjet nyersanyag, hazai munkaerő, nyugati technológia, a piac pedig lehetne a Közel-Kelet. Földrajzi fekvésünk tényleg nem rossz. Á gyárunktól Magyarország csak egy-két kilométernyire, a Szovjetunió 30 kmre, Románia 100 km-re van, és Lengyelország sincs olyan messze - úgyhogy erre a térségre is gondolhatunk, mint potenciális piaclehetőségre. Kárpátalja fában igen gazdag vidék, már most is aránylag fejlett faipara van. Az ottani fakombinát a nyersfán kívül farostlemezeket is képes szállítani. Nos, szeretnénk velük kölcsönösen hasznos és jó kapcsolatokat kialakítani. Jó lenne, ha a nyersanyagot tőlük kapnánk, hiszen bármelyik hazai szállító cégnél közelebb vannak hozzánk. Úgy vélem, hogy a helyzetfelismerés és az ötlet valóban elgondolkodtató. Elképzeléseikben, tervekben van fantázia és ha megvalósítják, akkor biztos nemcsak a bútorgyár, a helmeciek és a perbenyikiek járnak jól, hanem minden érintett fél 5ZASZÁK GYÖRGY Ne bánts! (Méry Gábor felvétele) A vég kezdete Mezőgazdasági szubvenció a vásárló szemével Legyen az bármilyen tanácskozás, ahol a mezőgazdaság jövőjéről beszélnek, ott az államtól (eddig) rendszeresen juttatott támogatás, a szubvenció is szóba kerül. Pontosabban annak nagysága, mivel az egyre csökkenő tételek a mezőgazdasági üzemek vezetői számára sem kis gondokat okoznak. Ezt a közelmúlt egyik szombatján megtartott szlovákiai aktívaértekezlet is bizonyítja, amelyen az elnökök és igazgatók az állami dotációk jövő évre tervezett további csökkentése ellen szinte egy emberként tiltakoztak. Érvek és ellenérvek sora váltotta egymást. Az állami szervek képvisex lői a piacgazdaság törvényszerűségeivel indokolták a dotáció csökkentését és a juttatások új alapelveit. Elmondták, hogy a szlovákiai gazdaságok az idei 15,7 milliárd koronával szemben jövőre megközelítően 11 milliárd korona szubvencióval számolhatnak. A támogatást a jövőben sem szüntetik meg, de az általános, a termelési költségeket ellensúlyozó, vagyis az élelmiszeripari termékek árát szabályozó dotációk helyett célszerűen irányított támogatást vezetnek be. A mezőgazdasági üzemek az agrárreform célkitűzéseivel összhangban levő fejlesztéseikre a jövőben is kapnak segítséget, de azt a pénzt, amit eddig az élelmiszeripari termékek árának szinten tartására fordítottak, a jövőben kompenzáció formájában a lakosság arra leginkább rászoruló rétegének adják. így fokozatosan megszűnik napjaink alapvető problémája, az, hogy az állam által dotált élelmiszeripari terméket a hazai fogyasztó vagy a külföldről érkező „turista", veszi meg. Téved az, aki úgy gondolja, hogy az állami szerveket képviselők érveCsőd szélén az Oltóit A román kormány bejelentése • Várakozó állásponton a potenciális vevők • Segítség nélkül lehetetlen a termelés növelése A román kormány nemrégiben bejelentette, hogy az ország legkorszerűbb autógyára, a craiovai Oltcit a csőd szélén áll, és az sem kizárt, hogy felszámolják. A rövid hír természetesen a csehszlovákiai autósok körében is azonnal figyelmet keltett, hiszen hazánk a vállalat legnagyobb külföldi vásárló partnere. A Motokov külkereskedelmi vállalat bukaresti képviselője szerint eddig mintegy 40 000 Oltcit fut a csehszlovák utakon. Szükséges azonnal leszögezni, hogy az idézett kormánybejelentés egy szakbizottság vizsálatainak eredményén alapul. A bizottság megállapította, hogy az Oltcit ma 8,7 milliárd francia frankkal tartozik a román államnak, s további 1,2 milliárddal néhány román cégnek. A bizottság kijelentette, hogy a mostani román kormány nem kíván beavatkozni a vegyesvállalatok ügyeibe, tehát az Oltcitéba sem. Abban az esetben, ha az Oltcitnak nem sikerül pénzt találnia a további termelés fenntartásához, akkor az alapszabályzat szerint megkezdődik felszámolása. Eddig a kormány. Az Oltcit igazgatói tanácsa erre a számára érthetően rendkívül kellemetlen közleményre azzal reagált, hogy nyílt felhívásban fordult Petre Roman kormányfőhöz. A kormány közleménye, hogy az Oltcit a csőd szélére került, nehéz helyzetet teremtett a vállalat számára s erkölcsi és anyagi károkat okozott neki, hangzik a felhívás. Több szállító megszakította velük az együttműködést, illetve ilyen irányú szándékáról értesítette a gyárat. Ugyanakkor a potenciális vevők, akikkel a bukaresti nemzetközi vásár alkalmával kellett volna megkötni a szerződéseket, a kormány bejelentése nyomán várakozó és tartózkodó álláspontra helyezkedtek. Az Oltcit igazgatói tanácsa felhívta a kormány figyelmét arra, hogy a vállalat felszerelése jóval korszerűbb, mint a romániai átlag és hogy termékeik iránt Romániában és külföldön egyaránt van érdeklődés. Azt is állítja a vállalat vezetősége, hogy szállítóiknak rendszeresen fizetnek, tehát fizetőképesek. Ugyanakkor a dokumentumban az igazgatói tanács is elismerte, hogy a termelés növelése a jelenlegi időszakban elképzelhetetlen a kormány támogatása nélkül. Az igazgatói tanács nem túl konkrét állásfoglalására a bukaresti kormány nem reagált. Nem úgy a piac, s az Oltcit-tulajdonosok az utóbbi napokban növekvő kedvvel vásárolnak mindenféle alkatrészt. Az Oltcit létrehozásáról szóló román-francia szerződést 1976-ban írta alá a két ország kormányfője. A részvények tulajdonosaivá a francia Acitroenee Citroen és a román Dacis autógyárak váltak. Az évi 150 000 darab tervezett termelést azonban soha nem sikerült elérni. A gyár kezdettől fogva veszteséges volt, tele problémákkal. A forradalom után a problémák tovább mélyültek, a Citroennel korábban megszakított együttműködést már nem sikerült felújítani. Az Oltcit dossziéja még nincs lezárva. Néhány román lap azonban már-arról írt, hogy valószínűleg ez lesz Románia második világháború utáni legnagyobb pénzügyi és kereskedelmi botránya. Minden valószínűség szerint az ügy még egyszer a kormány elé kerül, s végleges döntés csak aztán várható. KOKES JÁNOS ivei szemben az üzemi elnökök, igazgatók, mitsem tudnak felhozni. A pozsonyi találkozóra ők sem érkeztek üres tarsollyal, így a semleges figyelő az ellenérvek sorát is végighallgathatta. Az ötvenszázalékos bértömegadó, az 1991 -ben még változatlan földadó, a drága üzemanyag, a januártól szinte törvényszerűen megdráguló gépek, műtrágya, vegyszer összességében két vállra fekteti a mezőgazdasági üzemeket. Kevesebb pénz jut a fejlesztésre, fokozatosan csökkenni fog a termelés és a piacon ellátási zavarok keletkeznek. Éppen ezért szerintük „odafönt", elsősorban az illetékes minisztériumban, kevesebbet kellene törődni a privatizációval. Az élelmiszerpiac egyensúlyának megtartása érdekében a már meglevő, és nem az első bizonytalan lépéseit tevő egyéni gazdálkodási formával kell foglalkozni. A privatizáció - ahogy azt a jelenlevők elfogadott határozatukban kimondják - induljon lentről, a vidék belátása szerint. A közel tízórás eszmecsere döntetlenül végződött. Egyik fél sem győzte (meg) igazáról a másikat, és bizony e helyen is reménytelen próbálkozás lenne az igazság ide vagy oda magyarázása. így a maratoni „nézetpárbaj" tanulságát önző módon, a gyomrát szerető és féltő fogyasztó szemüvegén keresztül próbálom meg levonni. Nézetem alapja: Aki nem eszik, éhenhal. Jobbik esetben fellázad. Ez. egyik kormánynak sem lehet célja. így olyan játékszabályokat, amelyek minden élelmiszertermelőt „kivégeznek," aligha hozhat. Azt viszont megteheti (s a jelek szerint meg is teszi), hogy az élelmiszeripari üzemek monopolhelyzete ellen tiltakozó állami gazdaságok és földműves-szövetkezetek monopolhelyzetének megszüntetésére az élelmiszertermelésben lábra állít egy versenytársat, az egyéni gazdálkodót. Valamennyi tulajdon- és vállalkozási forma számára egyenlő jogokat és esélyeket teremt, és a piacgazdaságra bízza, hogy az melyik tartja, illetve szünteti meg. Más okból, de ugyancsak kevésbé lesz forró az a „leves", amit a mezőgazdasági termelést segítő ipari üzemekben főznek meg. Ha a hazai gyártók a gépek, a műtrágya és a vegyszer árát a csillagos égig emelik, olyannyira, hogy az élelmiszer hazai gyártása mindenki (állami gazdaság, szövetkezet, egyéni gazdálkodó) számára ráfizetésessé válik, akkor egyik sem fog termelni, hacsak a külföldről behozott gép, műtrágya, vegyszer, élelmiszeripari alapanyag nem lesz olcsóbb a hazai gyártmányúaknái. Ebben az esetben pedig ipari üzemeink egyike-másika húzhatja le a redőnyt. A fogyasztó tudománytalan, de annál egyszerűbb logikája szerint a földműves-szövetkezetek és állami gazdaságok felelős vezetőinek tehát csak egyre kell(ene) ügyelniük. Arra, hogy termékeik árban versenyképesek legyenek az egyéni gazdálkodó termékeivel. Vagyis ne termeljenek drágábban a másiknál. Mert ha igen, akkor sem a feldolgozók, sem a fogyasztók nem náluk fognak vásárolni. A vég (csőd) kezdetét pedig ez jelenti. EGRI FERENC ÚJ SZÓ 4 1990. X. 24. A lakkozóban nincs megállás. A Hildebrand gyártmányú gépek jól beváltak